Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-27 / 49. szám, csütörtök

KULTÚRA Jmw-wmJ* 1992. FEBRUÁR 27. . ÚJSZÓi (A Jób lázadása neves rendezöpárosa) a hetvenöt éves Mathilde Bock sorsán keresztül azokról a volganémetekről készítettek filmet, akiket 1941-ben a kazah sztyeppére száműztek. Gyöngyössyék még a világ szeme előtt jól elrejtett moldáviai börtönökbe is bejutottak, olyan büntetőtáborokban forgattak, ahol filmesek eddig még soha nem járlak. Vészi János a szovjet hadsereg Magyarországról való távozását örökítette meg Isten veletek, oroszok címmel. Almásl Tamás Lassítása az ózdi kohó iparszerkezetének átalakításával járó emberi konfliktusokról adott megdöbbentő látleletet. Sára Sándor, aki több mint egy évtizede kutatja a második világháború magyar áldozatainak sorsát, a szovjet táborokba került hadifoglyok után most azoknak az emlékeit tárta föl Lefegyverzett ellenséges erők című filmjében, akik amerikai és francia hadifogságban szenvedtek. Másik munkájában, a három részből álló Magyar nők a Gulágon című opuszában ugyancsak arcok, szemek beszélnek megtépázott sorsokról. Asszonyok mesélnek szörnyű évekről, megaláztatásokról, a szovjetunióbeli Gulág-szigetcsoporton elszenvedett fizikai és lelki gyötrelmekről. Sára Sándor játékfilmesként is jelen volt az idei szemlén. Rendezői kvalitásairól tanúskodik a Könyörtelen idők is, amelyet Domahidy Miklós A lapítás iskolája című regénye alapján forgatott Stohl András, Őze Áron, Szarvas József, Andorai Péter és Ráckevei Anna főszereplésével. Öt magyar katona, egy őrmester és négy közlegény lapítását, a túlélés vágyát mutatja be a film, a második világháború utolsó napjait felidézve. Bár a kockák fekete-fehérben futnak, maga a történet annyira izgalmas, a dialógusok annyira jók, Sára MENTS MEG, URAM, A SKORPIÓTÓL! GONDOLATOK A 23. MAGVAR FILMSZEMLE KAPCSÁN Alapigazságot fogalmazott meg Illés György, a magyar operatőrök nagy tiszteletnek örvendő doyenje, a nemrég véget ért 23. Magyar Filmszemle igazgatója, amikor egy vetítés után megjegyezte: nincs kommersz, csak jó, rossz és kevésbé jó film. Illés György több mint negyven éve egészen közelről, kameraközelböl nézi a magyar filmet, s tudja jól, mitől mozi .a mozi, s mi az, amire csak azt lehet mondani: lilában pompázó álművészet. Az idei szemle kapcsán sajnos, az utóbbiról is szólni kell. A magyar film méreghordozó skorpiójáról, az öncélú „játékokról", a művészieskedésről, a mozgóképeket bénító unalomról, az érthetetlenségig fokozott újat akarásról, az időt s teret elmosó, valóságot eltemető „új hullámról". Nincs pénz kultúrára, cégek, mecénások támogatására vár a magyar film, kongják immár második éve a vészharangok, pénz kell, sok pénz, szünőfélben az állami támogatás, haldoklik a magyar filmgyártás. Igaz, ami igaz: kultúrára manapság egyre kevesebb jut Magyarországon, így tehát a filmgyártás is erősödő szorításban él, de hogy agonizál, az több mint túlzás. Két év alatt ugyanis harminchárom játékfilm és huszonhét dokumentumfilm született a stúdiókban, ami, akárhogy vesszük is, egy tízmilliós országban nem kevés. Más kérdés persze, hogy ki, honnan és hogyan szerzett pénzt ezekre a filmekre, ki forgatott állami stúdiókban és ki magánvállalkozásban ... a nézőt azonban nem ez érdekli. A néző magára a filmre, az alkotásra kíváncsi. Szórakozni akar és kikapcsolódni, esetleg tisztábban látni: miért olyan az élete, amilyen, merrefelé tart a világ, amely irgalmatlan tempót, idegállapotot, vérmérsékletet, magatartásformákat diktál. Hogy a magyar filmművészek többsége európai szintű szakmai tudással rendelkezik, ahhoz nem fér kétség, mint ahogy ahhoz sem, hogy Szabó Istvánnak, Mészáros Mártának, vagy Makk Károlynak szerte a világon népes és lelkes nézőtábora van. A Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen, vagy a korábbi Szabó-filmek, a Budapesti mesék, a Tűzoltó utca 25, az Apa mindenkit megérintett, mert életutakról, a