Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-29 / 24. szám, szerda

5 RIPORT ÚJ SZÓ 1992. JANUÁR 29. A BETEGSÉG NEVE: BEOLVADÁS ISKOLAI BEÍRATÁS IDEJÉN A NVITRAI JÁRÁSBAN Lédeci nebulók (Tóthpál Gyula felvételei) ,,Gerencséri utca, végig piros rózsa" - hallom a gyönyörű népdalt, valahol legbelül. Mintha valaki énekelne bennem. Talán egy ártatlan gyermek, talán egy öregasszony. Mintha rijaga a történelem üzenne a népdal által, talán Bartók Béla - magyar és szlovák népdalokat egyaránt játszó - fonográfja indult be önmagától, valahol a múzeum polcán; mintha tetemrehívást játszana velünk az idő. Talán néhány generáció után csak a krónikák, a néprajzi kiadványok, történelemkönyvek mesélnek arról, hogy valaha éltek magyarok is a Zoboralján. Kolony, Gimes, Lédec. Gerencsér, mi lesz a sorsotok? A gerencséri Utca ma már nyitrai utca, hisz a községet a beépités, a telekkisajátítások után, visszavonhatatlanul bekebelezte a város, s nem ereszti halálos öleléséből. MIGRÁCIÓ ÉS ÖNFELADÁS Mielőtt bárki alaptalan borúlátással vádolna, vagy azt hinné, az olcsó pragmatizmus vagy búsmagyarkodás szól belőlem, ha a Nyitrai járás magyar oktatásügyét enyhén szólva aggasztónak nevezem, annak csupán jelzésképpen hadd juttassam eszébe; a városban, ahol legalább kétezer magyar él, nem találunk egyetlen magyar iskolai, óvodai, középiskolai osztályt sem. Az utóbbi két évtized sorvasztó falufejlesztésének következményeképpen családok százai vándoroltak be az egyre terebélyesedő Nyitrára a zoboralji falvakból, mert otthon nem kaptak házhelyet, munkát, életteret. A fájdalommentes szétszóratás egyik térfelén fiatal falusi munkások, értelmiségiek zsúfolódtak be a lakótelepi skanzenbe, ebbe a modern olvasztótégelybe, a másik térfélen az otthon maradottak, a kisiskolák megszüntetése után, tanító, pap, megtartó szellemiség nélkül maradtak, egyre öregedve, leépülve, perspektívátlanul. ,,Jövőnk oda van letéve az iskola falai közé", írta volt Sütő András a nemzetiségi lét legfontosabb kulcsmondatát, amely elé feltétlenül oda kívánkozik még egy gondolat: s az óvodák falai közé. A Nyitrai járásban egyetlen egy magyar óvoda van, Kolonyban. Borúlátás? A nyolcvankilences rendszerváltás óta egyetlen községben sem sikerült visszaállítani a kisiskolát, ahol voltak is ilyen törekvések, a szándék szándék maradt - a gerencséri, kálazi szülök keserűen vehették tudomásul, hogy az épülgető demokrácia meglévő keretei önmagában kevés reménnyel kecsegtetnek. A parlament messzire esik onnan, ahol járási kiskirályok kénye-kedvének van kiszolgáltatva a falusi pedagógus, ahol megparancsolják, melyik író képe, melyik nemzet szellemi öröksége tündökölhet az iskolai folyosón, tanteremben, ahol parlamenti bizottság vizsgáztatja a nyelvtörvény nevü tantárgyból a tanítót, de még a falusi boltost is. „Jövőnk oda van letéve az iskola falai közé", olvashattuk Nyitrán a már emiitett, öles betűkkel felírt idézetet a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének első, alakuló közgyűlésén, 1990 tavaszán. A légkör akkor még eufóriás volt, szép ígéretekben, fogadkozásokban nem volt hiány. A Nyitrai járás 67 magyar pedagógusából ma mindössze 37 tagja a szövetségnek. Érdektelenség? Félelem? Az erózió előrehaladott állapota? Vagy, a gazdasági zsilipek felnyílásával, a pedagógusok társadalmát is leterítette a Mammon nevű szörnyeteg? Isten malmai lassan őrölnek, a történelem húsdarálója viszont gyorsan és fájdalommentesen tünteti el az identitászavarral küzdőket, a