Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-21 / 17. szám, kedd

1992. JANUÁR 21. ÚJ szól RIPORT 6 A csicsói ipari szövetkezetnek már csak a híre s omladozó épülete maradi meg EGY ELETRE MEGBELYEGEZVE H JB ^^ már talán hihetetw\t I zOm lenül hangzik, de Isi igaz:negyven évvel ezelőtt tájainkon bűnnek számított, havaiakinek rádiója volt, osztályellenségnek tartották azt, aki gimnáziumot végzett, s legalábbis gyanúsan méregették az embert, ha micisapka helyett kalap volt a fején... Ilyen körülmények között igazán nem számított ritkaságnak, ha valakit börtönbe zártak. Elég volt hozzá, ha néhány „jóakarója" a megfelelő helyen, a megfelelő emberek előtt elejtett néhány célzást. Sándor Józsefet Csicsón 1951. júliusában például azért nyilvánították megbízhatatlan elemnek, mivel „A nevezettel kapcsolatban fölmerült a gyanú, hogy rádióleadója van. A házkutatás alkalmával ugyan nem találták meg^ csak néhány alkatrészt. A nevezettnek érettségije van, magyar katonatiszt volt... épp ezért várhatóan nem fog pozitívan viszonyulni az új rendszerhez, s ha azt bármi veszély fenyegetné, közreműködne a kapitalizmus visszaállításában." Az ítéletet megalapozatlan vádak és be nem igazolódott felvetések alapján 1951. július 17-én a csicsói helyi nemzeti bizottság akkori elnöke és a helyi pártszervezet titkára állította ki és a nagymegyeri járási pártbizottság vezetősége erősítette meg. Ennék a kádervéleménynek köszönhetően Sándor József tíz éven keresztül, ha nem is mindig lakat, de intenzív őrizet alatt volt és ennek a minőBelekáprázott a szemem a látványba. A széles ablakon beömlő verőfényben elém tárult a Duna tündéri panorámája. Kicsit balra a parlament, jobbról a légies Erzsébethíd, mögötte a párába vesző többi budapesti híd. Bal felől a Margit-sziget, közvetlen alattam az egykori Tabán ós az apró budai terek, egy vagy kéttornyú templomukkal. A budavári Tárnok utca egyik lakásából bámulom a mindig varázslatos Duna-parti panorámát. Hirtelen olyan érzés fog el, mintha valaki figyelne. Zavartan körülnézek, s pillantásom beleütközik egy különleges süveget viselő mellszobor átható kék tekintetébe. A vörösréz arc titokzatos arckifejezése provokáló, hamarosan megtudom titkát, az avignoni nőpápa ő, az emberi rászedés egyik szép középkori története fűződik hozzá, ebből fakad a szoborarc különlegessége is, hiszen a pápai süveget asszonyi fej viseli. A házigazda, Makrisz Agamemnon, a görög szobrász, vörösbort tölt. A budapesti panoráma képe már nem ejti csodálatba, a hosszú évek során meghitt viszonyba került vele. De azért a nap minden szakában önkéntelenül is meggyőződik róla, csakugyan olyan varázslatos-e a Duna partjának ez a szelete. Vásítésnek az árnyékában alakult a további sorsa, s vele együtt családtagjainak a sorsa is. 1949-ben, amikor a csicsói asztalost meghatározatlan időre munkaszolgálatra hívták be, ez a véleményezés még nem létezett. Viszont, mikor két év elteltével hazaengedték, már a politikai minősítés volt az oka, amiért leszerelése előtt megeskedték, hogy otthon „szocialista vállalkozásba" kezd. Sándor József hazaérve úgy döntött, ipari szövetkezetet alapít. Önálló kisiparosként egyébként sem volt már jövője, mint ahogy a többi 40-50 csicsói mesterembernek sem, akiktől egyaránt megvonták az iparengedélyt. Sándor József ezeket az iparosokat akarta összefogni, s helyzetüket megkönnyíteni. Az ipari szövetkezet magja Sándorék asztalosműhelye lett, de hamarosan további asztalosok, ácsok, cserepezők, takácsok, cipészek, szabók csatlakoztak hozzájuk. Úgy tűnt, a vállalkozásnak jövője van. Ekkor 1951-et írtak. S 1956-ban a jólmenő szövetkezet elnöke, Sánd.or József ellen a nagymegyeri járási ügyészség adócsalás és sikkasztás címén vádat emelt. — Nem volt rá okuk — emlékezik vissza Sándor József. — Az üzemlaszthatott volna más műtermi kilátást, utóvégre