Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-14 / 38. szám, péntek

7 KULTÚRA ÚJ szói 1992. FEBRUÁR 14. A SZERETET JÁRATA T. WILLIAMS DRÁMÁJA A KASSAI THÁLIA SZÍNHÁZBAN Vágy - Temető - Elíziumi mezők. . Ezek a hevek villamosmegállók New Orleans külvárosában, amelyeken átutazva Blanche Dubois megérkezik Stellához, a húgához. Lelket roppanté teherként vonszolja magával közelmúltját, amelytől szabadulni szeretne. Tennessee Williams legkiválóbb drámájának érzelmi és gondolati rétegei szinte teljességükben jelennek meg előttünk a Beke Sándor rendezte kassai előadásban. Ez elsősorban annak a darabértelmezési konvencióellenességnek köszönhető, amely többszörösen bizonyítottan a rendező sajátja. így nem véletlen, hogy Beke megközelítésében nemcsak a természetellenes modorú viselkedés álorcája mögött rejtőzködő, a visszavágyott gyermekkorának és lányságának ruhákban tárgyiasított lelkiállapotát felidéző Blanche a főszereplő. Vele azonos mértékű értelmezésbeli hangsúlyokat kap sógora, Stanley Kowalski és húga, Stella is. Hármójuk lelki sérüléseik nyomán felizzó konfliktusából fokozatosan emelkedik ki szeretetkultuszával Stella. A Kövesdi Szabó Mária megformálta Blanche és a Pólós Árpád alakította Stanley drámaisággal teli harca végül is a férfi javára dől el. Ennek a győzelemnek azonban nem a Pólós által egysíkúan megformált, lelki gátlásaitól olykor agresszívvé váló, minduntalan egyetlen hanghordozással és lelkiállapotban dühöngő Stanley a kivívója, hanem közvetve Stella. Blanche számára ugyanis abban a színpadi időben válik visszavonhatatlanul tragikussá, amikor húga szül és kórházban van. Ezalatt Stanley kiéli minden szorongását a lelkiekben kiszolgáltatott nőn. Pólós Árpád színészi játéka nem illeszkedik szervesen abba a Beke által kultivált mélylélektani játékba, amely meghatározója ennek az előadásnak. Pólós színészi felkészültségének egyoldalúságában látom az okát annak, hogy nem volt képes, akár jelzésszerűen megmutatni, mennyire a férfi lengyel származásának — a mindenkori másság egyik legjellemzőbb meghatározottságénak: az etnikainak — a függvénye kisebbrendűségi érzése, amelyet felfokozott agresszivitással és durvaságba oltott férfiassággal leplez. Stanley ugyanolyan lelki sérült, mint Blanche, csak lélekben erősebb. Részben önmagából fakadó ösztönösséggel védekezik, nagyrészt azonban a Stellából fakadó szeretetforrás táplálja benne a felszínen maradáshoz szükséges erőt. Mennyivel izgalmasabb játék jönne létre, ha Pólós Árpád ezt a mélylélektani meghatározottságot is meg tudná mutatni alakításában. Stanley nem akármilyen vetélytársat ismer fel Blanche személyében. Ez a nő ugyanolyan lelki kiszolgáltatottságban és szeretetéhségben szenved, mint Stanley. Kövesdi Szabó Mária képességei és felkészültsége eredményeként Blanche már az első jelenet első mondataiban megsejteti a nézővel, hogy megérkezése sorsszerű. Tudatában van annak, hogy húga erősebb, mint ő, s képes volt felhalmozni;-megőrizni gyermekkoruk és lányságuk teremtő családi szeretetét. Ő is Stella szeretetforrását áhítja, amit sógora az első pillanatban felismer. A férfinek szerencséje van, hogy mellette áll Stella, aki Dósa Zsuzsa megformálásában hegyeket, s a hegyekre várakat lenne képes emelni szeretetből — ha a Blanche-hoz és a Stanley-hoz hasonlók engednék. Kövesdi