Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-26 / 48. szám, szerda

1992. FEBRUÁR 26. ÚJ szól RIPORT - INTERJÚ 6 AZ ÉJSZAKA LEPLE ALATT Októberben irodát nyitott Bécsben a TNT, a világ egyik legnagyobb közlekedési-fuvarozási vállalatcsoportja. Szinte valamennyi országban jelen van, Információs rendszere mindegyik földrészt behálózza, miközben 75 ezer dolgozó, 400 repülőgép, 30 ezer közúti jármű és külön tengeri flotta áll rendelkezésére. Bécsben azért vetette meg a lábát, hogy Innen terjeszkedjen Középés Kelet-Európa felé. Budapesten azonban már korábban is volt képviselete, ahonnan a tsehszlovák piacot célozta meg. Elképzeléseikről Odor Tamást, a TNT kelet-európai képviselőjét kérdeztem. • Találkozhatunk-e már Csehszlovákiában szolgáltatásaikkal? - Sajnos, túl sokat erről még nem tudok mondani. Egy dolgot azonban mégiscsak megemlíthetek: nemzetközi légi expressz hálózatunk gyakorlatilag önöknél is működik, egy alvállalkozó a TEN EXPRESS közvetítésével. Ennek lényege, hogy nürnbergi átrakóponttal adjuk át " a Csehszlovákiába irányuló nemzetközi küldeményeket, ugyanakkor az itt összegyűjtött árut ugyanezen a repülőtéren veszi át a TNT a nemzetközi hálózatba. A TEN EXPRESSNEK13 csehszlovákiai városban van összeköttetése, így mindegyikben tudjuk bonyolítani a TNT által meghirdetett másnapi szolgáltatást. - Hogy mit takar ez a fogalom? Voltaképpen azt, hogy az éjszaka leple alatt elszállítunk bármit az ország egyik pontjáról a másikra, függetlenül attól, milyen távolságról van szó. Magyarországon egy esztendő alatt kiépítettük ennek belföldi hálózatát, Csehszlovákiában ugyanezt szeretnénk, ehhez keresünk megfelelő pa,t nereket. • A bécsi közép-európai iroda megnyitása mennyire befolyásolja csehszlovákiai terjeszkedésüket? - Jelentősen. Tevékenységünk dinamikusabbá válik, hisz az igény oldal felmérésében többcsatornás információs rendszer alakult így ki. Az irodanyitás mindenképpen felgyorsította elképzeléseink megvalósítását. • Csehszlovákiai együttműködésük a Budapest-Prága vagy a Budapest-Pozsony tengelyen keresztül, esetleg bécsi irányítással történik? - Napi kapcsolatról van szó. Központunk Bécsben működik, kollégám és én viszont Budapesten dolgozunk. Az ő feladata a csehszlovákiai contract logisztikai koncepció (a vállalatcsoport által felkínált áruszállítási rendszer, amelyet az igényeknek megfelelően dolgoznak ki és a készletszintek leszorítását eredményezi a gyártási folyamatot megelőző és követő fázisban - a szerző megj.) kimunkálása, míg az igény szerint felmerülő infrastrukturális feltételek megteremtése rám tartozik. Ugyanakkor fontosnak tartanánk egy Budapest-Pozsony-Prága tengely kialakítását is, hiszen nagyon sok olyan termék van, amelyet Magyarországon gyártanak és Csehszlovákiában kellene teríteni, vagy éppen fordítva. Erre a legjobban a TNT struktúrája alkalmas, mert nekünk van olyan hálózatunk Magyarországon és ilyet akarnánk Csehszlovákiában is kiépíteni - amelyre bármelyik magyarországi vállalat rábízhatja a tőlünk történő kiszállítást Csehszlovákiába, ahol az árut átadjuk ottani partnerünknek, s ő teríti tovább az országban. Ellenkező irányban meg úgy történne mindez, hogy a csehszlovák termékeket Pozsonyban vennénk át partnerünktől, bevinnénk központi depónkba