nem akármilyen látnivalót kínál az athéni Akropolisz, vagy a pireuszi öböl. Négy évtizede ül itt, ebben a furcsa nyelvet beszélő országban, itt, a shakespeare-i tragédiákban bővelkedő közép-európai történelemben, ideges változások, tehetetlen türelmetlenségek keresztútjánál. Távol azúr tengerpartoktól, messze mediterrán flórától, távol mitológiával zsúfolt hegy- és dombvidéktől. Negyven éve itt ül Budapesten az egykori ellenálló, a junta esküdt ellensége, a lázadó, a Párizsból is kiutasított görög művész, a menekült, a befogadott. Most kaktuszokat formáz. Már régen kilúgozódott belőle Don Ouijote elesettségének hősies pátosza, már csak az emléke maradt, a lovag rézből kalapált mozdulatlan szobormása, ahogy a dárdája kapaszkodik a műteremben. Már elröppentek felesége, Zizi tenyeréből a galambok, csak a soványka, gyerekes rézfigura maradt, de kezéből még eteti a madarakat. Már csak kaktuszokra gondol a szobrász. Ady és Bartók portréja mellett kaktuszok. Szőrösek, tüskések, amilyen most a világ. De miért mégis? A mostani világ nem kedvez annak a művészetnek, amellyel Makrisz reaben ötven emberrel dolgoztam,, teljes erőmből azon voltam, hogy mindenki elégedett legyen. Soha nem voltam rebelis típus, minden ambícióm arra irányult, hogy fizetésem elég legyen elsejétől elsejéig, de ez sem sikerült mindig. Amikor a szövetkezet tagjainak 2600 korona volt a fizetésük, az enyém csak 1600 korona volt. Akkoriban ugyanis az volt a rend, hogy a vezető pozíciókban levőknek kevesebb bér járt, mint a munkásnak. Mondhatom hát, hogy a szövetkezetben én semmit sem nyertem. Egyeseknek mégis szálka voltam a szemében, talán amiért jól ment a szövetkezet, talán amiért érettségim volt, s még inkább azért, mert nem voltam „jó káder". Nem voltam kommunista, nem is akartam az lenni, ráadásul — most már tudom! — ott volt már az a bizonyos politikai minősítés is. Ok tehát akadt bőven. Az lett a vége, hogy egy gazdasági pert akasztottak a nyakamba. De mikor nálunk házkutatást tartottak és meglátták, hogy nekem egy öltözet ruhám van, meg egy „montérkam", hogy az alsóneműink milyen kopottak és foltosak, még a házkutatást végző csendőr is kifakadt, hogy ki volt az a marha, aki itt házkutatást rendelt el. Nem találtak gált a korra. Monumentális szobrokra, köztéri emlékművekre ma ki tud pénzt költeni? A hiányzó megrendelések ellenére a művész közölni kíván valamit a világgal, hát elmondja, amit gondol: — Kaktuszok, édeskéim! Hát akkor le vagytok ejtve — huncog Memo pesti keresetlenséggel. Környezetvédelem kell nektek? Nesztek, itt vannak a kaktuszok. Vigyázzunk a kaktuszokra! Életet a kaktuszoknak! Hatalmas tücsök tápászkodik a műterem közepén, még munkadarab. Milyen félelmetes ez a kedves kis bogárka, férgecske. Fenyegetően, szinte ugrásra és falásra készen térdel hátsó lábain, fölmeredő fejéről még hiányoznak a halálos csápok. Egy hangya szemszögéből nézem — s megborzongok. Mindjárt támad...! Athénból került Makrisz Agamemnon néhány évre Párizsba a háború végén. Emigránsnak számított, ellenálló volt, baloldali. Kilencszázötvenben egyik napról a másikra kiutasították Franciaország területéről. Eredetileg Prágába szeretett volna kerülni, de a csehszlovák nagykövetségen, ahol vízumért folyamodott, gondolkodási időt kértek. Azonnali befogadásra csak Magyarország volt hajlandó, így választotta Budapespersze semmit (pénzt, ékszereket kerestek), ennek ellenére perbe fogtak, előbb 200 ezer, majd 60 ezer korona elsikkasztásával vádoltak, végül ítéletet hoztak 20 300 korona értékben elkövetett adócsalás címén. A 300 koronát már csak azért sem engedték el, mert 20 ezer koronán felüli összegért már börtön járt. így öt évi börtönbüntetésre és az okozott kár megtérítésére ítéltek. Sándor Józsefet rács mögé dugták, felesége két gyerekkel minden erkölcsi és anyagi támasz nélkül egyedül