Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-07 / 32. szám, péntek

KULTÚRA . ÚJ SZÓM 1992. FEBRUÁR 7. A MAGYARSÁGTUDOMÁNY KÉZIKÖNYVE Ezzel a címmel jelent meg a közelmúltban az a több mint nyolcszáz oldalas kiadvány, mely az eddigiektől eltérően új tartalmi értelmezését deklarálja a hungarológiának, más szóval a magyarságtudománynak. Tudvalevő, hogy a hungarológia eddig sem volt önálló tudomány, hanem főként a tudományközi kapcsolatok egyik összetett és fontos formája. A besorolandó tudományágak időszakonként változtak, fejlődési folyamatoktól, feltételektől és értelmező hangsúlyoktól függően cserélődtek. A legújabb kézikönyv is behatárolja a koncepciójának megfelelő területeket, melyeket érdemben foglal össze. Azt is fontosnak tartja, hogy első, nagyobb fejezetében tisztázza a hungarológia alapfogalmát, újrafogalmazza annak összetevőit és viszonyrendszerét. Ebből adódóan visszatekint a múltba és számba veszi a fejlődési fokokat, az első kísérletektől kezdve, az egyetemi Magyarságtudományi Intézet létrejöttétől a kutatási integráción át a hungarológiai törekvések legújabb szakaszáig. Igy kerül sor a gazdasági és politikai okokra viszszavezethető etnikai közösségek felbomlásának, átrétegeződésének és szórványosodásának értelmezésére, a magyarok világban elfoglalt helyének megvilágítására, a földrajzi elhelyezkedés és a lélekszám nagyságának meghatározására. Ezeket a kérdéseket a kötet szerkesztője, Kósa Ferenc fejti ki, úgy, hogy gondolatai sokszor inkább probémafelvető meglátások, mint véglegességre törekvő definíciók. A kötet koncepcióját tükrözik az egyes részterületekkel foglalkozó további fejezetek, melyek szintén tartalmaznak új vonásokat. A bevezető, horizontális tájékozódás után .A magyar nyelv (Kiss Jenő) mint kultúra, a hagyományok életben tartásának és átadásának legfontosabb megnyilvánulása és egyben eszköze, képezi az összefoglalás tárgyát, ezt követően pedig a Magyarország története (Gergely András) a nemzet őstörténetétől a Kádár-korszak lezárulásáig, a tulajdonképpeni rendszerváltásig nyújt átekintést. Magyarország múltja úgy jelenik meg ebben a tanulmányban, mint Európa egyik legrégebbi, önálió államiságú népének politikai története, amely figyelembe veszi a társadalmi és gazdasági fejlődés eredményeit. Jellegében rendhagyónak számít az Irodalom és a művészetek a kezdetektől a XVIII. század elejéig (Kőszeghy Péter), valamint az Irodalom és művészetek a XVIII. század elejétől napjainkig (Szegedy-Maszák Mihály) című művelődéstörténeti tanulmány. A két tanulmány nem művészeti áganként, hanem eszmei és sttlusegységekben (őskőltészet, középkor, reneszánsz, illetve barokk, felvilágosodás, romantika stb.) láttatja a magyar kultúra múlját, melynek fókuszában az irodalom áll. A kötet utolsó, egyben legvázlatosabb tematikus fejezete, a Néprajz és folklór (Kósa László, Szemerkényi Ágnes) mellőzi az időrendet, amivel szemléleti egységet bont és elsősorban a gyakorlati szempontokat érvényesítve, néprajztudományi alapegységeket ismertet. Minden említett fejezetet bibliográfiai jegyzék zár, amely az alapvető monográfiákon és lexikonokon túl a legfrissebb kiadványokat is tartalmazza. A kézikönyv, sajnos, nem mentes egy lényegi ellentmondástól, mely árnyékot vet az irodalom és a művészetek napjainkig terjedő fejezete szerzőjének elvi következetességére. A bevezető tanúsága szerint ugyanis a téma (hungarológia) és a feldolgozás elvi jellegű megközelítése így fogalmazódik meg: „... a történelmi körülményeknek és a jelenlegi állapotoknak megfelelően nem az államnemzet, hanem a nyelvi-kulturális összetartozást vesszük a hungarológia alapjául. Fölfogásunk szerint a magyarságismeret nem azonos a mai Magyarországnak és lakói múltjának ismeretével, mert a Magyarországon kívül élő magyar nemzetiségi csoportokat és szórványokat is magában foglalja... A világ különböző országaiban lakó magyarokat a nyelv, az etnikai összetartozás tudata, a kulturális és történelmi hagyomány és nem a gazdasági vagy állami élet köti