Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-21 / 44. szám, péntek

7 KULTÚRA 1992. FEBRUÁR 21 V

ajon miért nem vonjuk soha kérdőre atomkutatóinkat, hogy miként áll a nukleáris fizika eredményeinek továbbadása az iskolai oktatásban? Arra sem igen tudok példát mondani, hogy történettudósainkat zaklatnánk amiatt, ha — érzésünk szerint — baj van a nemzeti önazonosság-tudattal. Arra viszont számtalan példát lehetne felhozni, hogy néprajzkutatóinktól kérjük számon, ha elsorvad a magyar népdal lányaink, fiaink ajakán, ha gyermekeink nem úgy kötődnek a hagyományokhoz, amint azt mi szeretnénk, ha baj van nyelvünkkel, kultúránkkal, melyet igen gyakran a népi kultúrával szokás azonosítani. Vajon miért van mindez? Ezeken a kérdéseken tűnődtem a komáromi Duna Menti Múzeum Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Osztálya^Ital lassan rendszeressé váló Múzeumi esték című előadássorozat legutóbbi eseményén kibontakozott vita során. Miért oly nehéz megérteni, hogy a néprajztudomány a történettudománynak egy speciális ágazata, amely — lévén szaktudomány! — elsősorban ós eredendően alapkutatásokat végez? Olyan — értelmezett és kommentált — nyersanyagot produkál tehát, amelyet aztán tankönyvi róink, népművelőink stb. hasznosíthatnak munkájuk során a jövőben. Ügy érzem, erről a kórdóscsokorról, a szemlélet gyökereiről érdemes nagyobb nyilvánosság előtt is elgondolkodni. Talán közismert, hogy a magyar néprajzi érdeklődés a 18. század legvégén, a 19. század elején elsősorban a német romantika (Herder és a Grimm fivérek) közvetlen hatására, a nemzeti kultúra felvirágoztatásának érdekében, a népit a nemzetivel azonosítva bontakozott ki. „A való nemzeti poézis eredeti szikráját" maga Kölcsey is a „köznépi dalokban", a „pórdalokban" kereste, nyomozta és ez a szemlélet hosszú időre rányomta bélyegét a magyar néprajzkutatásra, elsősorban a folklorisztikára. A tudományszak fokozatos intézményesedése, majd szakosodása nyomán aztán kialakult bizonyos munkamegosztás. Az továbbra is többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy nemzeti kultúránk egyik (ám nem kizárólagos!) pillére a népi kultúra, annak a mai műveltségünkben is hasznosítható elemei (csemadokos, „fából vaskarika" kifejezéssel élve „haladó hagyományaink"), ám ezeknek az elemeknek, ismereteknek az elterjesztése, az általános műveltségbe, az iskolai oktatásba való beépítése már nem a néprajzkutatók feladata (legalábbis nem elsődlegesen), hanem a népművelőké, pedagógusoké. Ez az egészséges munkamegosztás minden olyan közősségben, országban kialakult, ahol viszonylag normális körülmények között intézményesedett a szellem és tudományos élet (így történt ez Magyarországon, Németországban vagy éppen Szlovákiában is — szlovák viszonylatban). Egész más viszonyok közé keveredett a szlovákiai (és nem csak a szlovákiai) magyar nemzeti kisebbség. A tudományosés szellemi életnek a mai napig nem alakult, nem alakulhatott ki az arányos munkamegosztást is lehetővé tevő egészséges struktúrája. Önálló, szerveződő tudományos munkahelyek, kutatóhelyek, múzeumok nem jöhettek létre az elmúlt fél évszázadban, de önálló közművelődési intézmények, önálló iskolarendszer sem alakulhatott ki. Szinte mindent a Csemadoknak kellett felvállalnia. És fel is vállalta becsülettel, jószándékkal. Felvállalta KI MIÉRT FELELŐS? GONDOLATOK A MÚZEUMI ESTÉK KAPCSÁN például „haladó hagyományaink" ápolását. „Haladó hagyományokon" jószerivel a népzenét, néptáncot, viseletet és részben bizonyos szokásokat értve (tehát azokat a jelenségeket, amelyeket színpadra átdolgozva, „vissza lehet