Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-30 / 25. szám, csütörtök

5 1992. JANUAR 30. DOBOS LASZLO: A KONYVKIADAS MA - 0NGYILK0SSAG (Folytatás az 1. oldalról) - Nem, ugyanis a tételszámok alakulása korántsem a személyzet nagyságától függ, hanem a kiadói struktúrától. Tizenöt ember is képes elkészíteni ötven könyvet. Megszabadulva az ideológia nyomása alól, megszabadulunk a hatalmas adminisztrációtól is, a kéziratokra, az alkotásra kerül a hangsúly. A„ struktúra-változásban mennyire jutott a Madách? - Amint említettem, csökkent a létszám. Nem feltétlenül szükséges, hogy a kézirat megmunkálását, szerkesztését belső fizetett ember végezze, külső is lehet. Eddig hét korrektorunk volt, most három van, tizenegy szerkesztőnk, most lesz kettő vagy három. Többen elmentek az adminisztrációból, mely szintén átalakulóban. Lényegesen csökkenteni kell a kiadó rezsiköltségét. Tavaly ősszel saját szedőüzemet alakítottunk ki, így a kéziratok jelentős részét házon belül szedjük és tördeljük be. Az ésszerűsítés megköveteli, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a könyvterjesztés, melynek - a Slovenská kniha monopolhelyzetének a megszűnésével, és a már említett okok miatt - megnőtt a jelentősége. Kemény kérdésre kell megtalálnunk a választ: saját terjesztői hálózatot alakítsunk-e ki, vagy a kiadónktól függetlent? Amit eddig tettünk, az az, hogy a múlt év októberében átvettük a Mihály kapu utcai magyar könyvesboltot, továbbá, közvetlenül kereskedünk már a magyarországi kiadókkal ós könyvterjesztőkkel, vagyis kiiktattuk az áttételeket, az eddigi kereskedelmi vállalatokat, hivatalokat. A harmadik: elkezdtük egy saját terjesztési hálózat létrehozását. Magánkönyvterjesztőink viszik a Madách raktárából a könyvet, a mieinket és természetesen a magyarországiakat is. Az elmúlt évben 2 millió 700 ezer korona értékben adtunk el könyvet a magánterjesztőknek, kiskereskedelmi áron. - Az állami költségvetésből hány koronát kapott tavaly a kiadó, mint nemzetiségi intézmény is, egyáltalán, részesült-e állami támogatásban? - A helyzet, amelybe jutottunk, nemcsak mi, abból is ered, hogy a kulturális kormányzat rosszul értelmezi a kultúrát, a kultúra szerepét. Felfogása szerint ebben a szférában is egy az egyben a piacgazdaság törvényeinek kell uralkodniuk, azaz kimondottan árunak tekinti a kultúrát, ami abszurdum, mert így az teljesen más szerepet kap és kaphat, mint amilyet betölteni hivatott. Abszurdum, hogy a kultúra maga termelje ki azt a pénzt, amire szüksége van. Hogyan? Különösen egy olyan kis kultúra, mint amilyen a mi itteni magyarságunké. A kis kultúrák pusztulását okozhatja ez a felfogás és gyakorlat, melyet különben mások is bírálnak. Olyan farkastörvényről van szó, mely beláthatatlan károkat okozhat, veszélybe sodorhatja az értékeket, az értékteremtést. Következik mindez abból, hogy az állam kivonul a kultúra támogatásából, ami a Madách esetében azt jelenti, hogy megszűnik az egyenes állami dotáció, vagyis az állami költségvetésből nem támogatják a kultúra mechanizmusait, így a könyvkiadás és -terjesztés mechanizmusát sem. Csak az alkotást, ez az elv. Például a Pro Slovakia kulturális alapból, melyből tavaly három könyvre kaptunk 250 ezer koronát, és még 900 ezret gyermek- és ifjúsági művekre. Ez volt az egész, ebből könyvkiadást nem lehet csinálni. - Mégis, hogyan sikerült akkor megjelentetni huszonkilenc könyvet tavaly, noha igaz, ez a korábbi esztendők termésének körülbelül csak a fele? - Igen, a nyomor ellenére huszonkilenc könyv jelent meg. A saját erőnkből, a kereskedelmi tevékenységünkből származó bevételekből, valamint magyarországi segítséggel, amely jelentősnek mondható. Nem kis teljesítmény ez a mennyiség ebben a helyzetben, mely megkívánja a kiadói program számszerű csökkentését, tematikai ésszerűsítésre kényszerít, emellett - minthogy a piac erőteljesen belebeszél -, sajnos, piaci szempontokat ugyancsak figyelembe kell vennünk, ami azt jelenti, olyan könyveket is ki kell adnunk, melyek nyereséget