össze..." Ezekkel a megállapításokkal teljes mértékben egyet is érthetünk, gyakorlati érvényesítésükkel azonban kevésbé. A magyarság számarányait tekintve 1980-ban (ez a könyv adataiból könnyen kiolvasható) a Magyar Népköztársasággal szomszédos országokban összesen mintegy 3,5 millió magyar élt. Mégis, az 1945 utáni irodalomról és művészeti ágakról szóló összefoglalóban ezek a nemzeti kisebbségek csupán tizenkét sornyi terjedelmet kaptak. Ebben pedig két erdélyi magyar és egy szlovákiai magyar író neve és Tóthpál Gyula: Ritmusok PERISZKÓP A NYELV MINT ELV Nálunk a nyelv általában nem közügy, legjobb esetben is csak a nyelvészek, a szakemberek ügye. Pedig nem csak a szójáték kedvéért mondom, hogy a nyelvünk akár elvünk, alapfontosságú törvényünk is lehetne. Mondjuk Göncz Árpád axiómájának értelmében, aki egyszer egy magyar-szlovák írótalálkozón azt mondta: „Engedjünk mindenkit azon a nyelven gondolkodni és beszélni, amelyiken a legokosabbnak érzi és tudja magát." Ez a látszólag kézenfekvő igazság ugyanis döbbenetes pontossággal világítja meg a nyelv és a demokrácia összefüggéseit. Lássunk egy történelmi példát. Az ún. „buta tótok" csak azért tűnhettek számunkra évszázadokon keresztül butáknak, mert a saját nyelvükön nem nyertek tőlünk meghallgatást. Ahogy a csehek, szlovákok s más nyugati szláv népek „Némec"-eknek (azaz némáknak) nevezték a németeket csak azért, mert nem értették, hogy mit mondanak, mi egyenesen „butáknak" neveztük nemzetiségeinket, mert nem értettük saját nyelvű okosságukat. S a történelmi következmények mindnyájunk számára ismertek: demokráciahiány, aztán Trianon. Idegen nyelveket tanulni tehát annyi, mint demokráciát tanulni. De saját nyelvünket tanulni is annyi, mint demokráciát tanulni. Ha a nyelvünkben évszázadok óta felhalmozódott okosságottanuljuk, akkor a demokrácia lehetőségét tanuljuk: csak nyelvünk „okosságának" a birtokában lehetünk egyenlők a világnyelvekben felgyülemlett nagysággal, a világ okosságával. Az alábbiakban egy friss nyelvélményemet szeretném megosztani az olvasóimmal, hátha gazdagítják a fent kifejtett nyelv-elvet. A rádióban a kitűnő komáromi színművész beszél. 1991-es sikereiről, emlékezetes szerepeiről, a versről. S egyszer csak arra figyelek föl, hogy az általam is nagyra becsült aktor azt mondja, hogy „Igen, szavalni is szeretek. Nagy élmény volt a számomra, hogy ekkor és ekkor, az egyik budapesti színházban együtt szavalhattam Sinkovits Imrével és másokkal." (Elnézést a pontatlan citálásért, emlékezetből idézek!) A színművész nemrég a Taganka Színház egykori legendás tagjának, Vlagyimir Viszockijnak az emlékére írt rádiójátékban Viszockijt alakította. Az adást nagy élvezettel végig hallgattam, s állítom, hogy a lírai fűtöttségű szöveget s dalbetéteket hősünk egy pillanatig sem szavalta, hanem mély átéltséggel előadta. S előadása helyenként már-már Latinovits robbanékony, mégis kristálytiszta színpadi beszédét idézte. S meg vagyok róla győződve, hogy azon a bizonyos budapesti színpadon sem szavalt, hanem magyarországi kollégáival egyenrangú előadói teljesítményt nyújtott. Miért mondott a jeles művész a rádióban verselőadás vagy versmondás helyett mégis szavalást? Mi téveszthette meg? Petőfi 1844-ben még ezt írja: „Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki" (mármint az apjának!), s nem hiszem, hogy azt akarta mondani: Hamisan, patetikusan, szónokolva elmondtam apámnak az egyik versemet. 150 évvel ezelőtt a „szavalni" még valóban annyit jelentett, mint „verset mondani". Sőt a régi nyelvhasználatot tovább őrző, konzerváló nyelvjárásokban, gondolom, még ma is azt jelenti. Gyermekkoromban a március 15-i, október 6-i iskolai ünnepségeken mi is kizárólagosan „szavaltunk", azaz jól-rosszul verset mondtunk. De a mai nyelvhasználat és értelmező szótárak szerint, aki „szaval", a