történelem sorsformáló erejéről, a hatalom és az értelmiség viszonyáról, a kompromisszumokkal való együttélés nehézségeiről beszéltek. Mészáros Márta A/ap/ó-trilógiája, vagy a legutóbbi Makk-film, a Magyar rekviem történelmi igazságokat, évtizedeken át elhallgatott tényeket mondott ki, de hogy egészen másféle alkotásokat is említsek: Makk Károly filmjei, a Ház a sziklák alatt, a Macskajáték, Fábri Zoltán remekművei, a Körhinta és a Magyarok vagy Huszárik Zoltán csodája, a Szindbád sosem fognak elveszni a múló időben, mert súlyuk, értékük, lelkük van ezeknek a filmeknek. A most bemutatott munkák zöme azt jelzi: hullámvölgyben leledzik a magyar filmművészet. Elbizonytalanodott, s rossz útra lépett az alkotók többsége. A szemléletváltás szükségessége vitathatatlan; a történelmi igazságkimondó játékfilmek most már egyre kevesebb nézőt érdekelnek, a negyvenötös és ötvenhatos eseményekkel már annyi film foglalkozott, hogy az újabbaknak nincs sok esélyük a sikerre. Friss adatok bizonyítják: Magyarországon átlagosan harmincmillió forintba kerül ma egy játékfilm elkészítése, s ahhoz, hogy a költségek megtérüljenek, egymillió néző kell. Egymillió! A magyar nézők azonban nem igazán rajonganak a magyar filmért. Egy-egy igazán jónak nevezhető alkotásra legfeljebb ötvenezren váltanak jegyet, ami annyit jelent: a ráfizetés szinte elkerülhetetlen. A hiba, persze, nem egészen a néző készülékében van, s még csak nem is abban, hogy a moziműsorok, akárcsak nálunk, Magyarországon is jórészt amerikai filmekről beszélnek. A baj a magyar filmrendezők témaválasztásában és még inkább a mondanivaló megfogalmazásában keresendő. Sok minden belefér a filmművészetbe, de egyvalami nem: az unalom. Márpedig az elmúlt két év magyar filmjeinek jelentős hányada érthetetlen, érdektelen és fárasztó. író és rendező a legtöbbször egy és ugyanazon személy, de csak kivételes esetben dicsérhető. A szerzői film fogalma hovatovább egyre inkább zavaros dialógusokat, látomásszerű történeteket, ép észszel felfoghatatlan cselekménysorokat takar, mert a rendező „művészetet csinál". Gábor Szabó őrülete, az ilyen-olyan pénzen forgatott Where ékes példája ennek. Toronto, Cannes, New York után egy film, amelyről beszélni kell, hirdeti a reklámszöveg. Jó, jó, akkor essen szó róla. De csak annyi, hogy semmi, de semmi köze az épelméjű nézőhöz, s ha módosítani lehetne a címén, akkor a következő változtatást javasolnám: Az utolsó tangó Mucsán. Pár sorral feljebb azt írtam: hullámvölgyben leledzik a magyar film. Igen, válságról is beszélhetnénk, ha a helyzet olyannyira elkeserítő lenne. De nem az! Nagy erejű, fontos társadalmi és politikai szerepet betöltő alkotások a két évvel ezelőtti szemle óta is készültek Magyarországon. Főleg a dokumentumfilmesek, műhelyeiben. Ember Judit például, aki hűsz éven át „betiltott filmeket" produkált, Új magyar siralom cimen a 301-es parcellában végzett exhumálásról forgatott felkavaró képsorokat. A Nagy Imre-perben kivégzettek földi maradványainak keresése archeológiai tantörténet és kelet-európai abszurd a nyolcvanas évek végéről. Lábszárcsontok, bordák, koponyák beszélnek elképesztő emberi drámák lélektépő végállomásáról, ötvennyolcas hóhérok bűnös sietségről árulkodó barbarizmusáról. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Sándor pedig olyan biztonsággal teremt atmoszférát, hogy a nézőnek nem is hiányoznak a színes képsorok. Egy ötvenes éveiben járó újságírót megnémít a vád. Ország-világ előtt, a tévékamerák kereszttüzében fiatal kollégái sztálinistának nevezik őt. 1989-ben vagyunk, a változás évében. Zeyk Kristóf (Kozák András, alakítja szépen, érzékenyen) kivonul a világból, hogy csendben, magányában gondolja át egész életét, döntéseit és megalkuvásait. KézdiKovács Zsolt És mégis című filmjében az áldozat gyónja meg mindazt, ami a rendszer bűne. Igy aztán a kérdés már nem is az, hogy mozog-e a Föld, hanem az, hogy merre? Visszafele? Zsötem. Salamon