Budapestre, és onnan másnap szállítanánk szét a megrendelés színhelyére. Ám éz még nem minden. Ebben a térségben tágabb értelemben gondolkodunk, és az áruutaztatásba szeretnénk a trieszti tengeri kikötőbázist is bekapcsolni, meghatározó szerepet szánva benne Ausztriának, Magyarországnak és Csehszlovákiának. • Ha jól értettem, a fuvarozáshoz Önök adják a terjesztési rendszert, vagyis azt, miként gyűjtsék össze az árut és hogyan szórják szét az érdeklődők között. De magát a szállítást is minden esetben a TNT végzi? - Igen. A közúti gépjárművek állandóan úton vannak. Csak Európában 6500 narancssárga és fehér alapszínű kamion rója a kilométereket. S mindegyiken fekete keretben piros vagy fekete betűkkel feltüntetve a TNT felirat található. Azonban ezeknek csak egy hányada van saját tulajdonunkban. Alvállalkozókkal dolgozunk, hosszú távú szerződések alapján, s így ők is - mint a gépjárművekről leolvasható - TNT-alkalmazottaknak számítanak. J. MÉSZÁROS KÁROLY családokat gyógyszerekkel, élelmiszerekkel segítette. Rám a Ferencesek terét és az elég veszélyes Vödricet osztották, ahol a vőlegényem kíséretében kerestem fel a magyar és német családokat. A Ligetfaluba kitelepítettek közé is eljártunk, élelmiszert és egészségügyi csomagokat vittünk nekik. Gyakran megtörtént az is, hogy arra kértek, segítsünk nekik, hogy itt maradhassanak. Akinek tudtunk, igazolást szereztünk arról, hogy politikailag megbízhatóak, s így megúszták a kitelepítést. Ezt a munkát 1948-ig végeztük, a kommunista hatalomátvétel után a plébániatanácsot is feloszlatták, engem pedig, hogy „beleéljem magam a munkásosztály helyzetébe", egy évre a termelésbe küldtek dolgozni, emiatt az államvizsgát is csak egy évvel később tudtam letenni. Találkozás Jeruzsálemben Zsidó védenceink a háború után sorra kivándoroltak Izraelbe. Voltak, akik igyekeztek minden szálat eltépni, ami ehhez a földhöz kötötte őket, de voltak sokan, akik megpróbálták tartani a kapcsolatot még akkor is, mikor az csaknem lehetetlen volt. Edit és lánya 1948-ban hagyta el Szlovákiát. Azt követően csak egy szomorú alkalommal találkoztunk; 1961-ben váratlanul meghalt a férjem, s Edit, aki akkor Németországban volt üzleti úton, eljött, hogy velem lehessen azokban a nehéz napokban. Igazi, mély barátság volt a miénk, ami akkor, a háború rettenetes hónapjaiban szövődött közöttünk. Tavaly áprilisban Izraelbe utaztam, hogy átvegyem a Yad Vashem intézet kitüntetését. Nagy öröm volt őt viszontlátnom. O és a Grünwald család még élő tagjai voltak azok, akik engem erre a nagy kitüntetésre felterjesztettek. - Sosem felejtem el azt a napot, mikor a Tel Aviv-i repülőtéren megpillantottuk egymást. „Ez a te második anyád" - mondta ott Edit a lányának, Adának, akit 1948-ban, ötévesen láttam utoljára, s aki úgy ölelt át, mintha a saját lányom lett volna. F