hoznak. Ez így kimondva egyszerűen hangzik, a gyakorlat azonban egyre nehezebb. Minden könyvünket felkínáljuk Magyarországnak, de az ottani könyvpiac, mely eddig fogadott, befogadott, most már telített, és számukra mint konkurencia jelenünk meg. Ésszerűsíteni kell tovább programunkat, még akkor is, ha fennáll az elcsúszás, a bukfenc veszélye. Ugyanis a pénz mindent a nyereséges könyvek felé tol. Viszont ha a nyereség egyetlen szemponttá emelkedne, akkor a könyvkiadás üzletté válna. A Madách ezt nem engedheti meg magának. A Madách mindenkor elsősorban a csehszlovákiai magyar eredeti irodalom kiadója volt, és ennek az irodalomnak kiadását tartom ma is a legfontosabb feladatának. Még akkor is, ha sokba kerülnek ezek a könyvek, mivel kis példányszámban jelennek meg. - Szándéknak szép, csak egyetérthetek vele. De hogyan lehet valóra váltani? - Először is növelni kell a nyereséges könyvek arányát. Másodszor, az állam nem vonhatja ki magát a szlovákiai magyar írásbeliség támogatásából. Harmadszor: a magyar nemzeti kultúra és annak kormányzata ne csak elvi és erkölcsi felelősséget vállaljon a határon túli magyarságért, hanem anyagit is. Bármennyire furcsán hangzik, váljon ez természetes kötelességévé. Példaértékű az Illyés Alapítvány eddigi segítsége. Ötödikként ott a kiadói önerő, valamint a társadalmi támogatás különböző formái. Ezek a tételek egyformán vonatkoznak a nemzetiségi sajtóra is, melynek a helyzetén különben most sikerült javítani az állami költségvetés vitájában, kilencvenkettőre 140 millió koronát kaptak a szlovákiai nemzetiségek kultúrájuk, mindenekelőttt a központi és regionális sajtójuk fejlesztésére. De visszakanyarodnék a terjesztéshez, mely jelenleg alapvető kérdése kultúránknak. Én egy olyan jól szervezett, összefüggő szlovákiai magyar könyv- és lapterjesztői hálózat kiépítésében látom a megoldást, melynek részei lennének a magyar kultúra boltjai, a kultúra minden műfajával. - Tehát, mondhatnám, egyetlen nagy hálózatot képzel el. Erről jut eszembe. Több magyar kiadó működik már nálunk. Noha sem s nagyságuk, sem az eddigi mennyiségi teljesítményük nem mérhető a Madáchéhoz, igaz-e, hogy nem örül a létezésüknek? Hogy a felaprózódás helyett az erők összefogását látná szívesebben? - Én megemelem a süvegem minden kiadó előtt, amely ma könyvet tud produkálni. Mert ma a könyvkiadás egyenlő az öngyilkossággal. És megemelem azért is, mert minden jó könyv kiadása kultúránkat gyarapítja. Ugyanakkor szükségesnek tartom az erők egyesítését. Van erre példa a kilencvenegyes évből, Fábry naplója például a Regio, a Kalligram és a Madách közös gondozásában jelent meg. Ez jó gyakorlat, különösen a költséges könyvek esetében. A sokszínűség egységét vallom, a kóklerséget nem támogatom. - Ez a beszélgetésünk tulajdonképpen csúszott két hetet, mert ön választ várt egy kérdésre, a pozsonyi magyar könyvesbolttal kapcsolatban, és szeretett volna tájékoztatni a válaszról. - Említettem, hogy átvettük a könyvesboltot. Csakhogy időközben felmerült egy probléma. Nem akarják nekünk adni az üzlethelyiséget, lehet bárhol a boltunk, csak nem ott, a Mihály kapu utcában. Hiába támogat bennünket a minisztérium, a kérdés az első kerület önkormányzatának a hatáskörébe tartozik, ők pedig nemet mondanak. El lehet képzelni, hányan pályáznak azokra a helyiségekre, Pozsony leghíresebb, legforgalmasabb utcájában. - A múlt évvel kezdtük, fejezzük be az újjal. Mi vár a kiadóra, mit várhat tőle az olvasó kilencvenkettőben? - Ebben az évben, a minisztérium tervei szerint, minden kiadót privatizálnak. Ezt otromba dolognak tartom a kulturális kormányzat részéről. Ezért is, az én elképzelésemben egy olyan Madách könyv- és lapkiadó szerepel, mely részvénytársaság formájában, szlovák-magyar vegyesvállalatként, de nyugati tőke bevonásával is működik. Ami pedig a könyveket illeti, legalább annyit szeretnénk kiadni, mint tavaly. Egy biztos, nem adjuk fel ezt a munkát. Ötvennégytől hatvankilencig tartott, míg végre megszületett egy magyar kiadó. Már csak azért sem engedhetjük meg, hogy a csehszlovákiai magyar írásbeliségnek ezt az intézményét a megváltozott körülmények elporlasszák, ebek harmincadjára juttassák. BODNÁR GYULA F