Szabó Mária Blanche-ja segítség nélkül nem képes elszakadni közelmúltjának megpróbáltatásaitól, amelyek okozója az a lelki sérülés, amelyet egy homoszexuális férfivel kötött házassága, majd a férfi öngyilkossága okozott. Az ő drámája nem a darab cselekményével együtt kezdődik, hiszen már többször elbukott abban a küzdelemben, amit minden áron meg akar vívni a szeretetért. Kövesdi Szabó teljesítményének értékét növeli az a tény, hogy igazéból Blanche álorcaként hordozott viselkedése mögött játszotta el a magányos tanítónő lelkének finom rezdüléseit, a sógora férfias durvaságára ráérző szexuális borzongást, a védekezésben feljajduló kiszolgáltatottságot, a szeretetért vívott harc kilátástalanságába való belenyugvást, amely alkoholizmusát ós a sorsába való végérvényes beletörődését motiválta. O nem küzd kiszolgáltatottsága ellen olyan elementáris ösztönösséggel, mint Stanley, aminek az az oka, hogy nem ismeri fel: neki igazából Mitch, a félszeg fiú lenne az igazi érzelmi menedék, és nem Stella, akibe férje oly ösztönös vadsággal kapaszkodik. Mitch szerepében Bocsárszky Attila egy majdani Stanley-t, illetve Blanche-ot idézett meg elénk. A félszeg fiú lelki szomjúságát a beteg anyja iránti érzelmi kötődése csak fokozza, s így a feleséget és családot oly totális energikussággal birtokló Stanley bábja lesz. Bocsárszkynak előkészített és jól időzített váltásai vannak. A szerepben is, amelyiknek pontosan az a célja, hogy az értékek helyett a fikciókra emlékezzen az olvasó, de ebben az esetben megint csak azt tudom mondani, hogy az ilyen speciális célzatokat a tisztességes kiadványok valamilyen formában közlik az olvasóval, ha másként nem, akkor legalább úgy, hogy nem azt írják föl címlapjukra, hogy Naptár, hanem azt, hogy — Hócipő. S ez az eljárás a Madách-naptár esetében is kívánatos lett volna, s már csak azért is, mert az „efféle megemlékezések" kerek évfordulókhoz kötése bizony távolról sem olyan általános, mint ahogyan azt Cs. Liszka Györgyi véli. Aki nem hiszi, kapcsolja be reggelente a Kossuth-adót, ahol — tekintet nélkül az évfordulók kerekségére vagy szögletességére — minden arra a napra eső jelentős születési és elhalálozási évfordulóra emlékeztetnek a bemondók. (Igaz, az élők születésnapjáról csak kivételes esetekben emlékeznek meg.) De apropó, Tsúszól Az egykori Iródiások e kétségkívül ötletes fiktív idolja kapcsán talán mégiscsak ejthetünk szót a „tengerrről", azaz arról az irodalmi értékrendről is, amelynek a keresése először vezetett el a Madách-naptárhoz, s adott a kezembe tollat. Kíváncsian várom a Cs. Liszka Györgyi által említett Tsúszó-konferenciát! Remélem, abból, ahogy a konferencia résztvevői majd Tsúszó megírt lelkiállapot-változásokból felépített játéka pontos képletet mutat. A szeretetéhség többszörös drámája ez, amelyben a Blanche-ok, a Stanley-k és a Mítch-ek éhező emberfalkái között szentté magasztosulnak a Stellák. Dósa Zsuzsa olyan nőt állított elénk, aki lelkének fényerejével éjszakában világító lámpaként vonzza maga kőré a gyámolításra szorultakat. Ennek a fiatal színésznőnek már most van annyi alkotóenergiája, hogy általa nemcsak a megteremtett hősnő szeretet-drámáját éljük át, de ő maga is képes beragyogni a Beke Sándor rendezte előadást. Kevés rendezőnek adatik meg akár egyetlen színházi pillanat, amelyben