András filmje szerelemről, hazugságról, önáltatásról, összetartozásról, elválásról. Egy kemény, vad és kegyetlen film az érzelmekről. Egy „hatás alatt álló" dunaújvárosi lány barátjával (szerelmével? stricijével?) és egy másik lánnyal elindul Bécsbe, „szerencsét próbálni". Peepshowba vetkőzni és gyorsan meggazdagodni. Papírok nélkül, csak úgy schwarzban. Az első napok mást sem ígérnek, csak dolce vitát, az utolsók: bukást, örvényt, csapdát. Kerekes Éva, Lukáts Andor és a magyar film új felfedezettje: Börcsök Enikő remekül játszanak, hitelesek. Van azonban egy másik vonzereje is a filmnek: maga a történet. Lehet, hogy késve került a vászonra, a siker azonban így sem marad el. Jancsó Miklós és Szabó István a tőlük megszokott nívót hozták. Jancsó Kék Dunája valóban kék volt, egy csöppet sem zavaros. Lelőnek benne egy miniszterelnököt, aztán homloklövést kap mindenki, aki a közelében volt. Ennél többet képtelen vagyok elmondani a filmről, inkább mondatok maradtak meg bennem. „Néhány ezer embernek lazac, kaviár, homár, tízmilliónak kuss!" Vagy, hogy „Szép szavak helyett pénzt adjanak!" Meg, hogy „Az emberek gyomrát nem érdekli a holnapután". Igaza van Jancsónak. A gyomornak meg kell adni, ami jár neki. De a nézőnek is, ha már egyszer jegyet vett a filmre. Édes Emma, drága Böbe. Ez már Szabó István legújabb alkotása, amely a mai magyar valóságról ad képet két fiatal orosz szakos tanárnő életén keresztül. Emma (Johanna Ter Steege) és Böbe (Börcsök Enikő) egy budapesti általános iskolában nyűglődnek, miután az orosz nyelv nem szerepel már a kötelező tantárgyak között. Esti átképzőn, amolyan gyorstalpalón angolul tanulnak, hogy ne veszítsék el állásukat. Pénzük, nagy jövőjük persze így sincs, tisztességes úton szerzett lakásról legfeljebb csak álmodozhatnak. Emma mehetne vissza falura a szüleihez, a langymeleg biztonságba, csakhogy örül, hogy felkerült végre a fővárosba. Tehát maracf és kínlódik tovább. Böbe „ügyesebb". Külföldieket szed fel és így hazudik jobb sorsot magának. Amíg ki nem csúszik talpa alól a talaj. Szabó István minden kockájával magyar filmet rendezett. Szomorú, de igaz magyar filmet. Dijakat nem osztottak az idei szemlén. Túl sok volt a film, nehéz lett volna egyértelmű döntést hozni. Az én „díjamat" Gárdos Péter kapta, aki szerint A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. Mellesleg: ez sem egy felemelő film, sőt! Nagyon is elkeserítő. De mozi, igazi mozi! Egy harmincéves csellótanár (Rudolf Péter játssza - igen! - zseniálisan) belebotlik és belebolondul egy flúgos, kiszámíthatatlan nőbe (naná, hogy Eszenyi Enikőbe!) és ez lesz a veszte. Felesége és kislánya a világ másik végére szaladnak előle, imádott nagymamája belehal unokája döntésébe, a Skorpió jegyében született Szőke Végzet pedig csak rágja, habzsolja, zabálja az Ikreket. Nincs happy end, ez egy őrült, idegölő, méreghordozó szerelem. Minden tiszteletem és elismerésem Gárdos Péteré, mert nagyszerű rendező, de odaföl, a magasba mindenképpen azt üzenem: Ne küldj rám Skorpiót, Istenem! SZABÓ G. LÁSZLÓ A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire: Eszenyi Enikő, Töröcsik Mari és Rudolf Péter. (Oláh Csaba felvétele) H

amburg Európa leggazdagabb városa, Zürichet is megelőzi. Előkelő és fényűző, de nem sznob vagy parvenü. Üzletházai beláthatatlan és bejárhatatlan labirintusok, akárcsak a járókelőre leső passzázsai. Elképesztő árubőség, elviselhető árak - kivált a téli árleszállítás napjaiban. Áruházaiban van minden: a műszaki cikkek és a konfekció mellett, például, nagy választék madáretetőkből, aztán horgászsarok, díszmadarak, talán terrárium is, csak oda nem jutottam el. Mert egy ilyen nagy áruház város a városban. Szilágyi István, a kitűnő erdélyi író, lecövekel a horgászrészlegnél, minden orsót, villantót, botot és horgot külön-külön szemügyre vesz. Ezalatt én barangolok, csak viszataláljakl Ennek az előkelő és gazdag városnak