élreértés ne essék, nem a mi lelkünk megmentéséről szeretnék értekezni: gyermekeink lelke a tét. A címet se érezzék patetikusnak, mert szerény véleményem szerint híven fejezi ki a nemzetiségi oktatásügyben beállt sanyarú helyzetünket. Szomorú tény ugyanis, hogy Dél-Szlovákiában jelenleg minden harmadik, a nyugati országrészben pedig már minden második magyar fiatal nem az anyanyelvén tanul. Rögtön szeretném tisztázni: nem azt propagálom, hogy csak egy nyelvet, az anyanyelvét sajátítsa el a gyermek, hanem természetesen ezzel együtt a többség nyelvét is tanulja meg és ezenkívül legalább egy világnyelvet. Ez a szándék azonban csak akkor lesz igazán valóra váltható, ha anyanyelvünkön tanul, med csak igy teremtődhet olyan alap, amelyre biztonságosan lehet építkezni. Megrendítő tragédia, nogy a magyar fiatalok ezrei a szemünk láttára cserélnek nyelvet és kultúrát. A kisebbségünk ellen irányuló, több mint hét évtizedes politikai, gazdasági, kulturális és lélektani hadviselésnek megvannak a következményei. Számos vonatkozásban önbizalmát vesztett, emberi méltóságában megalázott, magyarságtudatában meggyengült kisebbségünk megszabadulva a diktatórikus rendszer szorításából, még mindig nem él kellőképpen a demokrácia adta lehetőségekkel. Talán az elferdült értékrend is sokat nyom a latban. Pedig évek hosszú sora óta szakemberek és szülők garmadával sorakoztatták fel az érveket az anyanyelvi oktatás pótolhatatlan szerepéről. Ezzel együtt rámutattak többek között a gyermek érzelmi és értelmi világát romboló stresszhatásokra, identitászavarokra, gyökértelenségre, kisebbrendűségi érzésre, és számos más súlyos következményre, amely abból adódik, hogy a gyermek nem az anyanyelvén tanul. Úgy tűnik föl, számos esetben mindhiába. Az élet, a gyakorlat bizonyítja, hogy az anyanyelvén tanuló gyermek más tanítási nyelvű iskolába járó társához képest sokkal jobban érvényesül. Egyetlen, ám annál beszédesebb tény: a Szlovákiában élő, s. o. s. egyetemet végzett magyar értelmiségiek több mint kilencven százaléka magyar középiskolában érettségizett. Úgy látszik, sok kedves szülőt még ez a tény sem győzi meg, nem látják a fától az erdőt, s úgy akarják befolyásolni gyermekük érvényesülését, hogy lemondanak szinte mindenről, ami a gyermek azonosságtudatát erősíti, anyanyelvi kultúráját gyarapítja. így valósággal merényletet követnek el saját gyermekük ellen - nem tudni, milyen jogon. Édes anyanyelvünk a legdrágább kincsünk, csak vele, benne és általa lehetünk magyarok. Közismert, hogy íróink, költőink, művészeink kiemelkedő szellemi értékekkel gazdagították az emberiség egyetemes kultúráját, tudósaink pedig a világ élvonalához tartoznak. A minap olvastam egy tudósítást arról, hogy az amerikaiakat is izgatta: mi az oka annak, hogy annyi magyar származású híres, sőt, Nobeldíjas tudós munkálkodik szerte a világon. Staar Gyula professzor vizsgálta tudományosan ezt az izgalmas kérdést, s évek multán bebizonyosodott, hogy ezek a tudósok fiatalon valamennyien anyanyelvükön tanultak. Az anyanyelv volt ifjúkoruk éltető, tudatformáló eszköze. A sajátos, magyar stílusú gondolkodásmód eredménye a magyarok erős konkrétumérzéke, melynek gyökerei a nyelv szerkezetében találhatók. Az amerikaiak megállapították, hogy a magyar nyelv sajátos vonása a tárgyszerűség, a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. Staar Gyula tudományos vizsgálódásait kommentálva hangsúlyozta: - Tűrhetően beszélek öt világnyelvet, de egyikben, még az angolban sem figyelhető meg a képszerű gondolkodásmódnak annyi leleményessége és olyan gazdagsága, mint a magyarban. Azt mondom, a szellem és a nyelv csodálatos összefonódásának vagyunk tanúi. Már az elején hangsúlyoztam, gyermekeink lelke a tét. Ezt a csodálatos szellemet, az ősök génjeibe kódolt és általuk közvetített üzenetét öljük meg, ha gyermekünket nem