Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám, csütörtök

MOZAIK . ÚJSZÓM 1992. JANUÁR 2. (A szerző felvétele) JÓL ÉRZIK MAGUKAT, DE... HORVÁTORSZÁGI GYEREKEK KASSABÉLÁN Még leírni is szörnyű: a huszadik század végén Közép-Európa egyes térségeiből menekíteni kell a gyerekeket, nehogy áldozatául essenek szüleik öldöklő párharcának, a nacionalizmus eredményezte pusztításnak. Újságokból tudom, hogy a kassai jóakarat bizottság, a Frutolino, az Aida, a Kelet-szlovákiai Vasmű és más helyi cégek, szervezetek már november elején úgy döntöttek, autóbuszt küldenek egy vukovári gyermekcsoportért. Ebből a tervükből végül nem lett semmi, mert közben bombatalálat érte a hozzánk készült fiatalok iskoláját, óvóhelyét... A tragikus sorsú vukováriak helyett a minap negyvenhat podgoráči horvát gyermek érkezett a Kelet-szlovákiai Vasmű rt. kassabélai üdülőjébe. Velük jött néhány tanító nénijük is. - Ebben a tanévben mindössze három olyan napunk volt, amikor zavartalanul folyhatott a tanítás - vázolta szomorúan helyzetüket a kies környezetben fekvő átmeneti otthonukban az egyik pedagógus. Egyedül ö tud a csoportból szlovákul (a nagyszülei a mai Szlovákia területéről költöztek annak idején a Száva partjára). - Csupán három nyugodt napunk volt... - ismételte meg az elszomorító tényt. - Sokszor elkezdtük a tanítást, de sajnos a szirénák is igen sokszor megszólaltak, a repülők pedig állandóan cirkáltak. Riadókon rohantunk a menedékhelyre, a pincékbe... nem lehetett, nem lehet ilyen körülmények között sem tanítani, sem tanulni. Elegünk van már a háborúból, a rettegésből, annak ellenére is, hogy elköltözésünkig a mi falunkban nem volt nagy pusztítás... - Előbb azt mondta, az utóbbi időben alig tudtak foglalkozni a gyerekekkel ... - Sajnos, igen keveset. Mi körzeti alapiskola vagyunk, de a szomszédos falvakból hozzánk járó felsőtagozatos gyerekek már nem is jöttek, nem jöhettek az utóbbi időben... az eszéki rádióstúdióból az éter hullámain igyekeztek oktatni az otthon rekedt iskolásokat. Hogy milyen eredménnyel, azt nem nehéz elképzelni. Aki valamit nem értett a rádióadásból, az telefonon felhívhatta a tanítót, érdeklődhetett, de... Nem folytatta, mégis tudtam, mit mondott volna, ha folytatja. - S itt hogyan érzik magukat? - érdeklődtem. Szomorú tekintetével végigsimogatta a közelünkben csevegő tanítványait. - Az ellátással fölöttébb elégedettek vagyunk. Megvallom őszintén, nem számítottunk ilyen kitűnő vendéglátásra. Újabb szünet után: - Jó itt, ám a hazai nyomasztó dolgok..., azoktól lehetetlen menekülni. Gondolatban otthon vagyunk. Sót, annyira otthon, hogy valamelyik nap, amikor a kikapcsolódásra gondolva, illetve a figyelemelterelés szándékával rajzversenyt rendeztünk, a gyerekek többsége tüzelő tankot, bombázó repülőgépet, égő házakat pingált a papírra. Hát nem szörnyű ez? - Mikor tudták meg, hogy Szlovákiába jöhetnek? - Néhány nappal az indulás előtt jött a válságstábról a hír, hogy Szlovákiába menekülhetünk egy időre... A szülőkkel közösen fontolgattuk, mitévők legyünk, s végül azt mondtuk, elfogadjuk a felajánlott segítséget. Azt hittük, itt leszünk vagy egy-két hétig, s az óv végén haza mehetünk. Abban