juttatni a népnek"). Ahhoz azonban, hogy valamit „ápolni" lehessen, alapkutatásokra volt szükség, hiszen ismerni kellett (legalább úgy—ahogy) az ápolni valót. így indította el a Csemadok már az ötvenes évek legelején a néprajzi kutatómunkát. Az érintett területeken szép, ha nem is minden esetben megfelelő mélységű kutatásokat végeztetve, eredményeket elérve. Ezért az adatmentésért, a munka felvállalásáért elismerés és köszönet jár. Arra azonban már érzéketlenek voltak a Csemadok mindenkori irányítói, hogy a két fázist (a kutatást és az ápolást, a színpadra vitelt) kettéválasszák — sajnos még olyan esetekben is, amikor konkrétan figyelmeztették őket (nemegyszer!) erre a problémára. így aztán Csemadok-berkekben, a 20. század második felében ugyanolyan töltettel ápolták a népi kultúrát, ahogy azt a 19. század elejón elképzelték. Az alapkutatás (az említett témakörök esetében is) mindinkább a háttérbe szorult, s ugyanazoknak az embereknek immár az „ápolással" kellett foglalkozniuk. Lehet, hogy sok esetben ez nem is volt ellenükre, ám a néprajztudomány egészséges fejlődése szempontjából a józan észnek ellenére volt. Az egészséges logika azt diktálja, hogy a néprajzi kutatómunkát és a közművelődési feladatokat csak az ahhoz értő szakemberek végezhetik eredménnyel és — megfelelő színvonalon. S a két területnek különböző képesítésű, egész embert kívánó szakemberekre volt és van szüksége. Mivel ez a két dolog nálunk végzetesen egybemosódott, a közművelődés és az alapkutatás is legfeljebb jó közepes, amatőr szinten tudott mozogni (üde színfoltként, egyéni erőfeszítések eredményeként vannak persze tiszteletreméltó kivételek, de ezek csak a szabályt erősítik!). Hiányzott, mert nem alakulhatott ki (legalábbis az alapkutatásokat illetően) az a professzionális háttér, amire az amatőr mozgalom támaszkodhatott volna. így aztán „néprajzos" volt a közhiedelem szerint a népi táplálkozást kutató etnográfus éppúgy, mint egy népi táncokat betanító vidéki pedagógus vagy éppen az Ifjú Szívek koreográfusa. S amikor most a „néprajzosoktól" kérjük számon a hagyományokhoz való kötődés hiányát, akkor ezek közül vajon kire gondolunk? Nehéz, alapozó szakaszhoz érkezett a szlovákiai magyar tudományosság, s ezen belül természetesen a néprajzi tudományosság is. A társadalmi körülmények immár lehetővé teszik az önszerveződést, tehát azt is, hogy végre elváljon egymástól a fentebb emlegetett két fázis, s a szlovákiai magyar néprajzi kutatásoknak is kialakuljon egy autonóm, professzionális bázisuk. Ehhez az alapkeretek lényegében már létrejöttek. Gondolok itt az 1989-ben alakult Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaságra (amelynek részbeni, s ha nem is mindig arányos anyagi támogatását ismét a Csemadok vállalta-vállalja magára) és a komáromi Duna Menti Múzeum Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Osztályára, amely 1991 őszén létesült. Ezeket a kereteket már „csak" tartalommal kell megtölteni. Ami persze folyamatosan zajlik, sőt bizonyos eredményeket már el is értünk. E

zek az eredmények azonban csak nagyon kevéssé és közvetve, áttételesen érintik a közművelődést, lévén mindkét képződmény elsősorban és eredendően tudományos feladatok elvégzésére alkalmas terep. Éppen ezért ne kérjünk rajtuk számon olyan pedagógiai, közművelődési feladatokat, amelyeket — mégha olykor kényszerből, belső kényszerből fel is vállalnak — nem nekik kell vállalniuk. Nem szeretném továbbadni a labdát, de azt hiszem, bármelyikünk ismer egynéhány intézményt, szervezetet, szövetséget (hál

