Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám, szombat
KULTUR A . ÚJ SZÓ, 1992. MÁRCIUS 21 UTÁNOZHATATLAN TÖKELLYEL AMERIKAI IPARMŰVÉSZET A SZLOVÁK NEMZETI GALÉRIÁBAN •Ennek a művészetnek (mármint . az amerikainak) nincsenek olyan mélyre visszanyúló tradíciói, mint az európainak vagy az ázsiainak például, ezért a kiállított munkák stílusán valamiféle nemzetközi hagyományos és a modern kísérletező forma ötvözetének jegyeit figyelhetjük meg - mondta A mai amerikai iparművészet című kiállítás pozsonyi megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatóit Paul J. Smith, az Európában tizenöt városban állomásozó vándortárlatot szervező Amerikai Iparművészeti Múzeum igazgatója. S amikor megkaptuk a lehetőséget, mi, az európai tradíciót csak-csak ismerő, az egyetemes modern törekvésekkel most ismerkedő, eleddig jóformán csak a szocialista realizmus s a fenntartásokkal megtűrt hazai avantgárd befogadására korlátozott újságírók, megdöbbenve a lehetőségtől, hogy a mifelénk még mindig egzotikumként ható Amerika, pontosabban az Egyesült Államok iparművészetének illusztris összefoglalása itt van a szemünk előtt, egyetlen kérdést sem tudtunk feltenni Smith úrnak. A tárlatnak otthont adó intézmény, a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatónője, Zuzstha Bartošová javallotta ezek után, hogy előbb talán nézzük meg az anyagot, hogy kérdezhessünk. Mert valóban, mit is kérdezhetünk egy olyan művészettel kapcsolatban, amelyről a legtöbbünknek fogalmunk sincs. S csak azután, hogy megnéztük, döbbentem rá, hogy amiként ezt a tengerentúli földrészt, úgy annak művészetét is hajlamosak vagyunk túlmitizálni. Merthát láthattuk mi már a katalán iparművészet termékeit, a tonettbútor-kiállítást - mindkettőt a nemzeti képtárban -, s az ott bemutatott tárgyak esztétikai és funkcióértéke semmiben sem marad alul ehhez viszonyítva. Az viszont vitathatatlan, hogy egy nagyon lényeges dologban utánozhatatlan az amerikai iparművészet: s ez a kivitelezés technikai tökélye. Egyedüli útmutatóként Smith úr szavaiból kiindulva kerestem igazolást arra, hogy az alkotókat valóban nem tömöríti egységes áramlatba valamiféle hagyományhoz ragaszkodás, illetve a tradíció elutasítása, tagadásaképpen létrehozott új. Amerikában mindenki irányzatoktól független, egyéni mezsgyét tapos. Ez a tény még szabadabb teret enged az egyéni önkifejezésnek - ennek érzékeltetése is a rendezés céljai közé tartozik. Igy viszont, hogy hiányoznak az alkotókat tömörítő erős áramlatok, nem léteznek olyan összefoglaló elméletek sem, amelyek kisebb-nagyobb mértékben fogódzóként szolgálhatnak az elvontabb formahasználat megértéséhez, ezért lényeges, hogy a művész erőteljesebb, világosabb, követhető jelrendszerrel, tökéletesen azonosítható (dekódolható) közeggel jelentkezzen a nyilvánosság előtt. Helmut Newton fotóművészt a pozsonyi kiállításának megnyitása előtt tartott sajtótájékoztatón újságírók arról kérdezték, hogy megnézve a négy fiatal szlovák fotográfus EGO című tárlatát, tapasztalt-e különbséget a honi törekvések és az általa ismert, Nyugaton elterjedt áramlatok között. Elmondta, szerinte nálunk azért is lehet annyira népszerű terület a megrendezett fotográfia műfaja a fiatalok körében, mert a rögzítésre kiválasztott valóság művészi irányíthatósága (megrendezhetősége) kompenzálja annak a lehetőségnek a hiányát, hogy művészeink nem dolgozhatnak (dolgozhattak) olyan csúcsminőségű műszaki