anyanyelvén taníttatjuk. Honfitársunk, Márai Sándor írja: ,,Számomra az életem nagy misztériuma, és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben; és hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses". Röviden ennyit szerettem volna elmondani a beíratások idején, és ha írásommal akár egyetlen lelket is meg tudtam menteni, akkor igyekezetem már nem volt hiábavaló. Dr. FÓTHY JÁNOS r ÉVFORDULÓ EMLÉKEZÉS FARKAS JENŐRE A hetven évvel ezelőtt Szencen született Farkas Jenő nem nemzedéki csoport tagjaként jelent meg irodalmunkban, hanem Rácz Olivérhez és Monoszlóy Dezsőhöz hasonló magános „belépőként", csatlakozóként. Az ötvenes évek gyenge költői mezőnyében ö is a tájékozol; tabbak közé tartozott, a középiskolás stilisztika, retorika és poetika ismerete megmutatkozott verseiben. A hagyományos lírai realizmusnak erősen szubjektív hangú, a „költőt én"-nek nagy szerepet juttató művelője volt. Néhány évig abban a faluban, Kiskeszin volt plébános, ahol akkor a szüleim és a rokonságom nagy része is élt. Gyakori hazajáróként közeli baráti kapcsolatba kerültem vele, és sokat beszélgettünk a nehezen bontakozó irodalmunk problémáiról és az ő költői tevékenységéről is. Elmondása szerint az irodalmat a pozsonyi gimnáziumban Szalatnai Rezső előadásai szerettették meg vele. Egy ideig Ady igézetében élt, később teológus korában az akkori ismert papköltők, főleg Mécs László hatottak rá. A leányfalusi rokonszenves papköltőt, Puszta Sándort is említette, és én neki ajándékoztam a negyvenes évek elején létező Híd folyóiratnak azt a számát, melyben Móricz Zsigmond egy terjedelmes riport keretében szeretettel és elismeréssel írt a népszerű és szociális érzésű Pusztáról. Jenő kis könyvtárában druszájának, Dsida Jenőnek egyik kötete is megvolt és a szerzőjéről szeretettel szólt. Két kötetében (Csendországban, 1965; Valaki jár a nyomomban, 1969) határozottan érezhető Mécs László hatása, de nincs szó olyan utánzó epigonságról, amely nálunk és Magyarországon több Mécs-követöt jellemzett. Mécs pozitív ösztönző hatása mellett egy rossz tulajdonsága is hatott Farkasra, s ez az igényesebb műgond elhanyagolása, lebecsülése volt. Ismeretes, hogy a nagy népszerűséget szerzett premontrei szerzetes költő többször is hetykén szólt arról, hogy ö kényeskedve nem bíbelődik a verseivel; úgy közli őket, ahogy a szívéből fakadnak. Többnyire Farkas sem fordított gondot spontánul születő verseinek utólagos csiszolására, finomítására, s így jó formaérzéke és nyelvgazdagsága ellenére sok üresjárat is van a költészetében. Legjobb alkotásai egy ma már eléggé elhanyagolt költészeti zsánerben, a természeti témájú lírában születtek. Példaként az Anyatej című költeményét hozom fel, melynek alapmotívuma, alaptémája egy érdekes természeti jelenségnek, az őzgida anyjától való sajátos elszakadásának, önállósodásának a leírása. Farkas költészetének érdekes, nem meghatározó, de színező jelleget kölcsönöz papvolta. Publikált költészetében par excellence vallásos verse kevés van (Ballada és zsoltár, Védőbeszéd), és ez érthető, hiszen az elmúlt rendszerben egy költőpap szinte a görög mondabéli Prokrusztész-ágyban érezte magát és közlésre szánt alkotásaiban nem fejezhette ki az őszinte érzését. Nagy számban voltak tehát az íróasztala számára készített versei. Ezekből nekem olyanokat mutatott be, amelyekben Balassi Bálint zsoltáraira emlékeztetően erös bűntudat nyilvánult meg az emberi gyengeségei miatt. Fő gyengeségéről, a tüdőbetegségére is nagyon káros italozásról nem szabad képmutató módon, a „halottakról csak jót" mondáshoz alkalmazkodva hallgatnunk, hiszen annak nagy része volt abban, hogy Farkas Jenő nem érett olyan költővé, amilyenre az adottságai megvoltak. Költészetét így sem szabad fölényesen félretolni; és nagyon jó lenne, ha valaki felkutatná, maradtak-e és milyen mennyiségben utána kéziratos versek Nekem ezekről csak részleges emlékeim vannak, de érzem, tudom, hogy teljes ismeretük Farkas Jenő irodalomtörténeti portréját jelentősen gazdagítaná. TURCZEL LAJOS