tartás nélküli, az anyanyelvüket feladó emberek generációit. S a nép, az istenadta nép. Az istenadta szülő... ELVÁGOTT KÖLDÖKZSINÓR ÉS VEGYESHÁZASSÁG Január vége felé, az iskolai beíratások idején látogattunk el a Nyitrai járás néhány iskolájába, hogy valamelyes képet kapjunk az ottani állapotokról. A kép nem lehet teljes, ám a diagnózis megállapításához elegendő. A szondázást Nagycétényben kezdtük, abban a községben, amelyet nyakas katolikus magyar faluként szoktak emlegetni, s amelynek iskolájára követendő példaként néztek fel a kisebbek. Sajnos, a rendszerek ,, legjobbika" itt is elvégezte a maga gerincsorvasztó munkáját; építési engedélyek híján a fiatalok nagy része elköltözött a faluból, ki Verebélyre, ki Nyitrára, ki Érsekújvárba. A községet szlovák települések veszik körül, a szomszédos Berenccsel összekötő hidat, a köldökzsinórt - talán nem minden célzatosság nélkül - egyszerűen felszámolták. Berencsen azóta nincs magyar iskola, igény nincs rá, Nagycétényben pedig megszaporodtak a vegyesházasságok. Berencsen szlovák iskola van. Igaz, sok a magyar gyerek, de azoknak be kell érniök az iskolán kívüli anyanyelvi kultúrával. Szavalhatnak, énekelhetnek magyarul, ám az anyanyelvi oktatás hiánya, úgy látszik, nem fáj a szülőknek. Cétényben, ottjártunkkor, még nem esett meg a beíratás az első osztályba, de mint Pócsik Béláné igazgatóhelyettestől megtudtuk, tizenhárom gyerekre számítanak a magyar, tizenegyre a szlovák tagozaton. Ez utóbbiak kivétel nélkül vegyesházasságban születtek. A cétényi közös igazgatású iskolában egyébként 150 magyar és huszonegynéhány szlovák gyerek tanul, s ide járnak a Nyitracsehtoö\ kikerülő felső tagozatosok is, évente mintegy négy-hat gyerek. HIÁBA EGY-KÉT MAGYAR ÉRZELMŰ SZÜLŐ A nagycétényi iskolában tanít Varga Lenke, akit az SZMPSZ járási elnökévé választottak nemrég tartott tisztújító közgyűlésükön a járás pedagógusai. Tőle kérdeztük, miért nem sikerült egyetlen kisiskolát sem visszaállítani a járásban? Hiába egy-két magyar érzelmű szülő, mondja, ha a többség nem akar anyanyelvi iskolát. Gerencséren és Kálazon próbálkoztak a kisiskola visszaállításával, sajnos, mindkét faluban sikertelenül. Alig kéthárom gyerek lett volna Kálazon, Gerencséren ugyanez a helyzet. Igaz, eredetileg több gyerek lett volna, s volt egy olyan próbálkozás is, hogy a két falu gyerekeinek Nyitrán az egyik szlovák iskolában nyitnak osztályt. Az ottani szlovák igazgató azonban olyan ügyesen húzta-halasztotta a dolgot, hogy az óvodások, beiskolázás híján, osztály nélkül maradva, mehettek szlovák iskolába. A kisiskolák esetében ezen túl figyelembe kell venni a következő évfolyamokat is, nem elég egy évben gondolkodni. Ha nincs utánpótlás, meddő remény osztályt indítani. A gerencséri szlovák iskola igazgatóhelyettese ugyan kérte, taníthasson magyarul is, dehát ez is kétélű dolog. Lehet, jó szándék vezérli, de csak a magyar gyerekek jelentkeznének magyar nyelvre. Ezt látva, a szülők megnyugodva mondhatnák: minek nekünk magyar iskola, amikor a gyerekek magyarul IS tanulnak. Ugyanúgy, mint angolul, vagy németül. Nem lesz hát új magyar kisiskola a járásban, mondja Varga Lenke, igaz, szlovákról sem tud. S a szülök, úgy látszik, mindenbe belenyugszanak. Cétényben is az alapokkal van baj különben: a faluban csak szlovák óvoda van. Pogrányban van a járás egyetlen külön igazgatású magyar iskolája, igaz, eredetileg külön épületben volt a magyar és a szlovák tagozat. Ez utóbbi romló állaga miatt kénytelenek voltak