fiatal színészt röpíthet messzeérő csillagközi pályára. Beke Sándornak több felvidéki magyar színész is köszönheti az indulását. Ezzel az előadással éppen Kövesdi Szabó Mária pályafutásának huszadik évfordulóját ünnepelték, s az alkalom máris túlnőtt önmagán. Dósa Zuszsa főiskolai hallgató Stellája ugyanis sokkal főbb, mint jól megoldott vizsgafeladat. Ebben az alakításban az egyik legritkább színészi Sándort, ezt a „csehszlovákiai magyar írót és irodalomszervezőt" (ez áll róla a Madách-naptárban) leírják, többet megtudok fiataljaink értékszemléletéről, mint eddigi publicisztikai megnyilatkozásaikból. Eddig ugyanis ha nagyritkán megszólaltak (a vers- és prózabeli megszólalásaikat természetesen nem számítom idei), csak arról beszéltek, hogy mit nem tartanak értéknek. (Lásd a Fábry-polémiát az Irodalmi Szemlében, vagy azt a sarkos véleményt az egykori Új Ifjúságban, amely szerint a szlovákiai magyar irodalomban „nincsenek olyan személyiségek, akikre fel lehetne nézni"'.) A majdani Tsúszó-konferencián talán kiderül az is, hogy mit tartanak fiataljaink értéknek. Csak nehogy a konferencia résztvevői is úgy írják majd le Tsúszót, mint Cs. Liszka Györgyi, aki szerint ez a feddhetetlen szent „sem a múltban, sem most, de a jövőben sem dől be semmilyen rendszernek, nincsenek tévedései, megtagadott nézetei, takargatnivaló alkotásai,... soha nem veszett, nem veszik (sic!) és nem fog összeveszni senkivel,... soha nem árult el, nem csapott be, nem tagadott meg, sőt még csak nem is bujtogatott senkit...." stb., stb. Valószínűleg az ilyen létezésről írta ugyanis annak idején Hegel, hogy „a tiszta lét és a semmi - egy és ugyanaz". Azaz a viszonylataitól megfosztott ember és a semmi azonos fogalmak. Vagy elképzelhető, hogy Tsúszó hívei éppen a „semképesség párosul egy kimunkáltnak tetsző tehetséggel, amely nélkül lehetetlen egy, ennyire eleven szeretetforrást színpadra állítani. Dósa Zsuzsa képes arra, hogy úgy ragyogtassa az isteni szelídséget, hogy közben egyetlen pillanatnyi kétségünk sincs afelől, mennyire tudatos mindaz, amit a színpadon csinál. Köszönet Dudás Péternek (Steve), DanyiIrénnek (Eunice), Fabó Tibornak (Pablo), Érsek Györgynek (Orvos), Rajczi Adriennek (Ápolónő/, Badollás Katalinnak (Mexikói asszony), Tóth Évának (Néger aszszony) és Nagy B. Andrásnak (Pénzbeszedő), hogy fegyelmezett színészi játékukkal segítették Kövesdi Szabó Máriát, Dósa Zsuzsát és Bocsárszky Attilát. Példás csapatmunka volt. Felejthetetlen az a pillanat, amikor az előadás végén az elmegyógyintézetbe vitt Blanche jelenete után megáll a lakás közepén Stella, karján a gyermekkel, amely egyszerre értelmet ad Stanley-hez való ragaszkodásának, értelmet az önmagában táplált szeretetnek és reményt minden nézőnek, függetlenül attól, hogy mennyire hisz a Megváltó Kisdedben. Beke Sándor az Esőcsináló sikere után ismét tudott nélkülözhetetlen hitet osztogatni a színpadról, s csak rajtunk múlik felszállunk-e a szeretet járatára. DUSZA ISTVÁN mit" eszményítik eszményképükben? S ami ebből következik: a dilettáns író nem azért dilettáns, mert nem eléggé „tiszta létű", hanem azért, mert viszonylatait, tulajdonságait (legyenek azok bármennyire is „kompromittáltak") nem képes eléggé mélyen megélni és az irodalom eszközeivel újrateremteni. Az en bloc elmarasztalt idősebb szlovákiai