felszereléssel, mint tehetik ezt fotósok a nyugati országokban. Magyarán, míg nálunk inkább a meghökkentő formakereső kísérletezésekkel igyekszik a művész a látványt, a valóságot új dimenziókba emelni, addig ott, ahol arra van pénz, a formai megjelenítést csúcsminőségű műszerezettség segíti, egyre inkább művészetté válik a megformálás technikai része; már-már a mélységeket háttérbe szorító, a szerényebb tartalmat is elfogadtatni képes, önállóan ható esztétikummá nő - különösen érvényes ez Amerikára. így aztán nem csoda, hogy úgy tűnik, az európai ós az amerikai design között gyakorlatilag ugyanazt a különbséget figyelhetjük meg, mint ami megkülönbözteti a két földrész Jane Sauer dekorációs munkája filmművészetét is. Az európai film fogalma általában vagy a filmnyelvet megújító áramlatokhoz kapcsolódik - tehát a második világháború utáni irányzatokhoz, mint az olasz neorealizmus vagy az egyes nemzeti új hullámok (a cseh film a cseh új hullámmal került be igazán az európai köztudatba) - vagy egyes rendezőkhöz,, elsősorban az olasz nagyokhoz (Fellini, Pasolini, Antonioni, Visconti), illetve Bufíuelhez, BergmanUoz stb. Az amerikai film viszont - ahogy mi ismerjük - elsősorban Hollywoodhoz, mindenekelőtt a hollywoodi technikai profeszszionalizmushoz. Ugyanez elmondható az amerikai designról is, vagyis, hogy legszembetűnőbb ismén/e a szinte utánozhatatlan technikai professzionalizmus. Az a tökélyre emelt formai megjelenés, amely nem csupán a precizitás, a finom mestermunka, hanem a művészetben is magas színvonalú technikai háttérrel múködő csúcstechnológia eredménye. Mégcsak a felhasznált anyagot illetően sem mutat különösebb eltérést az eddig nálunk látott iparművészeti kiállításokkal összevetve: hiszen az amerikai formatervezők, iparművészek klasszikus, természetes anyagokkal dolgoznak (fa, üveg, porcelán, textil, különféle fémek). Arra pedig, hogy a hagyományos anyag bizonyos kitérő után tért volna vissza a formatervezésbe, tehát manapság reneszánszát élné, nem utal a tárlat. Egy, a technikától független, lényeges különbséget azonban mindenképpen észrevesz még a laikus néző is; jelesül, hogy az amerikai design egy területtel műfajilag gazdagabb. Nehéz megnevezni ezt a műfajt; egy olyasfajta területet képvisel, amely a belsőépítészettel hozható kapcsolatba, s amely az európai - a szépművészetbe sorolt - installációs művészettel, a térbeli objektumok szerkesztési eljárásaival mutat távoli rokonságot. Amerikában tehát a belső tér formai egységének hangulatilag, formailag illeszkedő díszítő-kiegészítő elemeit is felöleli az iparművészet. Magát a tárlatot egyébként a sokrétűség jellemzi. Egyrészt a műfaji sokrétűség, gazdagság - ékszerek, ruházati cikkek és kiegészítők, üvegtárgyak, bútorok, kosarak stb. Másrészt a funkció szerinti megoszlás: egyes termékek esetében a használhatóság az elsődleges, másoknál a dekoratív jelleg. Ennek megfelelően - harmadrészt - a kivitelezés szabadsága járul hozzá a sokrétűséghez. Az egyes területek esetében kombinálva vagy önállóan erőteljesen jelennek meg a kortárs festői és szobrászi törekvések, valamint a nemzetközi iparművészeti hagyományok formajegyei. TALLÓSI BÉLA KÚTFŐ RABELAIS-FALUDY: PANTAGRUEL1. ,,Hírnévvel és jelességgel ékes lovagok, nemesemberek és ti többiek, mindenfajta épületes és tisztes foglalkozás kedvelői, akik a minap megvásároltátok és meg is emésztettétek Az Óriás Gargantua Felmérhetetlen Becsű