Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám, szombat

5 KULTÚRA ÚJ SZÓI 1992. FEBRUÁR 1. AMIKOR AZ ÍRÓ MÁR NEM TEHET SEMMIT CSURKA ISTVÁN DEFICITJE A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN Nincs messze az az idó, amikor Csurka István Deficit című drámáját a legjobb magyar drámák között fogják emlegetni. Nem túlzás ez a megállapítás, hiszen annak idején az 1979-80-as színházi évad legjobb magyar drámájának nyilvánították a kritikusok. Csurka tudatosabb és felkészültebb, ugyanakkor ösztönösen érzékenyebb drámaíró annál, mint amit ä darabja kapcsán leírtakban olvashatunk róla. A Deficit úgy szól két házaspár szexuális forradalmat imitáló viszonyrendszeréről, hogy azokról a mindenkori társadalmakról beszél, amelyek forradalmakat imitálnak. Családokat szétfeszítő érzelmi feszültségeket helyez a felszínre, megalkotott figurái - hősei és antihösei - mégis, mint egy-egy földréteg nyomják egymást. Szorítják önmagukhoz a másikat, s amikor már minden elvégeztetett, s mármár bevégeztetettnek látszik, bekövetkezik a földrengés. A rétegek eltolódnak egymáson, kitüremkednek a hegyek, megnyílnak a szakadékok, s ki-ki számot vet múltjával, jelenével és jövőjével, s ha van ereje, szembenéz sorsával is. Miközben szünet nélkül a magánélet szférájában játszódó jelenetek sorát látjuk, a jelen fogságában vergődve egyre inkább a figurák múltja válik érdekessé. Nem kevésbé lesz izgalmas az ennek a múltnak nagy manipulátoraként közvetve megrajzolt totalitárius társadalom, amely egyszerre szolid háttérdíszlet és egyszerre diktatórikus zsinórpadlás, ahonnan szimbolikus kenderköteleken mozgatják az emberalakokat. És szinte csak a véletlenen múlik, hogy kinek kerülnek ezek a kötelek a végtagjaira és kinek a nyakára. Látszólag két gyermektelen családról van szó, de a drámai idő, amely Csurka Deficitjében izgalmas hármassággal áll, illetve ömlik viszsza a múltba és folyik előre a jövőbe, az életkorbeli különbségek révén gyermek-szülő viszonynak is felfogható házastársi kapcsolatokat teremt. X, az egyik férj jóval idősebb, mint Y, a felesége. Z, a másik férj pedig fiatalabb, mint W, a felesége. Felfoghatnánk úgy is, hogy ezeket a házasságokat az „öregek" manipulálják, a tőlük fiatalabb partnerek személyén keresztül. Seprődi Kiss Attila rendezésében a magánéleti történésekre koncentrált. Mellékesként kezelte a drámának azt a rétegét, amely a figurák jellemének és cselekvéseinek időbeli összetettségét tartalmazza. Ennek a rendezői értelmezésnek meghatározója az egysíkú aktualizálás, ami nem más, mint a társaskapcsolatok elsekélyesedése. Ez az értelmezés szembefordul a Csurka István teremtette metaforával. Tudvalevő, hogy egy totalitárius rendszer nem attól működik, hogy hatalmát erőszakszervezetein keresztül érvényesíti, hanem attól, hogy manipulálja az egyént, aki aztán környezetét, kollégáit, barátait - s a drámánk szüzséjénél maradva -, feleségét manipulálja ennek megfelelően. Ezen a ponton elszakad a Deficit című dráma Csurka Istvántól, az írótól is. Valóságosan új életet kezd, s a dráma teljességének kibontása a megértés függvénye, feltéve, hogy egy rendező minden társadalmi helyzetben szembe mer nézni a manipulátorok (X és W) által saját házasságukban - tehát saját énjüknek - teremtett kreatúrákkal (Y és Z). Ennek a házastársi négyszögbe oltott metaforának a működtetője az a látszatforradalom, melyet X provokál ki, miután felismerte, hogy élete zsákutcába jutott. Ezekben a családokban - társadalmakban - a fellázadó társak a kreátorok bizonyosságát erősítik meg, s a néző tudatosíthatja, mennyire az egyéneknek vagyunk a kiszolgáltatottjai. Sokszorosan így van ez a Deficitben, amelyben a forradalom a „nagyok" játékából véletlenszerű kitörésként kezdődik, de éppen a manipulátorok ördögi kreativitása miatt nem teljesedik ki. Meghal, mert itt már nem vállal senki semmit, mert minden azonos az előzménnyel, amely ilyenné tette X-et és W-t. Nekik nem az erkölcsük hatalmas, hogy megvédje őket a házasságtöréstöl, hanem