Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-25 / 47. szám, kedd

7 KULTÚRA 1992. FEBRUÁR 25. AZ ÍRÓT MEG KELL ÉRTENI NÉHÁNY GONDOLAT A FÁBRY-REVÍZIÓRÓL A korszakváltások értékváltások iš, az új eszmerendszer revíziónak veti alá a régi formákat, értékeket. Hogyan is kerülhetné el az Újraértékelést Fábry Zoltán életműve, amely hétévtizedes írásbeliségünk és kisebbségtörténetünk szinte minden fontos kérdéskörét érinti vagy tartalmazza? (Már maga ez a tény olyan tulajdonsága az életműnek, melynek értékét nem lehet szem elől téveszteni!)* Tudomásul kell hát vennünk, hogy irodalmunkban egy, Fábry-revízióra tett szükségszerű kísérlet zajlik, amely minden nemzedéki szabadossága és értékítéleti aránytalansága mellett törvényszerű. Az átértékeléseknek olyan a természetük, hogy tárgyukkal általában nem bánnak kesztyűs kézzel. A keresett igazság teljességét, tárgyilagosságát és korrektségét pedig számos körülmény csökkentheti: elfogultság és prekoncepciók torzíthatják. Mint — véleményem szerint — esetünkben isi Hizsnyai Zoltánnak az Irodalmi Szemlében megjelent írásaival, azok Fábry-képével ós értékelésével nehéz lenne, sőt lehetetlen vitatkoznom, állításai annyira végletesek és kizárólagosak. Hitelüket a szerző iróniával fűtött szenvedélye is csökkenti, pamfletté torzítva munkáját, ami ugyan nem baj, de nem is eredmény! (A pamflet inkább politikai műfaj, mint irodalmi!) Meggyőződésem, hogy újraértékelése során Fábry művét nem szükséges védeni, sem tiltakozni elutasítása ellen, hanem az írót meg kell érteni. Fábry rászorul a teljesebb elemzésre és újszempontú történeti minősítésre, védelemre azonban nem! Életműve, annak lényege változatlanul időtálló és megvédi önmagát. Vitára inkább késztető Balla Kálmán „Klasszikusunk" nyomában című írása [az Irodalmi Szemle ez évi 1. számában], melyet majd tizenöt évvel ezelőtt írt és amelyet a Szemle akkori főszerkesztője visszaadott. Miután az akkori főszerkesztő én voltam, érdeklődéssel olvastam újra a rég'i kéziratot. Közlése természetesen indokolt, hiszen Fábry-revízió folyik. Bevallom azonban, hogy az igazság és méltányosság szempontjait szem előtt tartva, Balla dolgozatát ma sem tartom „szalonképesebbnek", mint amikor visszaadtam. A szerző annak idején egyetemi szakdolgozatot készített Fábry Zoltán korai korszakáról és közölt eszszéjét ennek jegyében, tanulmányainak igézetében írta meg. Az elsajátított ismereteket frissen alkalmazza a műre, az irodalmi gyakorlatra. Abban az időben rendre kaptunk a szerkesztőségbe — leggyakrabban egyetemistáktól — olyan műelemzéseket, recenziókat és kritikai próbálkozásokat, melyeket a tanult ismeretanyag ihletett. Balla azonban nemcsak alaposan foglalkozott Fábryval, hanem — mint sokan mások! — hatása alá is került! Az ő ítélete is „confessió", nem elemez, hanem megállapít, kinyilatkoztat és alig bizonyít! Még Fábry önbizalmát is átveszi: „...úgy érezhettem: egyike vagyok az igen keveseknek, akik Fábryról szólva tudják, mit beszélnek" — írja bevezető jegyzetében. Elemzésének tárgyával szemben a kétkedést nem ismeri. Dolgozata bevezetőjében azonban a fő kérdést irodalmiatlanul teszi fel: „Valóban bővült Fábryval klasszikusaink sora?" A klasszikusság fogalmatág és képlékeny, irodalmi jelző lehet, de nem esztétikai érték. Társadalmi, közéleti vagy irodalompolitikai fogalom. Számos írónak-költőnek kijárhat halála után. Sőt, a minősítés néha az élőknek is kijut! Legyen író az illető, szellemi vonzáskörrel bíró, alkotó egyéniség! Az így feltett kérdés, ahogy Balla teszi fel, azonban eleve nemleges választ invokál: Fábryval nem bővült klasszikusaink sora! Balla elméleti felkészültségéből következik viszont, hogy Fábry munkásságából az első, expresszionista korszakát tartja legtöbbre: ő az „expresszionizmus