reménykedtünk ugyanis, hogy karácsonyig a világ elismeri Horvátország önállóságát, s azzal befejeződik hazánkban a háború. Sajnos, otthonról továbbra is kedvezőtlen hírek érkeznek... Miközben a tanító nénivel beszélgettem, odajött hozzánk a nyolcadikos Ivan ós Marianna, a harmadik osztályos Mája és az ötödikes Joszipa. Első kérdésemre azt válaszolták, jól érzik itt magukat. Tanulnak, játszanak, szórakoznak, kirándulgatnak a közeli havas hegyekbe, Kassán is jártak már. - Tudjuk, nem lehetünk mi mindig itt. Az otthon azért mégiscsak otthon, anyuékkal együtt az igazi - jegyezte meg ifjúi komolysággal Ivan. Kérdésemet, azt, hogy mit jelentenek számukra a békesség és szeretet fogalmak, mindnyájukhoz intéztem. Mája reagált elsőnek. - Azt, amikor együtt van otthon a család, mondjuk karácsonykor, és nyugodtan szórakozunk, eszünk, játszunk. .. Joszipa szerint békesség és szeretet csak ott lehet, ahol az emberek szeretik, tisztelik egymást. Marianna egyetértett Joszipával. Ivan a jó emberi kapcsolatokat jelölte meg a szeretet alapjául, s hozzátette, hogy a szerbek és a horvátok között a kapcsolat bizony igen rossz. - A szerbekkel nem lehet kijönni... - mondta kissé ingerülten, de amikor megkérdeztem, hogy minden szerbet rossznak tart-e, elgondolkodott, s alighanem rádöbbent, hogy nem általánosíthat. - Elismerem - folytatta -, hogy nem mind rosszak. Közöttük is akadnak rendes emberek. Nekem is van egy szerb barátom, de ő most nincs itt velünk... Úgy tudom, a múltkor elment valahová a családjuk Podgoráčból. Biztosan a nagyszülőkhöz, vagy rokonokhoz mentek, egy nyugodtabb országrészbe. „BILINCCSEL" A SZABÁLYSÉRTŐK ELLEN A nagyvárosok parkolási gondjait mindannyian jól ismerjük. Néha fél órás keringés után sem találunk egy „autónyi" rést sem, ezért nemegyszer szabálytalanul, a járdán, esetleg a park füves területén állunk meg. A bátrak olykor a „megállni tilos" tábla tövében parkolnak, kockáztatva a megbírságolást, vagy - rosszabb esetben - a gépkocsi elvontatását. A pozsonyi közlekedésrendészet az elmúlt napokban új módszerrel kezdett harcolni a tilosban parkolók ellen A költséges és hosszadalmas tortúrát igénylő elvontatás helyett egy speciális bilincset helyeznek a vétkesek autójának kerekére, mely meggátolja, hogy az illető elhajtson. A pórul járt sofőr egyetlen lehetősége: felhívja a közlekedésrendészetet s a bírság kifizetése ellenében a rendőrök szabaddá teszik kocsiját. Néhány napja, főleg az óváros legforgalmasabb helyein és a sétálóutcákban tesztelik a kerékbilincseket. Milyenek az eddigi tapasztalatok? - kérdeztük a fővárosi közlekedésrendészet parancsnokát, Ján Černý, őrnagyot. - Egyelőre csak a kísérleti stádiumban vagyunk, tehát konkrét eredményekről korai lenne beszélni, de úgy vélem, hogy ez a nyugaton jól bevált módszer hamarosan nálunk is meghonosodik. Szükség is van ilyen intézkedésre, mert egyes gépkocsivezetők, beleértve a külföldieket is, már ott parkolnak, ahol éppen eszükbe jut. Hány darab kerékbilinccsel rendelkeznek, és ezek milyen gyártmányúak? - Embereink jelenleg több fajta zárószerkezettel dolgoznak. A legkiválóbb minőségűeket az USA-ból exportáltuk, de darabjuk 500 dollárba