magyar írónemzedékek tagjai sem azért nem valók hát idolnak, mert — így vagy úgy — kompromittálódtak, hanem esetleg azért, mert nem képesek elég mélyen megélni és megírni kompromittálódásaikat. Persze ezt a „nem képesek elég mélyen"-t azért még be is kellene bizonyítani. S ehhez a bizonyításhoz nem elégségesek a kinyilatkoztatások, de még a Tsúszó Sándor-féle „ellenszemélyiségek" sem. Ehhez alapos, személyekre szóló, konkrét, elemző tanulmányok szükségeltetnének, s ezeknek a hiányában a még olyan provokáló, tetszetős értékrend is — beváltatlan licit. Ui. A Hogy mik vannak!-bar\ hangsúlyozottan az utóbbi „fél száz év szlovákiai magyar irodalmáról" írok, s ennek a fél száz évnek a Magyarországon, Csehországban, illetve Nyugat-Németországban élő Szalatnai Rezső, Szombathy Viktor, Forbáth Imre, Peéry Rezső és Vozári Dezső már nem volt közvetlen alakítója. — A „félrevezeti az olvasót" (mármint az első Hogy mik vannak szerzője) és „manipulál" féle vádaskodásokra „jó ízlésem nem engedi", hogy válaszoljak. TŐZSÉR ÁRPÁD AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG „Aki tehát ma bármilyen formában korlátozná az anyanyelv használatát — semmissé tenné e történelmi idők, harcok vívmányait. Vagy úgy viselkedik, mintha mindez meg se történt volna. Az ilyen történelmi átugrások, »nagy szaltók« a fasizmus történelem-szemléletére jellemző módok. Függőhidat tákolni egy mitologikus múlt és a jelen között. Mintha közben az idő szakadékba esett volna, s rajta átível a »merész« fasiszta viadukt." „Az anyanyelv iránti közöny, cinizmus vagy agresszivitás nemcsak az internacionalista politika szülötte. Bár afőbűnösség benne keresendő. (Mondottuk: fasiszta és bolsevik, sovinizmus vagyis internacionalizmus sziámi ikerpár, amennyiben mindkettő a legnagyobb hódításra törekszik.) Oka lehet a közönynek stb. az ismét lihegő, a nem termékeny — mert ilyen is van — és meddő, kártékony sznobéria. Amikor »nem sikk« magyarul szépen beszélni. A modernséget szembeállítják a »szép beszéddel". Utóbbit maradiságnak, »romantikának« stb. tüntetik fel. Helyette makogás, hebegés, nyammogás legyen. Terjeszkedő jassznyelv. A politika »szleng« beömlése... Gondoljunk a pártállamokra: nemcsak egyetlen államnyelvre, de egyetlen politikai szleng, zsargon kényuralmára is törekedtek, amit úgy hívtak: ma rxizm u s-l e ninizm us." Páskándi Gézától idéztük ezeket a gondolatokat, a Tűnődések az anyanyelvről című írásából, mely az Erdélyi Magyarság legújabb, februári számában látott napvilágot. Mielőtt a szám gazdag tartalmából felhívnánk a figyelmet még néhány cikkre, tanulmányra, magáról a lapról mondjuk el, hogy független politikai és művelődési szemle, a Magyarország határain kívül élő magyarok fóruma, mely negyedévenként jelenik meg Az Erdélyi Magyarságért Alapítvány kiadásában. Budapesten szerkesztik, szerkesztőbizottságának tagjai többek között Beke György, Nemeskürty István, Páskándi Géza, Pomogáts Béla. Főszerkesztője, Köteles Pál, az elmúlt év decemberében hunyt el, a harmadik évfolyamba lépett Erdélyi Magyarság mostani számában Csiki László búcsúztatja őt, a lapra is kitérve: „kiegyenlítő szerepet játszhat a széthúzok, a szélsőségesek között, példát adva, hogy közös cél egy táborba verbuvál vagy sodor különböző nézetű embereket is". Már csak ezért is szólni kell arról, hogy a