eledhetetlen két hetet töltöttem Izraelben, de a leginkább annak örültem, hogy találkozhattam régi ismerőseimmel. Elszomorított, hogy sokan nem élhették meg azt a napot, viszont megnyugtatott az a szeretet ós őszinte ragaszkodás, amivel barátaim körülvettek. Búcsúzóul Ada azt mondta: „Egyszer látni szeretném Pozsonyt, a várost, ahol születtem, megismerni az országot, ahonnan az őseim származnak." S ez számomra azt jelenti, Szlovákia nem lett idegen a kivándorlottak számára. S eljön az idő, amikor eltemetik a haragot, s új fejezet kezdődik a két nép életében. Nemcsak Izrael és Szlovákia között, hanem Szlovákián belül is. Én ezért imádkozom. S. FORGON SZILVIA KERESZTÉNYEK ÉS ZSIDÓK Ma már bizonyított tény, hogy a modern antiszemitizmus gyökerei többé-kevésbé a keresztény teológiában keresendők. A történelmi egyházak évszázados antijudaista tanítására vezethető vissza, hogy a keresztények és zsidók közé áttörhetetlen fal emelkedett, s a dolog keserű iróniája, hogy éppen az emelte ezt a falat, ami összeköthette volna őket. Vagyis Jézus, a názáreti zsidó. A keresztény egyházak elméleti és gyakorlati antijudaizmusát számos történelmi tény bizonyítja a kora középkortól egészen napjainkig. Az elméleti antiszemitizmus első nyomai már Jézus evangéliumában is fellelhetők, ugyanígy a liturgia és a katekizmus számos helyén találkozhatunk zsidóellenességgel jellemezhető tanításokkal. A legismertebb s egyben a legbűnösebb a „zsidók feszítették meg Jézust" kitétel volt, ami egyébként történelmileg sem állja meg a helyét. Jézust a római helytartó, Pilátus feszítette meg, római módra. Ami a gyakorlati antijudaizmust illeti, az egyház a kora középkortól ha nem is kezdeményezte, de magatartásával, tanításaival kiváltotta a zsidóellenes véres pogromokat, a zsidók hátrányos megkülönböztetését pedig egyenesen kívánatosnak tartotta. Mindezek ismeretében nagyon is megalapozottnak látszik Rosemary Ruether azon állítása, miszerint a holocaus a legszörnyűbb embertelenség ugyan, ám teológiailag nem véletlen. Bibó István 1948-ban írt tanulmányában sem véletlenül emlegeti a történelmi egyházak felelősségét, mulasztását a zsidókérdés magyarországi megoldásával kapcsolatban. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy egyes papok, lelkészek, zárdák, egyházi intézmények, egyszerű hívő emberek egyértelmű hősiessége és áldozatkészsége ellenére az egyház mint egész nem fordult szembe a kellő időben és a kellő módon a fasizmus tömeggyilkos őrületével. A magyarországi történelmi egyházak megszavaztak két zsidóellenes törvényt, Szlovákiában pedig egyenesen egyházi áldással, egy pap jóváhagyásával küldték ártatlan emberek tízezreit az auschwitzi gázkamrákba. Mindamellett, hogy Magyarországon és Szlovákiában is apácák, papok, hívők és hitetlen keresztények ezrei segítették az üldözötteket, ők a lelkiismeretükre hallgattak. De hol voltak akkor a főpapok, a vezető egyházi személyek? Hallgattak! A nagy, iszonyú tömeggyilkosság jóvátehetetlenül megtörtént. Nem hívő keresztények szervezték meg és hajtották végre, a történelmi egyházak felelőssége mégis vitathatatlan. Erre éppen az auschwitzi krematóriumok tüze világított rá. A kéményekből felszálló füst intő jel volt minden keresztény számára: át kell értékelni a zsidósághoz való viszonyt, itt az ideje, hogy dialógus kezdődjön keresztények és zsidók között nemcsak világi, de egyházi szinten is. A kulcs pedig ehhez a dialógushoz éppen az lehet, ami elválasztja a két válást. Jézus. Schalom Ben-Chorim írta le a nagy igazságot: „Jézus hite egyesít bennünket, a Jézusba vetett hit viszont elválaszt." Erről a pontról kell tehát elindulnia a zsidók és a keresztények párbeszédének. Előbb azonban a keresztény egyházaknak