kerül, s ez túl sok. Egy másik gyártmány hazai prototípus, nem felel meg a szigorú követelményeknek. Előfordult, hogy egy gépkocsivezető kiszabadította kerekét a „fogságból". Jelenleg több gyártóval tárgyalunk, akik felkínálták termékeiket. Mi tesztelni fogjuk őket, s amelyik súlyban, nagyságban a kezelhetőség terén és természetesen árban a legjobban megfelel, amellett döntünk majd és megkötjük a szerződést. Természetesen az a kívánságunk, hogy az említett bilincsek necsak a személy-, de a teherautóknál és buszoknál is használhatók legyenek. A lezárt kerék-program nemcsak olcsóbb, de környezetkímélöbb is, mint az elhúzatás... - Mindenképpen. Azonkívül, hogy üzemanyagot is megtakarítunk és nem szennyezzük a levegőt, a vétkes, kocsijához érve, azonnal tudja, hányadán áll. Az elhúzatáskor sokan azt hitték, ellopták autójukat és rohantak a biztosítóhoz. Ráadásul - különösen a külföldieknek és a vidékieknek - rengeteg problémát okozott, hogy rábukkanjanak az isten háta mögötti telepre, ahová a kocsikat szállították. Egy további érv: néha a szabálytalanul parkoló kocsi közvetlenül egy oszlop vagy egy ház közelében áll, úgy hogy megkárosítás nélkúl el sem lehetett vontatni. A vétkesnek vajon mennyit kell várni a bilincs eltávolítására? - Valamennyi szerkezeten jól látható helyen fel van jegyezve telefonszámunk. A hívás idejétől számítva maximálisan 10-15 percet kell várni a „kiszabadításra". Őrnagy úr, még egy utolsó, de más jellegű kérdés. Az utóbbi hónapokban az autósok körében elterjedt az a hír, hogy már nálunk is megengedett egy kis mennyiségű alkoholszint. Igaz-e ez az állítás, vagy csak kitaláció? - Igaz. A megengedett alkoholszint nálunk most 0,3 százalék. Enynyi alkoholtartalmat ugyanis néha azoknál is ki lehet mutatni, akik egyáltalán nem fogyasztottak szeszes italt. Az említett 0,3 százaléktól már megzöldül a szonda? - Többnyire igen, ezért szükséges a vérvétel, mely minden kétséget kizárva pontosan meghatározza, hogy a gépkocsivezető túllépte-e a megengedett határt vagy sem. (ordódy) Ml BÁNTJA H0LČÍK MINISZTERT? Pártvezér létére jó fél órán át egyetlen alkalommal sem merészkedik a politika mezejére. Pedig megannyi lehetősége lenne rá. Viszont, ha megtenné, önmaga elveivel találná magát szemben. Mint olyan sokan, ő is látja, érezhetően árt a gazdasági reformnak, hogy számos politikus, párt vagy mozgalom politikai ambíciói részeként kezeli, pillanatnyi gazdasági helyzetünket gyakran a reform számlájára írja. Ján Holčik nem ért ezzel egyet. A szlovák ipari tárca vezetőjeként - reszortja a köztársaság költségvetésének bevételeihez 20 százalékkal járul hozzá, ami a gazdasági minisztériumhoz tartozó ágazatok után a második legnagyobb jövedelemforrása az államkasszának - nagyon jól tudja, hogy Szlovákia ipara mindenekelőtt gigantomániás fejlesztési koncepciójának az áldozata. Többnyire óriásgyárak - tömegtermeléssel, 50-80 millió fős piacra berendezkedve. De hol van már ez a kereslet? Amiként a Szovjetunió eltűnt a világ térképéről, úgy születnek utódállamai, -szövetségei. S amiről hetekkel ezelőtt megegyeztek az újra alakuló államokkal, ma már nem érvényes. Breszt óta a kereskedelmi kapcsolatokban