krónikáját és akik, hivő lelkek módján hitelt is adtatok ez írásnak, akár a Szent Biblia és az Evangéliumok szövegének, és valahányszor kisasszonyok és dámaságok társaságában kifogytatok a szóból, hosszú és élvezetes történeteket mondtatok el nékik e könyvből: - amiért nem kis méltánylást, sőt örök dicsőséget érdemeltek." íme, a francia reneszánsz s az európai próza egyik legnagyobb mestere mindmáig igazán föl nem becsült életmüvének, ha nem is teljes, de legalább hozzávetőlegesen megközelítő magyarítása. Mert így igaz: az annyi öndicséretet bezsebelt magyar műfordítás nemcsak a teljes Prousttal nem dicsekedhet mindmáig, de még csak a teljes Rabelais-vel sem, hogy csak francia szeletjét említsük a világirodalomnak. Igaz, a Gargantua-fordítással megpróbálkozott Kemény Katalin, de az egyrészt hozzáférhetetlen, másrészt csak mintegy egyötöde az egész Gargantua és Pantagruel ciklusnak, az 1952-ben megjelent Benedek Marcell-féle Rabelais pedig csak szemelvényeket közöl. Faludy György most megjelent, még a negyvenes években készült fordítása ellenben tartalmazza a Pantagruel első és második kötetének teljes szövegét, s igy valóban az első megközelítően teljes Rabelais-magyarítás, s remélhetjük, rövidesen megjelenik az ugyancsak kész, bár hosszú időre eltűnt s most újra megkerült harmadik és negyedik kötetnek a magyar variánsa, s hogy eredménnyel jár Faludy felhívása a most megjelent könyv hátoldalán, nevezetesen. ,,A Gargantua mintegy 120 oldalas kézirata nem ' került elő. Aligha akad időm és erőm, hogy még egyszer megcsináljam. Éppen ezért kérem, régi jelzővel azt a nyájas olvasót, aki esetleg tud róla, vagy birtokolja: küldje az értesülést vagy a zöldpapiros kéziratot a J ATE kiadó címére". íme, egy nem is akármilyen adalék az ötszázéves Rabelais-történethez. Ami pedig magát a fordítást illeti: a mai olvasónak talán már nem mond annyit a Villon-fordító (vagy ferdítő?) Faludy György neve, mint a hajdaninak, noha a Villon-balladák Faludy-változatai újra kaphatók magyarul. A hajdani nagy siker, s a hallgatás négy évtizede táplálta legenda azonban nem ismétlődött meg a reneszánsz alkalmából: az annyi más, elsősorban egzisztenciális kérdésekkel küszködő magyar irodalmi köztudat ad acta tette a Faludykérdést, legföljebb a Pokolbéli víg napjaim keltett rövidebb-hosszabb olvasói sikert. A Pantagruel-magyarítás esetében ugyanez látszik megismétlődni. A könyvet a szegedi JATE (József Attila Tudományegyetem) jelentette meg, még 1989-ben, s magától Faludytól tudom, hogy a második rész kiadására már aligha futja a kiadó anyagi lehetőségeiből. Pedig Faludy György lényegében ugyanazt tette Rabelais prózájával, amit Villon balladáival: élvezetes magyar mesévé (költészetté) tette az ötszáz esztendős, eredetiben is olvashatatlanná vált szöveget, vagyis a magyar olvasó számára mindeddig ismeretlen Rabelaist eleven élménnyé varázsolta. Ha csak ez lenne egyetlen érdeme, már ez is megérne egy misét. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy végül is az annyit kritizált Faludy volt az, aki lefordította a teljes Gargantua és Pantagruel ciklust, noha, mint említettük, annak egy része elveszett. ,,A Nyugat első nemzedéke teremtette meg azt az árnyalt, intellektuális bonyodalmakat is érzékeltető, raffináltan gúnyolódó és a konkrétumok mögött absztrahálni képes magyar nyelvet, mely Rabelaist meg tudta szólaltatni világirodalmi szinten - írja Faludy. - Szükségszerűen ezt a nyelvet választottam. 