kiégett lelkük képtelen akár egy utolsó fellángolásra is, s ezt tudva akadályozzák meg a szerelemmel lázadókat a forradalom kiteljesítésében - az elválásban. Fontosnak tartottam mindezt elmondani, mert Seprődi Kiss Attila rendezése nem erről szól. Ha megértette a Csurka-dráma összetett metaforáját, akkor megijedt a színpadon megfogalmazandó gondolat mai nagyságától. Ha pedig másképpen értelmezte a drámát, számomra érdektelen játékot rendezett. Mert ma már azt aligha kell különösebben bizonygatni, hogy egy igencsak központi helyre állított, faragottra kasírozott kelengyésládában levő hegedűtök üres. A belé hazudott forradalmi géppisztoly és Kiáltvány is álságos, mert az igaziakkal a Gulagokon és a börtönökben őrizték a foglyokat, lőttek 1956-ban a fegyvertelen tömegbe és gyilkoltak le 1968-ban diákokat. Márpedig minden ideológia - Kiáltvány amelynek nevében embereket gyilkoló álforradalmakat kreálnak, hazug - csak annyit ér, mint a történelem más gyilkos ideológiái. Rég láttam ennyire színpadi közhelyekből építkező előadást. A rendező és Piatzner Tibor közös díszlete a nagy távolságokkal annyira egyértelművé teszi a kapcsolatok szétesését, hogy az már több mint színpadi közhely. A játékban a rendező ennek ellenére nem működteti, sőt a behatárolt tér gátolja a kicsit dinamikusabb színész játékot. Főként a tér mértani közepébe állított kelengyésláda gátolja egy tudatosan megkomponálható mozgásrendszer kialakítását. Leginkább Házi Tánya (Y) veszik el ebben a bejátszatlan térben. Az általa megformált figurának hiányzik a múltja, hiszen a férjét játszó Boráros Imre (X) egy elvetélt forradalmiságot és kiüresedett népiséget idéz fel. Ebben feleségének nem jutott hely. A rendezőnek és a színésznek a színpadon is meg kellett volna teremtenie Y múltját, amely benne van Csurka dialógusaiban. A vele egyidőben lázadásra kész Z alakjában Skronka Tibor már valamivel többet játszott el előéletéből. Színészi tapasztalatainak birtokában elsősorban a második részben nőtt fel szerepéhez. Jóllehet, ebben a két lázadóban Csurka W, illetve X egykori előképét alkotta meg, elvégre ök sem képesek többre, mint élettársaik: megalkuvó belenyugvásra. Boráros Imrének (X) és Cs. Tóth Erzsébetnek (W) látszólag könynyebb feladat jutott, mivel ez a férfi és ez a nő annak az elveszett nemzedéknek a képviselői, amely imitált forradalmaival a háta mögött, megfeneklett életének a nosztalgiáival megrontja a következő nemzedékeket is. Boráros és Cs. Tóth színészi játéka helyenként olyan erejű, hogy percekre képes magával ragadni a színpadi közhelyekből felépített előadást. Játékuk nyomán ez a két ember ijesztő önzéssel manipulálja a közvetlen környezetén keresztül a társadalmat is. így Csurka István drámája hátborzongató jóslatként jelenik meg a Komáromi Jókai Színház színpadán. Ebben a drámában örök forradalmaink megvívhatósága ésazerkölcsatét. DUSZA |STVÁ

N Skronka Tibor és Házi Tánya (a háttérben Boráros Imre és Cs. Tóth Erzsébet) (Nagy Teodor felvétele) r ÉVFORDULÓ A TESTŐR POÉTA Barcsay Ábrahámot a felvilágosodás korának első jelentős költőjeként tartja számon a magyar irodalomtörténet. A Bessenyei György körül kialakult bécsi testőrírők csoportjának egyik legműveltebb tagja volt, azok közé tartozott, akik úgy fogtak tollat, hogy - Szerb Antaľ veretes szavai szerint - a korfordulat adott „az ember magyarjának fojtogató ízt". De kérdés, jelent-e neve valamit a tágabb hagyományképben, a szélesebb köztudatról már'' nem is beszélve. Alighanem legteljebb tanárok és egyetemi hallgatók tudnak arról, hogy egyik verse szolgáltatta a mintát Batsányi Jánosnak a franciaországi változásokat köszöntő művéhez, mely maradandó értékké nemesedett. Kifejezett méltatlankodásra adhat okot, hogy Barcsay Ábrahám neve nem szerepel a magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonában. Pedig számos olyan adat kapcsolódik hozzá, mint amilyet az ugyanebben, egyébként a Madách kiadó gondozásában megjelent kiadványban a Baróti Szabó Dávidnak szentelt terjedelmes