is új időszámítás kezdődött. Bizonytalan minden. A korábban egyoldalúan, csak szovjet piacra termelő szlovákiai ipar az elmúlt hónapokban más országok felé is terjeszkedik, de eddigi függősége még mindig számottevő. Semmi sem segít rajta, ha nem lesz kinek gyártania. Ezért sürgős a Szovjetunióból születő köztársaságokkal mihamarabb üzleti kapcsolatba lépni, hogy a létező szálak megmaradjanak. Holčik minisztert nyugtalanítja ez az állapot, hisz így reménykeltő ígéretek kártyavárként dőltek össze, ós merültek a feledés homályába. Holott erre épült több hazai gyár következő hónapokban várható termelése. Minden munkanélküliségi csucsdöngetés közben az ipari reszortban ez a szlovákiai átlagnál 5 százalékkal alacsonyabb, és szeptember óta nem emelkedik. Mégis - többnyire az apadó felvevőpiac következtében - a textil-, ruha-, bőrfeldolgozó, cipő- és üvegiparban folytatódnak az elbocsájtások. És ki tudja, meddig tartanak majd, ha a minisztériumi irányítás béklyóiból kiszabaduló vállalati menedzsment nem változtat eddigi felfogásán. Mindenekelőtt az óriásnak megmaradt mamutmozgású kolosszusokban. Lehangolt, beletörődött ember benyomását kelti a tárcavezető miniszter. önmagát olyan vízilabda kapushoz hasonlítja, aki lábával minduntalan lapátolja a vizet, nehogy alámerüljön. Ha leáll, máris süllyed. Szlovákia ipara is szinte ilyen helyzetben van. Alig harapott rá az esztendő végéig meghosszabbított vegyesvállalat-alapítási határidő kitolására. A rendelkezésre álló idő alatt a külföldi tőkének mindössze 10 százaléka érkezett így a köztársaságba, a többi Csehországban társult. Maga a bankszféra sem igen segíthet a helyzeten, hiszen annyira kezdetleges stádiumában leledzik, hogy többnyire önmagával van elfoglalva. Pénz, hitel nélkül viszont lehetetlen a korszerűsítés. Még mindig kevés a kis- és középvállalat. Egynéhány gyáróriás önállósuló üzemeire esett szét. Talpraesett vezetéssel azóta már külön utakon eveznek a piacok felé. És nem is akárhogyan! De a magukba és menedzsmentek tehetetlenségébe burkolódzó, mozdulatlan mamutvállalatok előbb vagy utóbb elsüllyednek. És magukkal viszik egy-egy régió keresőképes lakosságának jó hányadát - a munkanélküliségbe. Holčik minisztert tán ez a mást akarás dühíti a legjobban. (j. mészáros) KI VÁGJA ÁT A GORDIUSZI CSOMÓT? SALAKTEMETŐ FŐÚT MELLETT t SARKÁRA ÁLLT AZ ÖNK0RMÁNYZATtKUTYASZORÍTÓBAN AGYÁR Ugye nem szeretné, ha községe szomszédságában egy hatalmas hulladéktároló épülne? Ma már nehéz megmondani, hány ósgyai polgár nem egyezett ebbe bele 1965-ben, amikor a szép reményekkel beindult rimaszombati cukorgyár energiablokkjának sa* lakját, a kazánház - egészségügyi szempontból is kétes - égéstermékeit teherautókkal fuvarozták ki a község határába egy jóminöségű szántófölddel határolt völgykatlanba. Hogy hol voltak akkor a közegészségügyiek, a képviselők, a véleményező és jóváhagyó szervek? Voltak ugyan, csakhát nem ők döntöttek. A gyárnak jól jött, hogy a hulladéktároló a főút mellett terült el - kicsik voltak a költségek, nem kellett bekötűutat építeni, nem kellett a környezetszennyezésért büntetést, a közeli falu lakosságának pedig kártérítést fizetni azért, hogy éveken