1948ban még nem volt enyhén régies, de ez, úgy hiszem, inkább használ, mint árt a fordításnak." Rabelais, mint mondottuk, a világirodalom egyik legnagyobb írója, a modern próza egyik megteremtője. A magyar műfordítás öt évszázadon át nem tudott mit kezdeni e torzonborz óriással. Nos, Faludy, halált megvető elhatározással, s talán a holdkórosok fellegekben közlekedő bátorságával megbirkózott e feladattal. íme, az eredmény, vagy legalábbis annak egy része. Döntse el ki-ki, megérte-é? SZOMBATHY VIKTOR EMLÉKEZETE Szombathy Viktor (1902-1987) a csehszlovákiai magyar írók első nemzedékének tagjaként vonult be a magyar irodalomba. Neki is, akárcsak egykori társainak, két hazát adott a sors. Tizenhat éves, amikor - anélkül, hogy kimozdult volna szülővárosából, Rimaszombafbő\ - az első világháború után Csehszlovákiába került. A helybéli gimnázium elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvostudományi és bölcsészeti karán folytatta tanulmányait, emellett élénk újságírói tevékenységet fejtett ki Milotay István és Pethő Sándor lapjánál, a Magyarságáéi s később - budapesti tudósítóként - a Prágai Magyar Hír/apnál. Ott vetette papírra első riportjait, karcolatait, készítette interjúit a két világháború közötti időszak olyan élvonalbeli íróival, és művészeivel, mint Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Szabó Dezső, Makkai Sándor, Rudnay Gyula, Kodály Zoltál, Pásztory Ditta, Fedák Sári és még egy sok kiváló személyiséggel. Nem nehezen gördülő, tudományos mezbe öltöztetett szövegek Szombathy Viktornak ezek a riportjai, interjúi, hanem könnyed, csevegő stílusban megfogalmazott írások, amelyek jól érzékeltetik az akkori évek ellentmondásokkal terhes, társadalmi és gazdasági gondok közt vergődő ország levegőjét, hangulatát és frappáns, találó jellemzést adnak egy-egy interjúalanyról. Az újságírás kitúnö iskola volt Szombathy Viktor számára. Öt is, miként nagy elődeit, Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, Karinthy Frigyest és másokat, az újság nevelte íróvá. A riporteri munka, az író- és művészpartnereivel folytatott beszélgetések sok élménnyel és ismeretanyaggal gazdagították. Az így szerzett benyomások, élmények indították első szépirodalmi műveinek megformálásához. Az újságírással párhuzamosan - a húszas évek második felétől kezdve - versek, elbeszélések, az ifjúság és felnőttek számára írt regények kerültek ki sűrűn a keze alól: Mikulícs szárazon és vízen (1927), Czirok Pista kalandor lesz (1928), Jóska és a világhír (1940), Én kedves népem (1931), Zöld hegyek balladája (1936), És mindenki visszatér (1940) stb. Az évek múlásával egyre sokoldalúbbá válva írta szépirodalmi müvei mellett utikönyveit és -kalauzait, valamint történelmi és régészeti témájú müveit. A budapesti Országos Széchényi Könyvtárban félszáznál több katalóguslap tanúskodik irodalmi munkásságának hosszú soráról. Az újságírást szépirodalmi munkássága mellett sem hagyta abba. Különböző napi- és hetilapok szerkesztőjeként, külső munkatársaként hosszú évtizedeken át irta a mai olvasók érdeklődésére is számot tartó riportjait, cikkeit, glosszáit, jeles emberekkel történt találkozásairól szóló visszaemlékezéseit. Az újságírás számára valóságos életelixir volt, írói jelenlétének fontos megnyilatkozási formája. A közösséghez való tartozás érzését keltette benne Ennek tulajdonítható, hogy haláláig hű maradt hozzá. SÁNDOR LÁSZLÓ