a szlovák osztályt is beköltöztetni a magyar iskolába, míg megépül az új iskola. A nyolcosztályos iskolában Bús Anna igazgatónönéi is a beíratásról érdeklődtünk. Kissé meglepett, hogy a beiratási nap kora délutánján sem tudta, hány elsősük lesz. A közeli Gesztéről két gyereket várnak, Pogrányból talán ötöt. Talán. Kevés a gyerek általában is, a nyolc iskolakötelesből legalább hármat szlovák iskolába íratnak a szüleik. Ebben a faluban sincs magyar óvoda, s az új szlovák iskolában helyet kapó óvoda is szlovák lesz. KOLONY, A FEHÉR HOLLÓ Ha a járás összes iskolájában olyan viszonyok uralkodnának, mint a kolonyi közös igazgatású iskolában, talán reménytkeltőbb lenne a helyzet Budinszky Júlia és Krupa Éva, a magyar tagozat tanítónői elismeréssel szóltak az igazgatójukról. Marta Bečková, mint elmondták, végtelenül megértő, mindenben szabad kezet ad nekik. Az idei tanévkezdésre tíz magyar és nyolc szlovák gyereket írattak be, utóbbiak a helyi nevelőotthonból kerültek ki. Az iskola folyosóin jól megférnek egymás társaságában a szlovák és a magyar írók portréi, Krista Bendová mellett Weöres Sándor, Ozsvald, Tőzsér arcával ismerkedhetnek a gyerekek. A minap az iskolában járt Bodonyi András, népdalokból és Gyurcsó István verseiből készített zenés műsorával, amelyet nem röstellt meghallgatni az igazgatónő sem; csaj*; azt sajnálta, a szlovák gyerekeket nem hozta el. Legközelebb megteszi. Itt, úgy tűnik, a gyakorlatban oldják meg a közös nyelvtanulást: a napköziben magyar és szlovák gyerekek tanulják egymás anyanyelvét. A hétszáz lakosú Lédec közös iskolájában is kevés a gyermek. Latika Istvánné, a magyar tagozat tanítónője mondja, 1977-ben még hetvenkét óvodás korú gyerek volt a faluban, mindet föl sem tudták venni. Ma húsz kisgyerek van, ebből talán tizenketten járnak rendszeresen óvodába. A magyar osztály szellős, elvész benne a pár nebuló: két elsős, három negyedikes és négy másodikos ül külön-külön padsorban. A mosdó fölött, akárcsak kint, a folyosón, szlovák feliratok, a járási tanügyi igazgató kívánságára. Itt sem számítanak sok elsősre szeptembertől, talán kettő-három ha összejön. A szlovák gyerekek egy része a közeli Kosztolánybó\ jár ide. A gímesi alapiskolában az idén nyolc elsősre számítanak, mondja Jókai Mária, aki nem titkolja rossz kedvét, keserűségét, amikor, lévén néprajzos, a járás viszonyainak jó ismerője, arról kérdezem, szerinte mi okozza, hogy a magyar szülök nagy része szlovák iskolába íratja a gyerekét. Nincs egyértelmű válasz. Talán mi, tanitók, nem adtuk meg ennek a generációnak, hogy egyenes derékkal járjon. Talán hiányoztak a példaképek, akikre fölnézhettünk volna. Talán a viszonylagos jólét rontotta meg az embereket Napokig kereshetnénk a választ, ám mindig oda lyukadnánk ki: milyen példára nézzen fel az egyszerű ember, ha maga a tanító, óvónő, főiskolai tanár is elveti az anyanyelvét? Ilyenkor, beíratás idején, napokig nem alszom, mondja. Mardos az önvád, amikor látom azokat a gyerekeket, akiket egykor mi tanítottunk, hogy kézen fogják a csemetéiket, s viszik őket a szlovák iskolába. Kaphat ennél nagyobb pofont egy pedagógus? Mi lesz ennek a vége? Mit gondoljon az ember az olyan iskolákról, ahol a tanítók nem foglalkoznak a gyerekekkel, csak letanítják az óraszámot, s rohannak haza? Ahol a szülők, a Csemadok-tagok, egy-két megszállott ügye csupán, hogy a gyerekek verset szavaljanak, népdalt daloljanak, táncoljanak? „FELEMÁS" GIMNÁZIUM? A nyitrai gimnázium magyar tagozata legalább tizenöt