keresztül megtűrték maguk mellett a karcinogén anyagokat is tartalmazó hulladékhegyet. A gyöngéd forradalom után azonban egyre jobban felerősödött a tiltakozás, a kárpótlást követelő hangok. Simon Róbert, Osgyán polgármestere és a tizenkét tagú önkormányzat rögtön a választások után komoly szándékkal kezdett a kérdéssel foglalkozni. - Sajnos semmilyen írásbeli dokumentumot nem találtam elődeim után arról, milyen területet, hány évre, milyen feltételek mellett adott át a község a cukorgyárnak. Felvettük a kapcsolatot a gyárral is, a járási hivatal környezetvédelmi osztályán is elmondtuk a panaszunkat. Ott azzal utasítottak el bennünket, hogy nincs olyan paragrafus, amely szerint a tárolót bezárhatnánk, vagy anyagi kártérítést követelhetnénk a cukorgyártól. Ekkor, élve jogkörünkkel, olyan határozatot hozott a képviselői testület, hogy vagy évi bérleti és kárpótlási díjat fizet a cukorgyár lokalizációs illeték fejében, vagy pedig a község bezárja a salaktárolót. A község évi 600 ezer koronát kért (ebből be lehetne fejezni a vízvezetéket, meg lehetne építeni a szennyvízcsatornát, szükség van egy víztisztítóállomásra, s rendbe akarják hozni a faluban található kastélyt is), de ezt az összeget a másik fél, a cukorgyár sokallja. Közép-Szlovákia egyetlen cukorgyárának kapacitása répahiány miatt évek óta nincs kihasználva. Nem lehet tehát azt mondani, hogy nyereséges lenne, de a 200 ezerbe még talán bele is mennének. A kazánok persze nemcsak kampány idején üzemelnek, mert Rimaszombat egy részét innen látják el hőenergiával. De mi legyen a hulladéktárolóval

9 - kérdeztem Tóth István mérnököt, a cukorgyár beruházási részlegének vezetőjét. - Még a múltban új hulladéktárolót akartunk kiépíteni, ám négy kiszemelt helyszín közül egy sem felelt meg. A sors iróniája, hogy a legmegfelelőbb lerakodóhelyet ismét Osgyában találtuk, egy másik völgykatlanban. A tervek már elkészültek, de időközben kérdésessé vált, nem jelentkeznek-e az eredeti földtulajdonosok. Mi nagyon szeretnénk a jelenlegi helyen maradni és itt bővíteni a íerakatot. Ehhez a feltétetek adottak lennének, csak van ott egy istálló, amit vállalkozók bérelnek. Az istállóért kért összeget pedig szintén nem tudjuk megfizetni. Kutyaszorítóba kerültünk: össze kellene hangolnunk a község, a vállalkozók, a hőszolgáltatás és a gyár üzemeltetésének érdekeit. Ki vágja át a gordiuszi csomót? A község fizetésre szólította fel a gyárat. A polgármester szerint nem ultimátumszerűén. A gyár egy szebb jövő reményében hitelekből fejleszt, a járási székhely és az egész régió viszont rá van utalva a cukorgyárra. Nemcsak a községi hivatal és a cukorgyár kötélhúzásáról van szó, hanem egy széles rétegeket érintő problémáról. POLGÁRI LÁSZLÓ Beszélgettem velük még egy darabig a tanulásról, pályaválasztási terveikről, s közben minduntalan a tény nyomasztott, aggasztott: a huszadik század végén megtörténhet, megtörténik Közép-Európában, hogy szülőföldjükről menekíteni kell a gyerekeket, nehogy áldozatául essenek az ott dúló polgárháborúnak. GAZDAG JÓZSEF (A Kassabélán tartózkodó horvátországi menekültek megsegítésére nyitott bankszámla száma: VÚB Košice-mesto, 0900 34246-519)