szócikk tartalmaz, így például vele együtt az első magyar irodalmi folyóirat, a Kassán megjelent Magyar Museum munkatársai közé tartozott. Dragonyos kapitányként számos felvidéki városkában állomásozott. Ezekről az időkről emlékezett meg egyik legszebb költői vallomásában. Pozsonyban, 1789-ben látott napvilágot verseinek gyűjteményes - Orczy Lőrincz alkotásait is tartalmazó - kiadása, mely az itteni Egyetemi Könyvtár ritkaságai közé tartozik. A Két nagyságos elmének költeményes szüleményei-l nem csekély kártérítési összegről szóló kötelezvény aláírása ellenében kaphatja kézhez a kölcsönző. Barcsay Ábrahám némely verséből talán a mai olvasó is kiérezhet összekacsintást, amikor például a korai kapitalizmus fonákságait veszi célba: ,,Semmi nem áll ellent nyereség árjának". E meglátás a kétszázötven évvel ezelőtt, 1742. február 2-án születeti költőtől származik. . . (kiss) PERISZKÓP Mintha megint emelkedőben tenne a karcolatnak, a tárcának, a jegyzetnek, azaz unnak a műfajnak az ázsiója, amely a magyar irodalomban egyszer már majdnem mérték volt: a századforduló körül a legnagyobb íróink művelték, s köztudott, hogy a Két választás Magyarországon Katánghy Menyusát Mikszáth először karcolataiban szerepeltette. Ma elsősorban Esterházy Péter ad a műfajnak tekintélyt. Esterházy - Mikszáthtal ellentétben - bevallottan „elefántcsonttoronyban" írja karcolatait, tárcáit, jegyzeteit, de az ö elefántcsonttornyából ilyen szózat hallatszik:. .. Fölfogásom szerint a hazával, a nemzettel való örök hazafiúi teendőket fölösleges külön írói programként deklarálni - sőt, törődni sem kell vele, mert úgysem lehet nem törődni vele, egy magyar könyv aztán - föltéve, ha jó! - mindig valamiképp a szabadság szószólója: ha akarja, ha nem". Ezt a veretes mondatot a szerző A halacska csodálatos élete című, tárcákat, rövid írásokat tartalmazó új könyvéből másoltam ide, s mivel a könyv címe és mondandója csodálatosan összecseng az én egyik korai versem „üzenetével" („közben a Balaton (értsd: a haza, a nemzet, az irodalom, a nyelv, egyszóval a tenger) halacska, mely önmagában úszkál"], legszívesebben azt írnám az itt induló tárcasorozatom fölé címként, hogy: A halacska. Dehát ugye egyrészt az egy cím, abból nem lehet két címet csinálni, másrészt meg a halacska elég butácska jószág, főleg ha arra van kárhoztatva, hogy egy „ütött-kopott, rozsdafoltos fürdőkádban" (Esterházy) úszkáljon a „szenteste" tragikus (mármint a halacska számára tragikus) misztériumáig (a kádról egyébként Esterházy azt állítja, hogy nem más az, mint „Kelet-Európa"), így hát a „halacskát" szomorú szívvel meghagyom Esterházynak, én meg hátrálok egy negyed századot az időben. Mikor 1965-ben az Irodalmi Szemle szerkesztője lettem, a Szemle-beli első dolgaim egyike az volt, hogy címváltozást javasoltam a főszerkesztőmnek. Mikor ugyanis a Szemle indult, az irodalomban nem Kelet-Európát A HALACSKA, A TENGER, A SZABADSÁG MEG AZ IRODALOM rozsdafoltos fürdőkádnak látó, saját nézőpontú tárca volt a divat, hanem a mimikri. Ha Moszkvában létezett Csillag és Kortárs című folyóirat, akkor mérget lehetett rá venni, hogy hamarosan Budapesten is lesz (mint ahogy lett is), s ha a szlovák írók folyóiratának az volt a neve, hogy Slovenské pohlady (Szlovák Szemle), akkor mi más lehetett az induló szlovákiai magyar irodalmi folyóirat címe, mint Irodalmi Szemle. De ettől függetlenül is a 19. század klasszikus-romantikus dohosságát éreztem lapunk címében, kölcsönvéve tehát Szántó György egykori rövid életű avantgárd irodalmi-képzőművészeti lapjának a címét, azt javasoltam, hogy legyen az Irodalmi Szemle inkább Periszkóp. A mélyben ülünk - mondtam ifjúi hévvel —, de ha jó lapot akarunk csinálni, magasra kell néznünk. Látnunk kell a tenger (s nem a fürdőkád!) végtelen felszínét, mert az irodalom természetéhez hozzátartozik a végtelen. A javaslatomat nem fogadták el, pedig én kitartóan ismételgettem még vagy húsz évig. Ha jól emlékszem, nem is olyan régen a legújabb Szemlének is felkínáltak a