magyar apostola" s ez „kölcsönöz korában bizonyos irodalomtörténeti jelentőséget Fábrynak". Tehát a szellemi mozgalomhoz való tartozás ténye minősít, melynek fényében szinte mellékessé válik, mit Irt, mit mondott az író! A besorolás ténye, a mozgalom jelentősége okán: eredmény. Az elméleti-irodalomtörténeti hozzáállás azonban ellentmondásokat szül, mert a kritikus elvont fogalmak fényében közelit az élő anyaghoz, csak irodalomtörténeti kategóriák közt szemléli az írót ós művét, steril környezetben vizsgálja, ahogy a tudós kémcsövében a holt anyagot. Némi képzettársítással mondanám: hidegen boncol az agy s a szív hallgat közben. Ebből pedig az következik, hogy például a szerző Ady hatását Fábryra— prekoncepciózusan magyarázza. Önkényes az a megállapítása, hogy Fábry „Valójában az expresszionizmusnak köszönhette Adyt", s hogy a Fábry írásaiban é\ő „forradalmár Ady" a költő„vulgarizálása" lenne! Ady nemcsak a magyar költészetet, hanem a magyar közgondolkodást is forradalmasította. Háborúellenes és szociális impulzusaival együtt új magyar történelem- és nemzettudat elemeit sugározta. Mi okon tagadhatnánk meg Fábrytól, hogy a költő lényét és szellemiségét egyetemességében érezte meg? (Nemzeti-kisebbségi tárgyú írásaiban is bőven idézi Adyt!) Fábry 1919-ben egyetemi hallgató Budapesten, Babits előadásai az ő jegyzeteiből ismertek — miért ne hatott volna rá Ady teljes költészete? S mi az, hogy Fábrynak „Tulajdonképpen nincs füle a költészethez"?. Ebben a kérdésben Balla értelmezése közelről sem meggyőző! A történeti megközelítés fényében Fábry „halott centrum — éledő perifériák" elméletének is van más oldala, mint amit Balla Kálmán /el/ismer. A fogalompár kritikai élét nemcsak az akkori népi írók mozgalmának munkássága igazolja, hanem a korabeli polgári írók kritikai hangvétele is alátámasztja. Más oldalról: az éledő perifériák hiedelme nemcsak a hazai szociális gondolkodás korabeli előnyeit tartalmazza, hanem a demokrácia és a polgári társadalom jelenlétét is. Az elmélet szép illúziónak bizonyult, azonban közelről sem okozott — egyoldalúan — annyi kárt, mint Balla hiszi, az együvétartozás érzésének hiányosságai kölcsönösek, és inkább a politika függvényei, mint az irodalomé. Fábry elméletével nem tette „helyeslendö szükséggé... a kisebbség elkülönülését" sem akkor, sem később. Kisebbségünk és irodalmunk magyarországi tudomásulvételének az ötvenes években éppen Fábry személye volt az egyik apropója, olvassa el Balla Kálmán Fábry Nagyon fáj! című írását, amely a Hidak és árkokban jelent meg, s akkor megérti, hogy a hatvanas évek elején Magyarországról s máshonnan is valóságos „zarándoklás" indult Stószra az elszakadozott és összekuszálódott szálak felújítására, mely „mozgalomnak" államaink-kultúráink kapcsolatteremtésében is része volt. Fábry valóban hitte, hogy „ő az igazság és az erkölcs kiválasztottja", ha élne, én ebben a hitében nem próbálnám őt megingatni! Igaznak tartom. A munkásságának műfaji behatárolására tett kísérletek se szerencsések — „Kritikus, esztéta, költő, vagy — egyik sem?" teszi fel a kérdést Balla s még tovább is részletezi —, Fábry rendkívüli jelenség volt, gazdag szellemi egyéniség, nem nagyon viseli el a beskatulyázást, nem tűri az egyértelmű címkét. (Innen a rendszerető tudós elme fanyalgása!) Ba!la Kálmán értékelésének ellentmondásossága abból (is) következik, hogy helyesen látja Fábry számos vonását, de azokat nem fogadja el sajátos értékeknek, máshonnan eredezteti őket vagy tagadja jelentőségüket. Fábry egyéniségét többféle külső erő és hatás eredőjének tartja, tehát másodlagos következménynek s nem egyéni teljesítménynek. Ez alapvető tévedés, mely csak vaskos elfogultsághoz vezethet! Igaz, Fábry körül mítoszok és legendák születtek, de nem ok nélkül. A mítosz