évvel ezelőtt elsorvadt, s micsoda morbid tréfája sorsunknak, hogy ebben a környezetben, ilyen szellemi, kulturális közegben folyik a magyar pedagógusképzés! Az ember már azon sem csodálkozik, hogy még a pedagógiai kar magyar tagozatának egy-két tanára is szlovák iskolába íratta a gyerekét, nem vállalva a kiutaztatás terheit. Többek közt a tagozat vezetője és az irodalomkritikus... A másfél évtizede megszűnt gimnáziumi osztály visszaállítása ma már reménytelen vállalkozásnak tűnik, mondják sokan a járásban. Egyes vélemények szerint, ha azon a színvonalon folytatná tevékenységét, amilyenen volt, inkább ne is legyen belőle semmi. A döntö, a súlyosabb érv azonban, hogy ma már a Nyitrai járásban össze sem jönne egy osztályra való gimnazista. A rendszerváltás óta a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom járási szervezete szorgalmazza egy magyar osztály megnyitását a leendő egyházi gimnáziumban: itt, a francia. olasz, német, angol osztályok mellett lehetne egy magyar is. Igaz, csupán a magyar nyelvet, irodalmat és a történelmet tanítanák magyarul. Az olaszhoz, a franciához hasonlóan. Kérdés: lenne-e tizenöt gyerekük? Cétényból ketten, Pogrányból hárman-négyen, Gímesröl talán öthét jelentkező lenne, csakhát, aki gimnáziumba szeretne jelentkezni, nem biztos, hogy beéri két, anyanyelven tanított tantárggyal. ENYHE NÖVEKEDÉS, DE... Néhány éve minimális növekedést tapasztalnak a járásban a magyar iskolákban. Ez azonban viszonylagos, mert az utóbbi tíz-húsz éves lemorzsolódáshoz képest értendő. Mindenesetre a zoboralji magyar iskolák helyzete elgondolkoztató következtetésekre sarkallja az embert: például - a nyelvtörvényt ellenőrző parlamenti bizottság helyett nem lenne-e tanácsosabb egy olyan bizottságnak járnia a vidéket, amely a beolvadás mértékét, a kisebbség valós helyzetének állapotait vizsgálná? Nincs birtokomban pontos adat, kimutatás, hány elsőst írattak a magyar szülők magyar iskolába a Nyitrai járásban, ötvenet? Hatvanat? Talán ennyit sem? S jövőre, egy év múlva? Tíz év múlva? S hány magyar gyereket vezettek kézen fogva szlovák iskolába? Az internacionalistának kikiáltott régi rendszer különféle cselekkel igyekezett elhitetni az emberekkel, adják fel anyanyelvüket, hiszen csak az állam nyelvén érvényesülhetnek. A módszerek ismeretesek: gazdasági eredetű migráció, falvak leépítése, kisiskolák felszámolása, a nagyobbak összevonása. Ahol ez sem segített, egyszerűen felszámoltak egy-egy hidat, betelepítettek egyegy árvaházat, áthelyeztek egy-egy papot. Am a legnagyobb rombolást az emberi lelkekben tapasztaljuk, az anyanyelven való érvényesülés kilátástalanságának rémét, a tudás, az erkölcs, a lélek harmóniája fölé tolakodó jelszót: a mindenható államnyelv dicshimnuszát. Pedig a „Szlovákiában szlovákul" jelszó semmi mást nem takar, mint a trianoni határok etnikai határokká történő kiterjesztését, szeretetcsomagba burkolva, jószándékkal megtámogatva. Félő, ha nem tudjuk megvalósítani a kisebbségi oktatásügy autonómiáját, öntörvényű építkezését, s a házra nem kerül tető, kidőlnek a falak, elmállanak öntudatunk utolsó téglái is. Addig hiába győzködjük a szülőket, tartsák meg és adják tovább anyanyelvüket, ha kiesnek a láncszemek, nem lesz kinek. S akkor hiába jutna eszébe egy új Bartók Bélának, mondjuk ötven év múlva, végigmenni a gerencséri utcán, hogy népdalokat halljon. Nem lenne kitől. KÖVESDI KÁROLY Jókai Mária óvodások körében Kolonyi tanakodó: az igazgatónő a két magyar tagozatos tanítónővel