Periszkóp-cimet, de ahogy agg-ifjú folyóiratunk posztmodern szerkesztőgárdáját elnézem, ebben a posztindusztriálís, poszthisztoriális és posztmodern korban már valószínűleg ISz marad az ISz. (Talán abból kiindulva, hogy a posztmodernizmusnak úgyis a saját farka ízlik a legjobban, azaz a letűnt modernben és az avíttban mozog a legotthonosabban.) Egykori folyóirattágasságú avantgárd hevületemet a tárca műfajához szerényítve tehát rovatom fölé írom címnek, hogy Periszkóp. Végül is az egyetlen rovat periszkópján is lehet a tenger végtelenét szemlélni. Sőt, ha a periszkóp jó (a föntebbi étrendben, ä la Esterházy: „ föltéve, ha jó"), úgyis a tenger és a szabadság vizsgálgat vele bennünket: a mindenkori szerzőt. Felvétel tehát indul, s a jelenetjelző táblán, a csapón ez áll: Halacska, tenger, szabadság, irodalom. ELTÁVOZOTT VAS ISTVÁN 81 éves korában meghalt Vas István, a vers Márai Sándora. (Nyugodtan írhatnánk persze Márairól is, ha őróla meditálnánk itt, hogy ö meg a próza Vas Istvánja. Azaz a Márai-Vas párhuzam valóban párhuzam, s nem érvényes rá a hasonlított és hasonló elemek alá- és fölérendeltségi viszonya.) A két író összevetése nem akar se többet, se kevesebbet jelenteni, csak annyit, hogy Vas Istvánról is elmondhatjuk, amit nemrég Márairól elmondtunk: személyében Európa kultúrájának, polgári-humanista értékeinek újabb letéteményese és őrzője távozott el. S persze mindenekelőtt egy nagy költő. A poétáknak abból a fajtájából volt, amelyikből a magyar irodalomban még mindig olyan kevés van: költészete súlyos gondolati költészet. Súlyos? Tisztában vagyok Vas István súlyával, s most mégis úgy érzem, hogy a „súlyos" jelző nem egészen illik a verseihez. Hiszen éppen az teszi őket sajátosakká, hogy bennük a költő valamiféle elégikus eleganciával tud a világ legsúlyosabb problémái és gondolatai fölé emelkedni. Mintha Lucretius világanyagát az elmúlás fölött borzongó-mosolygó Horátius írta volna meg. Vas István költészete kicsit mintha a posztmodern világlátás előlege lenne. Hőse háttal megy a jövőbe, úgy érzi, minden élménye a múlt ismétlése, s a múlt képeivel sem saját korát szemlélteti: a múltat (elsősorban a latin múltat) éli meg saját korában. S talán ebből a fordított optikából ered távolságtartása, eleganciája, ha úgy tetszik: pre-posztmodernsége. Őt szokták a legurbánusabb magyar költőnek tartani, s ebben talán van is valami, de csak akkor, ha az „urbánust" nem a „népi" ellentéteként értelmezzük, hanem valami mindent intellektualizáló általános költői minőségként. Némelyik versét (kapásból egy példa: a Rapszódiát a bátorságról), ha az „elégikus eleganciáját" leszámítjuk, akár Ilylyés is írhatta volna. Nem urbánus ő, hanem a mesterséges urbánus népnemzeti antinómia eleven tagadása. Urbánussága, materializmusa, „kozmopolitizmusa", intellektualizmusa ellenére sincs nála fájdalmasan népnemzetibb magyar költő! S most eltávozott. A nagyok közül talán az utolsó igazán nagy. A címben nem mertem leírni, hogy „Eltávozott közülünk". Nagyon bánt, de személyesen nem ismertem, sohasem találkoztunk. S még jobban bánt, hogy úgy halt meg: nem mentem oda betegágyához, s nem köszöntem meg neki nagy verseit, amelyek annyi személyes élményt, ihletést, gondolatlobogást jelentettek számomra: a Rapszódia egy őszi kertben-t, Az anyag megjelenési forrná i-t, A város télen-t, az Óda a tegnapi-asszonyokhoz-t, az ötven felé1, s a többit. Nem mentem oda, nem mentünk oda. Ha Ady most haldokolna a budapesti Városmajor utcai szanatóriumban, vagy József Attila most senyvedne Szárszón a nővéreinél, nekünk itt, Pozsonyban eszünkbe sem jutna meglátogatni őket. Ha nem így van, szóljon, akinek eszébe jutott, hogy a hosszú-hosszú ideig fekvőbeteg Vas Istvánt fel kellene keresni. Addig, míg senki sem jelentkezik, nem írhatom le, hogy „Eltávozott közülünk". Csak azt, hogy „Eltávozott". S hány nagy magyar író távozott már úgy el, hogy életében személyesen nem járt közöttünk (nem volt Pozsonyban mondjuk szerzői estje), nem ismertük személyesen! TŐZSÉR ÁRPÁD