be kell vallaniuk saját történelmi bűnüket a zsidósággal szemben, mert még mindig jó adag antiszemitizmus van bennük. Sok neves teológus felismerte már e lépés megtételének szükségességét, s még több egyszerű keresztény, katolikus és protestáns megtalálta már a helyes utat. Egyesek még akkor, mikor a többség hallgatott. Még többen e néhány „igaz ember" útmutatása nyomán. Itt az ideje, hogy az egyház maga is rátaláljon. Reménykeltőként álljon itt a híres jezsuitának, Alfonso Pereirának imája: „Uram! Végre bocsánatot kell kérnünk tőled mindazért, ami a múltban történt: a nevedben elkövetett erőszakért, a boszorkány üldözésért és a keresztes háborúért, a szűklátókörűségért és a gőgért, amellyel egyházad újra meg újra hatalomra tört... Auschwitzban II. János Pál pápa az egykori kivégzőfalnál imádkozik Bocsánatot kell kérnünk tőled, mivelhogy egyházadról ma sem lehet elmondani, hogy végleg lemondott a hatalomról, és nem keresi többé a hatalmasok kegyeit... Uram, bocsásd meg nekünk, hogy a legutóbbi világégésben sem tudtuk útját állni a zsidó testvéreinken elkövetett szörnyű méretű gyilkosságnak... Bocsásd meg egyházadnak, hogy gyakran nem képvisel téged hitelt érdemlően a fajuk vagy bőrük színe miatt kitaszított, megalázott testvéreik előtt..." (forgon) I

smeretes, hogy a Tiso-féle szlovák állam élen járt a zsidó kérdés „végleges megoldásában". 90 000 szlovákiai zsidó végezte életét az auschwitzi gázkamrákban vagy a nácik más haláltáboraiban. A szisztematikus és könyörtelen üldöztetések ellenére mégis csaknem tízezren megmenekültek, mert Szlovákiában akadt néhány érző szívű és önfeláldozó keresztény, aki nem egyszer a saját életét kockára téve segített zsidó „testvérein". Például Dr. Anna Bandžáková-Kuchárová, az életmentő dr. Anna Bandžáková-Kuchárová is, aki a fasizmus tombolása idején, szüleivel együtt sok üldözött zsidó életét mentette meg. Tavaly áprilisban ő is azok között volt, akiknek emberi helytállásáért a YAD VASHEM, a Holocaust Mártírjai és Hősei Szervezet az Igaz Ember Érmét adományozta, októberben pedig Prágában Haim Herzognak, Izrael Állam elnökének kezéből átvehette azt a díszoklevelet, amely őt Izrael Állam díszpolgárává avatta. Emberi kötelesség volt - mondja megható egyszerűséggel, amikor arról kérdezem: miért tette? - Vannak mozgalmak, amelyeknek nevük sincs, csak vannak és cselekszenek. Nekünk is volt motivációnk - a felebaráti szeretet. Az ösztönzött bennünket a fasizmus rémuralma idején, hogy az üldözötteket segítsük. Szüleim nagyon vallásosak voltak, s engem is mindig arra tanítottak, hogy a bajba jutottakon segíteni kell. Nagyszombatból 1936-ban költöztünk Pozsonyba. Abban az utcában, ahol laktunk, élt néhány zsidó család is. A háború előtt azt sem tudtuk, mi az antiszemitizmus. Még a fogalommal sem találkoztunk soha. Aztán észrevettük, hogy betörik a zsidó boltok kirakatait, a falakat zsidóellenes szövegek lepik el, s hogy ismerőseink félnek, bújkálnak, menekülnek. Az első, aki segítségért fordult hozzánk Grünwald Frici volt. Ez 1941-ben történt. Mi akkor már a Dobrovič utcában laktunk (nemrégiben még Suvorov utcának hívták). Édesanyám tejért ment az üzletbe, akkora Kék templom mellett találkozott Fricivel. Látta rajta hogy nagyon el Van keseredve. Édesanyám