z „Verset pátosszal előad", sőt „Hamisan patetikusan" beszél. A „szaval" szó a 20. századi realista színjátszás ós színpadi beszéd hatására érdekes jelentésváltozáson ment (és megy) át. A szavalóművész- és szavalóversenyféle összetételek még őrzik a szó eredeti jelentését, de századunkban a 19. századi deklamáló színpadi beszédet elutasítandó, a színházi szakemberek és közönség egyre inkább úgy érezhette, hogy elutasító magatartását a szóhasználatban is kifejezésre kell juttatni, s a realista verseló'adást egyre gyakrabban a civilebb „versmondás" vagy „verselőadás" szóval illette. A „szaval" szavunkkal pedig az történt, ami az idők során annyi más szavunkkal is: a választékos stílusrétegből egy pejoratív jelentésű alacsonyabb osztályba taszíttatott. Summa summárum: komáromi színművészünket Petőfi és a régi irodalmunk, azaz a „szaval" szó hagyományos és mai népnyelvi jelentése téveszthette meg, mikor azt mondta, hogy „ő is szeret szavalni", Csakhát: az a jelentésváltozás, amelyről föntebb beszéltem, már éppen Petőfivel elkezdődött. Feljegyezték róla, hogy egyszer, még színész korában, úgymond „tótosan" adott elő egy verset, így tiltakozott az akkor még kötelező retorika, szavalási „fentebb stíl" ellen. A mai köznyelvi úzus szerint viszont a „szavalni" kifejezést már csak akkor használhatjuk, ha speciális funkciót szánunk neki. Nyelvünk hűen követi a valóságban végbemenő különfejlődést, jelentésdifferenciélódást is. Ha nyelvünkkel egyenlők akarunk lenni, saját nyelvhasználatunkban sem maradhatunk el ettől a differenciálódástól. TŐZSÉR ÁRPÁD egy-egy művük érdemelte ki az említést. Á szlovákiai magyar alkotók közül ezenkívül a bibliográfiai jegyzékben található még egy névre utalás. Sem az előbbi, sem az utóbbi nem a Fábry Zoltáné. Az előbb idézett, a könyv által kitűzött elvi szempont ebben az esetben nem érvényesül, de nem érvényesült következetesen az egyes fejezetek megírásakor sem, azok szellemét nem hatja át. A romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai és volt szovjetunióbeli irodalom és kultúra ebben a könyvben nem kapta meg az értékeinek megfelelő helyét és értékelését. Hozzá kell még tennem: nem a kérdés presztízse kifogásolható, hanem az a szembeötlő aránytalanság és mellőzés, amelynek következtében érdemtelenül elsikkadnak a kisebbségi magyar irodalmi és kulturális értékek, így a szlovákiai magyar irodalom és kultúra értékei is. A szempontok hatósugarát kiszélesítve, egységes magyar irodalomról beszélnek egyre többen és több helyen — nagyon helyesen és indokoltan — sőt, az irodalom értékelésekor sem kellene más-más szempontoknak előtérbe kerülniük, Kolozsvárott, Szabadkán, Párizsban vagy Budapesten. Az utóbbi években már tőbb olyan antológia, válogatás, lexikon és más kiadvány látott napvilágot, amely nem hagyja figyelmen kívül a határon túli magyar írók, költők, művészek által létrehozott értékeket, felismerve azt az alapigazságot, hogy valójában „csak" egy magyar irodalom létezik,. A legújabb hungarológiai kutatásnak sem szabadna szem elől tévesztenie, hogy az Európa közepén élő magyarság sokoldalú történeti és kulturális beágyazottságát, önálló kultúrát teremtő képességét akkor értelmezi helyesen, s akkor ad reális helyzetértékelést, ha az egyes kiválasztott területeknek nem csupán a határokkal megszabott nemzeti jellemzők elmosódó körének felsorakoztatásét adja, hanem a kulturális és történelmi hagyomány, a nyelv és etnikai összetartozás tudata által meghatározott, országhatárokat nem ismerő összefüggésrendszert is hangsúlyozottan figyelembe veszi. (Akadémiai Kiadó, 1991) ALABÁN FERENC A DICKENSI PARADOXON Nehéz gyerekkorától (nyolc testvér, könnyelmű, az adósok börtönébe kerülő apa, korai munkásévek) ívelt fölfelé a tizenkilencedik századi angol irodalom egyik legnagyobb hatású és legdivatosabb prózaírójának pályája — írnoksegédből hírlapi tudósító, tárcaíróból ünnepelt regényszerző, halhatatlan figurák megalkotója lett Charles Dickens. A korszakot, amelyben élt és alkotott, hirtelenében a magyarországi reformkorhoz, majd a bukott forradalom utáni sötét évek korához kapcsolhatnánk, ha a tizenkilencedik század Angliája nem járt volna előttünk (a félféudális Közép-Európa előtt) legalább