1 Istennek, bőven van belőlük!), amelyeknek éppen az érintett kérdések megoldása az elsődleges feladatuk. A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság vagy az említett múzeumi osztály természetesen mindenkor kész szaktanácsokkal szolgálni... LISZKA JÓZSEF PIPAKIÁLLÍTÁS A pipázáSf a dohányzás, mint maga a dohány is, Amerikából származik. Európában a dohányzás a 16. század elején kezdett meghonosodni. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén, a hagyomány szerint, idegen zsoldosok terjesztették el a harmincéves háború idején. Mivel az éghajlati viszonyok errefelé is kitűnőek voltak a dohánytermesztésre, így a dohányzás aránylag gyorsan elterjedt a kevésbé módos lakosság körében is. Szlovákia területén kb. a 17. század felétől ismerik a dohányzást. Az első cseréppipák régészeti kutatások során kerültek elő, például a szepességi vár, a Mikluš tömlöc, a semptei vár ásatásakor. A hosszú, fehér, holland típusú pipákat a 18. század első felében Modorban készítették. A cseréppipákkal már a 17. században felvették a versenyt a fából készült pipák. A 18. században jelent meg a pipakészítés igen kedvelt alapanyaga, a tajtékkő, habkő. Ebből az időszakból ismertek a német területekről származó porcelánpipák. Szlovákia területén a leghíresebb pipakészítő műhelyek Körmöcbányán ós Selmecbányán voltak, az utóbbi városban a második világháborúig készítették a világhírű „selmeci" pipákat. A kassai Kelet-szlovákiai Múzeum pipákat bemutató történeti tárlata március 2-ig a galántai Honismereti Múzeum kiállítótermében látható. A kulturális értékeink iránt érdeklődők megismerkedhetnek a pipák és a dohányzás történetével. -diPERISZKÓ

P VERSESEMÉNY - MA KAKOFÓN LOVE STORYK MONOSZLÓY DEZSŐ: A SZERELEM ÖT ÉVSZAKA Elszoktunk az eseményszámba menő versektől, vagy még hozzájuk sem szoktunk? Tájainkon vers utolsó ízben talán akkor volt esemény, mikor Petőfi járta Gömör lankáit és a Bodrogköz rónáját, s szép lányok kérésére elmondta egy-egy versét. (Versmondásról ugyan nem szól a fáma, de képzelhető-e az emlékezetes felső-magyarországi útja másként?) Csakhát hol vagyunk ma már Petőfi „szerelmétől" és „szabadságától"? A szocializmus évtizedeiben az ellenzékiség adott csengést, tekintélyt a versnek, de mire az ellenzékiséghez mint verseseményhez hozzászokott volna a közönségünk, akkorra ez a „téma" is időszerűtlen lett. Ebben a műfajban ma már a politikusok a sztárok, rájuk figyel (ha figyel) a korábban versellenzékiséghez szokott olvasó. De hát akkor mi a versesemény ma? Ezt, hál' istennek, nem tudom (s azért hál' istennek, mert elég baja az annak a kornak, amelyben előre lehet tudni, hogy mi történik majd a még meg sem írt versben), csak azt tudom, hogy Farnbauer Gábor Ún. gondolatregényének három része az Irodalmi Szemle 1990/10-, 1991/9-, 1991/12-es számában olyan líratörténés s maga a mű olyan esemény, amelyre érdemes odafigyelni, sőt oda kell figyelnünk. A Fantazmák cím alatt megjelent szövegeket egyébként maga a szerző nevezi gondolatregénynek, s az ISz szerkesztői — talán ennek a szerzői minősítésnek az alapján — a tartalomjegyzékben a Szépprózarovatba sorolták a művet, de én legalább olyan erővel érzem versnek, mint prózának (a szerző is azt mondja műve egy más helyén: „A fantazma az a regény, amely vers'), s irodalmunkban már ez a műfaji köztesség is esemény. A mű tulajdonképpeni témáját és eseményét persze nem egyszerű meghatározni. Nagy általánosságban talán azt mondhatnánk, hogy a téma itt a téma keresése, az esemény pedig a tüntető eseménytelenség. Bizonyosat csak a szereplőkről és a „szereplők" tetteiről tudunk, azt is csak a szerző talányos közléséből: „A gondolatok most szereplők, és a szavak az ő tetteik". S mi egyszeriben Fukujama dimenziójában, a történelem utáni időben érezzük magunkat, s poszthisztoriális emberként elfelejtjük, mire való a kezünk, lábunk, mindent a számítógép csinál helyettünk, s a gépbe táplált gondolataink — kezünktől, lábunktól, érzelmeinktől elidegenedve — kombinálják, variálják, permutálják szavainkat. A mi gondolataink ezek, s a mi szavaink, de annyira idegenszerűen mozognak, hogy kétségbeesve keresünk valami ismerőst, keressük az ént, az embert, aki — úgy hisszük — mégiscsak rejtett mozgatója ennek az idegen kozmosznak. Aztán végül is belenyugszunk a szerző közlésébe: „Hősünk elfogyott, de szavai megszaporodtak", s reménykedünk (az „elfogyott hős" közlésének a jegyében): „Az én tevékenységem az én". Reménykedünk, hogy a versesemény során majd csakugyan megépül az ón, vagy legalábbis épül valamiféle én. Borges egyik prózaversében az Isten azt mondja Shakespeare-nek: „...álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki, mint én, mindenki vagy, s mint én, senki sem". Farnbauer aforisztikus gondolatáradásában vergődve, bele kell nyugodnunk: valóban azzal az emberrel találkoztunk, aki „felhagyott magával", felhagyott hagyományos én-jével („Ki itt belépsz, hagyj fel magaddal!"— hangzik el mindjárt a Fantazmák elején a mű számtalan világirodalmi-művelődéstörténeti parafrázisainak egyike), hogy a „gondolatszereplők" (például a Tökéletes Homeosztázis gondolata) és e szereplők tettei, a szavak révén aztán mindenné váljék. De ebben a folyamatban a szónak megkülönböztetett helye van. A szó az a valami, ami van, de lótezéstelen, átlátszó, mint Nabokov furcsa, létezés nélküli figurái, a tulajdonképpeni létező a gondolat, amely kitünteti, de problematizálja is a szót: a jelentés hordozója itt nem a szó, hanem az Ismételt Szó, a Nagybetűs Kifejezés, a szimbólummá absztrahált szó. Csak a harmadik füzet vége felé döbbenünk rá, hogy idegenségünk egyik összetevője a nyelv: a mű hősei (a gondolatok) a szó-nyelv egyfajta furcsa olvasatát beszélik. S ez a nyelv nem azonos a vizuális költők képnyelvével sem: a Fantazmákhan a hagyományos szó-nyelv s a modern kép-nyelv mellett egy harmadik nyelv van születőben, amelyet jobb szó híján szám-nyelvnek mondanék. Farnbauer szavai annyira elvontak, fogalomszerűek, átlátszóak, hogy leginkább a számokhoz hasonlítanak. S mire kell a költőnek ez a számnyelv? Egy helyen csaknem szó szerint azt mondja, amit Heidegger: „Az emberek... gondolataival lehet gondolkodni a maguk neme szerint, de ma guk a gondolatok nincsenek el-gondolva". Vessük ezt össze Heideggerrel: „ Várni annyit tesz: keresni vala mit, éspedig a már elgondolton belül valami el nem gondoltat, amely a már elgondoltban még ott rejtekezik... Ebben az értelemben még nem gondolkodunk tulajdonképpeni módon". Költőnk tulajdonképpeni módon, azaz helyesen akar gondolkodni. S mivel azt is tudja, hogy „Amivel közölni tudom azt, amit mondani akarok, menthetetlenül befolyásolom a mondandómat", eljut a sejtelmes, átlátszó, a Titok irányába mutató szám-nyelv konstrukciójához. Az első füzet vége felé olvashatjuk: „Ha nincs Isten, akkor mindent szabad, csak nem lehet megmozdulni". Nem tudom, hívő-e a Fantazmák költője, az viszont biztos, hogy aki roppant költői energiával megépített szám-nyelv konstrukcióját verseseménynek érzi, s legalább részben megkísérli elsajátítani, az — miután előbb felhagyott magával — „senki" mivoltából a metafizikai „Mindenki" irányában mozdul el. TŐZSÉR ÁRPÁD „A lányok várakozva kuporognak egymás mellett. Ott ülnek Cso-CsoSzan, Bébi, Báthory