faggatni kezdte, mi történt, ő ellyik szomszédunk, esetleg más jóakarónk felfigyel rá, és akkor lebukunk. Elgondolni se mertük, milyen sors várt volna ránk. Édesapám, aki a belügyminisztériumban dolgozott, az állását kockáztatta, ráadásul mindannyian az életünket. De nem volt szívünk elküldeni őket. Én akkor, az Orsolyák gimnázium tanulójaként megkértem Imelda Jurenková főnökasszonyt, hogy segítsen. Készségesen vállalta, hiszen akkor már nem egy üldözöttet bújtatott a EGY AZ IGAZAK KÖZÜL g™ '<0 'O ä 'in N i «S ž o -m S w > * M * E c = S> ° > x — Q CTI J S s c 5 E^ u n 'O S -S u « í >• m — í'ÍJ c 2 c .TŠ Ô>M ľ Y' k. T, o Ä •a, > k ^ Ol:0 (M >••* B •- ul E mondta, hogy a lakásukat már lepecsételték, s neki nem szabad haza mennie, mert elviszik. Anyám neki adta lakásunk kulcsát, mondva, várja meg, míg ő a vásárlásból hazatér. Én akkor a Duna utcai gimnáziumba jártam, az öcsém meg a Grösslingbe. Mikor délután megjöttünk az iskolából, már nemcsak Frici volt nálunk, hanem a menyasszonya, Lily is. Utánuk jött az egész Grünwald család - tíz gyerekkel. Az volt a szerencsénk, hogy két lakásunk volt, mert különben el sem tudtuk volna őket helyezni. Mivel a Galbovi£ utcát a gyakori bombázások miatt (közel volt ugyanis az Apolló), veszélyeztetett övezetnek nyilvánították, az ott lakók az alagút környékén kereshettek még egy lakást, arra az esetre, ha kibombáznák őket. Szüleim a Kapucinus utcában találtak egy üres négyszobás lakást, ott tudtuk elhelyezni néhány zsidó barátunkat. Persze a lebukás veszélye mindig fenyegetett bennünket. A háború vége felé, amikor már egyre sűrűbbek voltak a razziák, néhány védencünket Galgóc környéki rokonainkhoz vittük, mert már a szomszédoknak is feltűnt, milyen sokan laknak nálunk. Emlékszem, egy alkalommal édesanyámat a sógornője kérdőre vonta, miért bújtat zsidókat a lakásán. Édesanyám azt felelte neki: „Ez az én lakásom, itt én parancsolok, s ide azt engedek be, akit akarok." Azután mindenesetre már óvatosabbak lettünk. 1944-ben Svarz Edit költözött hozánk egyéves kislányával. Mi őt nem is ismertük, egy magyar családon keresztül jutott hozzá a címünkhöz. Befogadtuk őket, csak az volt a baj, hogy a kislány éjszakánként gyakran sírt, ezért attól féltünk, valameMély úti villában. Egy délután Editéket összecsomagoltuk és elindultam velük a Mély úti villa irányába. Én a babakocsit tolva elöl mentem, a gyerek anyja, néhány lépéssel mögöttem követett bennünket. Erre azért volt szükség, hogyha esetleg valaki őt felismerné, én biztonságba tudjam helyezni a kicsit. Ahogy közeledett a háború vége, úgy lett mind veszélyesebb, amit csináltunk. Nem sokkal a felszabadulás előtt valaki elárult, s én is a Gestapo listájára keAz Igaz Ember Érme, rajta a felirat: Halhatatlan nevet adok nekik. Prikler László felvételei rültem. Szerencsére sikerült elszöknöm, nem kerültem a kezük közé. A háború után immár mint egyetemista bekapcsolódtam a Szent Márton dóm dékánja, Zúzák professzor által alapított plébániatanács munkájába. A plébániatanács tagjai azoknak a magyaroknak segítettek, akiket a háború után megfosztottak állampolgári jogaiktól, így nem kaphattak állást, nem volt betegbiztosításuk, nem kaptak élelmiszerjegyeket. A plébániatanács minden tagja kapott egy területet, s az ott élő magyar