száz éwel. Anglia polgári társadalma a hozzá szervesen kapcsolódó polgári ízléssel-ízlésterrorral, bizony, alaposan rányomta bélyegét Dickens életművére. Esztétikájára, mondhatnók némi korderűvel. Mert szinte feloldhatatlan a dickensi regény kettőssége: egyrészt a plasztikusan, szinte vizionálisan megrajzolt figurák, a szinte kaflkai mélységeket előrevetítő társadalomrajz párosult benne a hevenyészett szerkezettel, bő lére eresztett, körülményes leírásokkal és naiv érzelmességgel. Mintha nagy pályatársát, Balzacot látnánk, amint önpusztító tempóval úszik az ár (az örök pénz- és időzavar) ellen, meglovagolva kordivatot, kiszolgálva a Nyájas kegyeit, majd itt-ott fölmarkolni a mélyből, a mocsokból és a társadalom sötétjéből az igazgyöngyöt, a szociális igazságtalanság kórképét, hogy feloldódjék a Megoldás szentségében. Hajmeresztő kötéltánc ez, ám ha ismerjük a korai szellemi táplálékot (Fielding, Cervantes, Defoe), némiképp érthető; az európai regény még forrpont előtt állt, még nem érkezett el igazán az igazság pillanata. Pedig Dickensnél előtör a szatíra is, a nyárspolgárok kifigurázása, megjelenik a kiszolgáltatottak világa is, s elővetül a realizmus árnyéka. Halhatatlan figuráit ma is keresi az olvasó, ha elég türelmes. Twist Oliver, Nicholas Nickleby és David Copperfield és a 180 éwel ezelőtt született író többi alakja kitörölhetetlen az európai irodalomból. (kövi) MOARTEA CULTURII DIN ROMANIA REVISTA ÍSI SUSPENDÄ APARiTIA mA LA DECIZIA GUVERNULUI DE A SPRUINI CULTURA NAJIONALÁ A KULTÚRA HALÁLA ROMÁNIÁBAN A LAP FELFÜGGESZTI MEGJELENÉSÉT MINDADDIG, AMÍG A KORMÁNY* EL NEM HATÁROZZA A KULTÚRA TÁMOGATÁSÁT Ezzel a megdöbbentő, szilveszterinek éppen nem nevezhető címoldallal lepte meg olvasóit a Helikon, a Kolozsvárott megjelenő szépirodalmi hetilap 52. száma, amelyet—a középkelet-európai posta tüneményes gyorsaságának köszönhetően — a napokban kaptunk kézhez szerkesztőségünkben. Az általunk is nagyrabecsült hetilap, szerencsére, szintén a címoldalon, megmagyarázza halotti bizonyítványát. Eszerint a gyászkeretes szöveg a lap szolidaritását fejezi ki laptársaival, amelyeket a román kultúrpolitika „bőkezűsége" folytán a megszűnés veszélye fenyeget. A huzavona még tavasszal kezdődött, amikor, a papír- és nyomdaárak miatt a román írószövetség a kötelékébe tartozó 19 kulturális kiadvány közül nyolc megszüntetését javasolta. Ezt még sikerült kivédeni, ám az írószövetség a hatalmas megterhelések ellenére sem engedte a lapok (köztük a Helikon) árainak emelését. Mire beleegyezett, késő volt: a kassza kimerült, s a kulturális minisztérium által kapott 0,3 százalékos költségvetési támogatást sem folyósította az adminisztráció a támogatandó lapoknak. A patthelyzetben az írószövetség igazgatói tanácsa berendelte a folyóiratok főszerkesztőit, s elhatároztatott a gyászos manifesztum megjelentetése a lapok címoldalain. A gyászkeretes számokból az írószövetség vezetése 100—150 példánnyal többet nyomatott a szokásosnál, hogy azokat megküldhesse a kormánynak, a Romániába akkreditált külképviseleteknek és nemzetközi szervezeteknek. A Helikon vállalta a szolidaritást, némi malíciával és aszkepticizmussal, hisz aligha remélhető, .hogy a kincstár ma a mieinkhez hasonló eszközökkel nagylelkű gesztusokra késztethető", az új kormány ugyanis, egyáltalán nem fogékonya művelődési élet gondjai iránt". A Helikon azért továbbra is megjelenik, mert (mint azt a szerkesztőség írja) a sztrájk nem jelent megoldást, s az olvasó nem károsodhat. A Helikon egyébként is anyagilag némileg jobban áll laptársainál (köszönhetően a lapban hirdető Hargita és Kovászna megyei vállalatoknak), s a sztrájk miatt esetleg kieső számokat a szerkesztőség dupla számok kiadásával pótolja. Az eset két okból is tanulságos: egyrészt, kiderül belőle a román kormányzat szándéka, miszerint a bólogatásra nem hajlandó lapokat nem támogatja, másrészt működik az ország írószövetségének régi beidegződése, mivel az új piaci feltételek mellett is „állam bácsitól" vár mindenre megoldást. (k)