van egy irodalmi központja is, a Literaturhaus. Tágas villa kávéházzal, klubhelyiségekkel. Az italok drágák, a vacsora még drágább, mégis minden este tömve van a ház, főleg fiatalokkal, elsősorban egyetemistákkal. A városi szenátus négy millió márkát áldozott a Literaturhaus felújítására és működtetésére. Van miből, mondhatná az irigy kelet-európai turista. Én mégsem fitymálnám le a hamburgi városatyák adakozókedvét. Hamburgban az irodalomnak, a művészetnek, a kultúrának presztízse van. Még mindig. Vagy már újra. Vagy mindig is volt. Nem tudom, a mi városés honatyáink lennének-e ily bőkezűek, ha. .. Na persze, Némethon stabil ország, míg, ugye, mi... A nálunk negyven év alatt megtollasodott funkcionárius- és hivatalnokréteg - kevés kivételtől eltekintve - a műveletlenségére volt büszke, s félek, a most tollasodok többségére sem igen számithat majd a kultúránk. Nálunk az író kellemetlen fráter volt, az is marad, elvarázsolt ember, aki semmit és semmihez nem ért, alkalmasint viszont fölhasználható pajzsként törekvő politikusok kezében. A Literaturhausban működik a Literaturzentrum; az ő vendégei voltunk egy hétig heten, illetve csak hatan, mivel Mészöly Miklós nem tudott eljönni, az ő műveiből csupán felolvastak. Minderre Magyar Irodalmi Napok címen került sor. A Literaturzentrumon kívül a rendezvénysorozat társszervezője a hamburgi Katolikus Akadémia és a berlini Magyar Kultúra Háza volt. A Katolische Akademie igazgatója, Günter Groschanek úr, magyarul is beszél egy keveset, s nem rejti véka alá a magyarok iránt érzett rokonszenvét. Németország sokat köszönhet a magyaroknak, mondja, ám a németek feledékenyek, nem árt időről időre emlékeztetni őket, hogy a magyarok milyen fontos szerepet töltöttek be Németország újraegyesítésében. (Berlinben, az egykori Reichstag falán hatalmas bronztábla emlékezteti erre a németeket a következő kétnyelvű szöveggel: 1989. szeptember 10. A német és a magyar nép barátságának jelképeként, az egységes Németországért, a független Magyarországért, a demokratikus Európáért.) Egyébként lépten-nyomon tapasztalom, hogy Pozsgaynak, Hornnak, Németh Miklósnak nagy tekintélye van Németországban. Az Akadémia vendége hamarosan éppen Pozsgay Imre lesz. Persze, Hamburg nem az egész Németország. A hamburgi németek - akárcsak a nyugat-berliniek - egy kicsit bohémek, a porosz szigor és a fegyelem nemigen jellemző rájuk. &

a magyar irodalmi hét rendhagyó volt a maga nemében. Nemcsak magyarországi írók (Acs Margit, Mándy Iván) vettek részt rajta, hanem Kurucz Gyulának, a berlini Magyar Kultúra Háza igazgatójának, Groschanek úrnak és a Literaturzentrum vezetőinek köszönhetően, kisebbségi magyar írókat is meghívtak: Szilágyi Istvánt Erdélyből, Tolnai Ottót a Vajdaságból. Vagyis a kárpátaljiak és nyugatiak kivételével, az egész magyar nyelvterületről érkeztek írók. Minden felolvasáson telt ház volt, és ez még a szervezőket is meglepte. A három kisebbségi magyar együtt lépett föl. Magyarországi, erdélyi, vajdasági, szlovákiai magyar írók egy csapatban. Azt hiszem, ilyen sem volt még. A dolog szépséghibája, hogy erre először nem Budapesten, hanem Hamburgban került sor. Hiába, nagy a világ. Vagy inkább kicsi? Tolnai Ottóval egyébként 1989-ben volt már egy közös szerzői estünk. Bécsben! Egyik hamburgi barangolásunk során mondtam is Tolnai Ottónak, hogy ez a klasszikus „belga" helyzet, a kocsmában verekedő flamandokkal és vallonokkal. Flamandok jobbra, vallonok balra! - kiáltja a rendőr. Csak mi, kisebbségi magyarok tétovázunk a terem közepén, és kérdezzük meg félve: hát mi, belgák, hová? Az egymással ádázul marakodó magyarországi írói klikkek egyikének nem vagyunk elég földszagüak, a másikának nem vagyunk elég lilák. A nagy baj az, hogy nem tudom, vannak-e igazán belgák. Az sincs kizárva azonban, hogy az irodalomban csak belgának érdemes lenni. De ki bírja ezt szusszal? És meddig? GRENDEL LAJOS MAGYAR IRODALOM HAMBURGBAN