Erzsébet, Vadlegelő Csillag, Almavirág is ott várakozik. Melyiket kellene felkérni legelőször? Mi lenne, ha összekeverné a sorrendet, talán valamennyiük megváltozna, mert hiszen nemcsak a ki, a mikor is számít. A tapasztalat és a tapasztalatlanság. A bizalom és a mégegyszer lehetséges. Egyszóval ugyanazokkal a szereplőkkel az egész élet megváltoztatható." A fenti sorok Monoszlóy Dezső A szerelem öt évszaka című novellaciklusának címadó írásából valók. A kötet a budapesti Magvető Kiadó gondozásában jelent meg, 1991-ben. Eddig rendben is lenne minden, ám a recenzensből előkívánkozik a kérdés, vajon a fiatalabb csehszlovákiai magyar olvasó ismeri-e Monoszlóy Dezső nevét, tud-e valamit az ő írói munkásságáról? Ha Isten is úgy akarja, az Ausztriában élő magyar író és költő a jövő évben lesz hetvenéves. Budapesten született, tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen fejezte be, majd Pozsonyban telepedett le. Ettől kezdve „különféle foglalkozásokat űzött, volt bányász, tengerész, kőműves, tanár, rádiószerkesztő és egy kiadóvállalat igazgatója". Az írószövetség munkájában és az Irodalmi Szemle szerkesztésében is részt vett. 1968-ban elhagyta Csehszlovákiát, Jugoszláviába távozott, jelenleg Bécsben él. Soha nem volt irodalmi és nemzedéki csoportosulás tagja, magányos „farkasként" lépett be a csehszlovákiai magyar irodalomba. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sokat változott a világ és az irodalom egyaránt, de Monoszlóy írásművészete is. íróként a nyugati magyar irodalom elismert tagjaként tartják számon, de legjobb és legfontosabb alkotásai az egyetemes magyar irodalmat gazdagítják. Az író és költő Monoszlóy — aki műfordítással is foglalkozik —, az Új Látóhatáron, az Irodalmi Újságon és a Katolikus Szemlén kívül német nyelvű lapokban és folyóiratokban is publikál. A német nyelvterületen igen közkedveltek hangjátékai. Az utóbbi időben — nem kis örömünkre — az Új Szóban is egyre több novellája, elbeszélése és verse lát napvilágot. Jelen kötetünk novellafűzére gyönyörűséges történeteket tartalmaz. Az egyik legnagyobb és legszebb emberi érzés, a nagybetűs SZERELEM rejtelmeit, mesterségbeli fogásait, megfejthetetlenségét, elveszthetőségét, csodáit és átkait úgy tárja elénk az író, mintha mi is megéltük volna azokat, s ha nem, az akkor is ránkköszönhet vagy megtalálhat: éltethet, de el is pusztíthat. Az említett címadó novellán — A szerelem öt évszakán — kívül, még négy kitűnő „történetet" tartalmaz a kötet, a Japán szerelem, a Marienbadba egyedül, a Kutyatejet isznak a lepkék, és a Vadlegelő csillag című írásokat. Az egyes novellák hőseit (hősnőit) a szerző térben és időben mozgatja; a párbeszédek lenyűgözőek; a filmszerűen pergő események édes rabságban tartják az olvasót; a szerző korszerű nyelvezete lebilincselő, s úgy lebbenti fel a fátylat az igaz vagy annak vélt szerelem és szerelmek elő-, háló- és „halottas" szobáiról, hogy tanítványokká, cinkosokká vagy akár szeretőkké és börtönlakókká leszünk mi magunk is olvasás közben. A szerelem öt évszaka egyszerre tanulságos és szórakoztató: úgy gyarapítja olvasóját, hogy az erkölcsi normák megrajzolása mellett a szerelem „hatodik évszakának" pajzán beteljesülését sem zárja ki. Mert Monoszlóy novellaciklusának darabjai a »felszínen« szerelmes történetek, a felszín alatt diszharmonikus, kakofón love storyk; mélységükben emberi, férfi-női kapcsolatok, amelyekben találkozni, búcsúzni, egymásra találni, elválni, egy lényben sok lényt, és a sokban egyet felfedezni tanulnak az esendő, de esendőségükben is szuverén hősök". VÖRÖS PÉTER