irodalmi felértékelődése és előtérbe kerülése idején gondolkodott már Balla Kálmán és nemzedéktársai azon, hogy miért és miből születnek a mítoszok? Nem érdemtelenek vonzzák a közősség mítoszteremtő hajlamait és nem ügyes csalók tettei szülnek nemes legendákat. Ha Illyés „oltárőrzőnek" nevezte Fábryt, akkor annak oka van. A Fábry-m'rtoszok egy adott korban példaértékű szimbólumok és magatartásszervező fogalmak lehettek. Fábry Napló jának ismeretében olyan meggyőződés érik bennem, hogy ő a huszadik századi magyar író egyik fontos — kisebbségi — típusának a sajátos és klasszikus példája. A hangsúly a magyar írón van! Munkásságának legkövetkezetesebb, minden korban jelenlévő vonása, töretlen fonala, mintegy a gerince az élő magyarságtudat és az aktív nemzeti önvédelem-érzékenysége. S ez az identitástudat és nemzeti érzés olyan vitális alapokból sarjad, mely humánumot ma szeretnénk újjáéleszteni és megerősíteni: a negyvennyolcas hagyományokra támaszkodó, vidéki polgári rétegek kultúrateremtő és humánumvédő energiáiból! E jegyzet keretében érzésem éppen csak megcsillantható, de nem elemezhető, se nem bizonyítható. A kézenfekvő ellenvetést ismerem: nincs kisebbségi író és irodalom, csak egyetemes magyar irodalom, sőt világirodalom van, és csak Iró létezik. Igen, valaki vagy író, vagy nem író! De az egyetemes magyar irodalmat miért ne látnánk olyan élő történelmi és nyelvi egységnek, amelynek gazdagságát csak növelik és kiemelik a sajátos — kisebbségi — régiók törekvései és értékei?! DUBA GYULA NEVELÉS A GYEREK NEM BUTA A sértő jelzőket — éppúgy, mint a mérgezett nyilakat — csak az ellenséggel szemben szabad használni, nem pedig kisgyermekek ellen. Ha valaki azt mondja: „ez egy ronda szék" — semmi sem történik a székkel: se meg nem sértődik, se el nem szégyelli magát. Éppen olyan marad, amilyen volt, függetlenül attól, hogy milyen jelzővel illették. De ha egy gyereket rondának, butának vagy ügyetlennek nevezünk, valami történik vele. Testében és lelkében bizonyos reakciók játszódnak le: neheztelés, méreg és gyűlölet. Bosszúvágy. Szégyenérzet a bosszúvágy miatt és szorongás a szégyenérzet következtében. S mindennek a következményeként nemkívánatos viselkedésformák ós tünetek keletkezhetnek. Röviden: a sértő jelzők olyan reakcióláncot válthatnak ki, amely gyermek és szülő életét egyaránt tönkreteheti. Ha egy gyereknek azt mondják, hogy ügyetlen, akkor első alkalommal esetleg visszavág azzal, hogy „nem vagyok ügyetlen". De a gyermek sokkal inkább hisz a szüleinek, mintsem gondolnánk, és lassanként elhiszi, hogy valóban ügyetlen. Amikor például véletlenül megbotlik vagy elesik, hangosan kimondja: „Milyen ügyetlen vagy!" És ettől kezdve esetleg óvakodik azoktól a helyzetektől, amelyekben mozgékonyságra, ügyességre van szüksége, túlságosan ügyetlennek hiszi magát ahhoz, hogy sikere legyen. Ha egy gyereknek a szülei vagy a tanárai azt mondják, hogy buta, akkor egy idő múlva maga is hinni fog ebben. Önmagát buta gyereknek fogja tekinteni. Kerülni fogja a szellemi erőfeszítéseket, mert úgy érzi, csak úgy menekülhet meg attól, hogy nevetségessé váljék, ha elkerüli az ilyen jellegű küzdelmet, versengést. Életének mottója az lesz: „Ha semmit sem próbálok, nem hibázhatok". N.CSERFALVI ILONA A világosság pillanata. Amikor az r\ ember éppen valami mást csinál: kenyeret süt, könyvet lapoz, érmét kalapál, vagy csak úgy szöszmötöl valamivel. Hogy teljék az idő. Teszem azt, áll Rimaszombat főterén, a református templom sarkán, s mint egy eszelős, zaklatja a gyanútlan járókelőket. Uram, tudja ön, ki volt Ferenczy István? Hölgyem, mit gondol, kinek a mellszobra ez itt? Ki van ide temetve? Valami pap vagy kanonok. Püspök. Efféle. Elvtársam, nézne föl e férfiú mellszobrára. A nép nevében, természetesen. Jó, ne