folyóirat — mint az a sokszorosított formában külön mellékelt felhívásban olvasható — komoly anyagi gondokkal küzd, állami támogatásban nem részesül, szóban forgó számának megjelenését is csak „nemes lelkű egyéni támogatóknak" köszönheti. A szerkesztőség kér mindenkit, aki tisztában van az Erdélyi Magyarság kisebbségpolitikai jelentőségével, segítsen, toborozzon előfizetőt, támogatót. (Az Alapítvány és a szerkesztőség címe: H-1068, Budapest, Benczúr u. 15.) Amint fentebb már jeleztük, az Erdélyi Magyarság nemcsak az erdélyi, illetve romániai magyarok jelenével és történelmével foglalkozik, hanem általában a kisebbségek és az egyetemes magyarság kérdéseivel, nemzetközi összefüggésekben is; szerzői, interjúalanyai sem csak magyarok. Ennek bizonyítására is, íme néhány cím: Önrendelkezési jog (Kovács Attila — Párizs), „Aki száz évre tervez, iskolát épít" (szerzője a nálunk is ismert Töttösy Istvánné, a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium miniszteri biztosa), Az autonómia illúziói (Józsa Péter), Észak-erdélyi „köztársaság" (Beke György), Tea és szeku (Czegő Zoltán), Kisebbségek Európában [lj (Rafael Munoz Palacois SJ). A számot végigkísérik Európa, illetve Közép-Európa időről időre változó térképének rajzai, az 1000. évtől 1950. Végezetül pedig álljon itt egy idézet a dr. Habsburg Ottóval készített interjúból: „Biztos, hogy csak akkor lehet egy olyan vidéken, mint Erdély megoldani a nemzetiségek közötti problémákat, ha végre valamennyi nemzet elfogadja azt, hogy minden nemzetiségnek — legyen az számszerűen nagy vagy kicsi — egyenlő jogokat kell élvezni. A »kisebbség« kifejezésnek lassanként el kell tűnnie a politikai nyelvből" — mondja dr. Habsburg Ottó. Az Erdélyi Magyarság következő száma április második felében jelenik meg. -bor HOGY MIK VANNAK - HARMADSZOR S E JEGYZET SZERZŐJE RÉSZÉRŐL UTOLJÁRA Blanche (Kövesdi Szabó Mária) és Stanley (Pólós Árpád) harca a szeretetért (Bodnár Gábor felvétele) PERISZKÓP Álmomban sem gondoltam, hogy a nemrégen indított s a tenger végtelenjét megcélzó PERISZKÓP-om prizmarendszere harmadik körültekintésemre a Madách-naptár gyöngyöskoszorús címoldalát hozza a látómezőmbe. Dehát ugye a tenger néha a cseppben is ott van! Ott van-e ezúttal is? Bevallom, engem az egész naptárügy csak annyiban érdekel, amennyiben irodalmi értékrendünkkel kapcsolatos. S amennyiben Cs. Liszka Györgyit, a Hogy mik vannak! — másodszor című cikk íróját éppen ez nem érdekli, illetve a „pártosság, szervilizmus és giccs fogalmak érdembeli megvitatását" az én megközelítésemben „jó ízlése nem engedi", a célom jelen írásommal csak ennyi lehet: készséggel elismerem, eddig nemigen olvasgattam a Madách-kalendáriumok eseménynaptárát, s így valóban nem tudtam, hogy a naptár szerkesztői az évek során ilyen kerek-évfordulós gyakorlatot alakítottak ki maguknak. Naivan úgy képzeltem, hogy az író — születése vagy halála jubileumán — nem attól méltó említésre (megemlékezésre), hogy „kerek évfordulója" van, hanem attól, hogy művei irodalmi értéket képviselnek. Mert ellenkező esetben ugye megtörténhet, hogy december 4-én nem Rilkére emlékezünk (aki véletlenül szintén december 4-én, azaz Tsúszó Sándor „születésnapján" született, de 1992 ban nincs kerek évfordulója), hanem a kitalált, sosemvolt Tsúszóra. Persze elképzelhető olyan naptár