vegye a szívére, én csak egy kíváncsi ember vagyok. Ezerkilencszázhetvenvalahányban. A megközelítés, persze, földhözragadtan metafizikai, mondhatni materialista. Korhű és esetlen, a hülyeség visszaigazolása. Alibisztikus. Persze, hogy előre sejtettem: tíz ember közül egy ha tudta, az első magyar szobrász tekint le rá, vagy el a feje fölött, a Rimaparti Ninivére. Talán a kérdezettek egyike éppen hivatalába szaporázott, ahol a város ós a történelem zanzásításán, az idő egybemosásán serénykedett, a nép nevében. A majmok bolygója nem puszta vízió. Az igazság pillanata, mondanám ismét, fennkölten, lemondóan, szorongva kissé, mint a rajtakapott gyermek. Ez hát az ember sorsa? Ezzé kell válnia a művésznek? Nem, nem csak kortünet, lapozzunk vissza a századelőre: félszázaddal halála után a városba érkezik a T. Akadémia küldöttsége. Keresik a sírhantot, mely a szobrász fölött domborodnék. Egy ember, egy szál halandó tudja, hol fekszik a szobrász, aki Canova, Thorvaldsen tanítványa volt, akit úgy megérintett a szépség, hogy otthagyva csapot-papot, Rómába ment a Mester után. Ez az ember, az utolsó patrióta, röstellkedve mutatja a gazos, EURÜDIKÉ benőtt, eltűnőiéiben levő halmot. Ekkor nekiveselkedtek, s még így is évekbe telik, míg méltó helyére kerül, a templom sarkán. Kap mellszobrot is. Az utolsó embert, Fábry János nyugalmazott főgimnáziumi tanár uramat is utoléri a fátum: sírja ismeretlen. Talán vonatok kattognak fölötte, valahol a város szélén. Magyar fátum? Művészsors? Hálás utókor? Hisz nem csináltak-e a sorstársból, a hanvai tiszteletesből is egyhúrú lantost, amolyan virág-dalnokot, kibotozva a triumvirátusból? Nem gurigáztak-e csontjaival még nemrégen is, a balga népek, örökségét keresve? Botokkal piszkálva a titkot, holott dalaiban megtalálták volna, ha van fülük. Uram, hölgyem, hallottak valamit Canováról? Igaz, őt nem nyakazták le újkori barbár hordák, mint István mester mellszobrát, melyet úgy kellett rejtegetni, visszaragasztani. Rómában tisztelték a Művet, ott világítanak a szobrok, akár a túlhevített virágcsokor. Mifelénk erősebb a sötétség. Itt más a módi ma is: sötét parkban verik agyon a festőt, s a pad alá teszik. Érdemes volt? Vagy az is bolond, ki Magyarországon első szobrász akar lenni? Maradhatott volna a kaptafánál, faraghatott volna ezüstpénzeket úri magyar véreimnek, vagy ha már az örök városba ment, bújt volna el inkább, ne érjék utol nádorok és atyai intelem. Nem packáztak volna vele törpék és kishitű buc/risok. Faragott volna víg Cupidókat, Ámorokat, Vénuszokat, s talán gyönyörűséggel a lelkében halt volna meg, hogy érdemes volt. Nem kivert vadkanként a vaáli-gömöri erdőben. A világosság pillanata azonban ott Ä4 fekszik a kriptában, a félhomályban, karját lágyan feje mögé ejtve néz fölfelé, a honi sárból az égre emelve tekintetét. Igaz, e hölgy még ugyancsak görög, sőt, latin, de már ott moccan benne a kíváncsiság, a kígyótól megmarva is, búcsúzóban is, várva az utódokat, hogy megszülessék a magyar szobrászat. KÖVESDI KÁROLY Méry Gábor felvétele * Kétszáz éve, 1792-ben született Ferenczy István klasszicista szobrász, Rimaszombatban. Apja kívánságára pénzverést és vésést tanult, később lakatoslegényként dolgozik Budán. 1814-ben bekerül a Szent Anna Akadémiára, majd Rómába megy, ahol Canova és Thorvaldsen tanítványa. Főleg mellszobrokat farag. Hazatérte után az esztergomi székesegyház díszítését végzi, elkészíti Szent István Vértanú című szobrát az esztergomi bazilika, s az Üdvözült lélek című szobrát a vaáli templom számára. A Mátyás király emlékszobrára kiírt pályázatot megnyeri, ám a kritika támadja, ezért megbántva visszavonul Rimaszombatba, ahol még tizenkét évig dolgozik. Ebben az időszakban tanul nála Izsó Miklós is. Legismertebb műve a Pásztorlányka.