maradt. Rokonoktól, ismerősöktől kért kölcsönt, hogy a kiszabott bírságot meg tudja fizetni. Kétszáz korona gyereksegélyből kellett eltartania magát, a gyerekeket, s csomagot küldeni a férjének a börtönbe. Állást sehol sem kapott, hiába könyörgött. A férjével együtt őt is megbélyegezte az ítélet. Nagy Elek annak idején 1951 és Sándor József kárpótlást akar Méry Gábor felvételei 1953 között cserépgyártóként dolgozott a Sándor József vezette ipari szövetkezetben. O azon kevesek kőzé tartozott, akik nem hitték el a vádakat. — Én akkor kerültem hozzá, mikor elvették a földünket, s engem mint kulákot sehol sem akartak alkalmazni. O felvett a szövetkezetbe és kenyeret adott. Alaptalanul vádolták, hiszen még annyiuk sem tet, jóllehet kevés fogalma volt az országról s népéről akkoriban. Hetvenötben nyílt először módja, hogy szülőföldjére visszatérhessen. Egyetemi tanszék, anyagi jólét, ajánlatok, kiállítások csábították, de ő visszatért Budapestre. Nemcsak fél élete kötötte már ide, hanem egész munkássága is. Úgy érezte, itt van rá szükség. Vagy száz alkotása áll köztéren, múzeumokban Magyarországon. Persze, másutt is. O alkotta a mauthauseni koncentrációs tábor mártír-emlékművét, s állnak szobrai Párizsban, Athénban, Ciprus szigetén. Sok cseh művészt ismert, hatvannyolc táján járt Csehszlovákiában, de a tervezett brünni kiállításra már nem került sor. A hatvanas évek derekán Lambrakisz meggyilkolt görög képviselő mártíromságának emlékére szobrot emeltek Athén egyik városkerületében. Ülő nő, tenyeréből galambot etet. A hatóságok hamarosan ócskavastelepre szállították a szobrot, három drachmáért mérték kilóját. Azóta persze Makriszt megkövették és kártérítést is kapott. Odüsszeusz semmi hozzám képest, vigasztalja magát Memo. Igen, Odüsszeusz bolyongása olyannak tűnt, mint a mese. Az is volt számára, tízéves háborúzása, tízéves tengeri kalandja. Mese. Aztán megélte a mesét a valóságban, és harminc évig tartott ez a távollét. De a görög hőstől eltérően ő, Memo, nem tudott visszatérni és szétcsapni Pénelopé udvarlói között. Idegenebbnek érezte magát ottvolt, mint nekünk. Szerintem az lehetett az oka, hogy túl jól ment a szövetkezet, s egyesek szerettek volna beleülni. Csémi Gusztáv a szövetkezet asztalosműhelyét vezette, az alapító tagok közé tartozott. A kommunista múltját ma is fennen hangoztató nyolcvan éves férfi azt állítja, azért távolították el a szövetkezet éléről Sándor Józsefet, mert néhány jó káder a helyére pályázott. Az öreg kommunista azt is elárulta, a vád kiagyalói nem egy embert tettek szerencsétlenné Csicsón és a környező falvakban. Nem Sándor József volt az első áldozat, s nem is az utolsó. Ót az elvtársak mesterkedései három év börtönhöz és két év kényszermunkához juttatták. 1961-ben ugyan — igaz, egyelőre feltételesen — szabadlábra helyezték, de álláshoz csak úgy juthatott, hogy egy kollégája kezességet vállalt érte. A Csicsón kiállított kádervélemény új munkahelyére, a komáromi Priemko vállalatba is elkísérte. Szabadságát ugyan 1966-ban visszakapta, múltját azonban mindig éreztették vele. — Ha a mai helyzet és a kezembe került politikai minősítés ismeretében visszagondolok az elmúlt 35 évre, már nem is csodálkozom, hogy bármihez fogtam, rövid idő múlva éreznem kellett, hogy utánam nyúlnak, de nemcsak utánam, a családom minden tagja után. Feltett szándékom, hogy anyagi és erkölcsi jóvátételt követeljek azoktól, akik így megnyomorították az életemet. A nevük jól olvasható a rólam kiállított kádervéleményen... H

asonló kádervélemények egykor ezrével születtek fontoskodó és pökhendi kommunista apparatcsikok asztalán és tették szerencsétlenné tisztességes emberek ezreit, tízezreit. Sok, nagyon sok ilyen politikai minősítés lapul még ma is az irattárak mélyén, elrejtve a károsultak szeme elől. Azok neveivel fémjelezve, akik felelősek meghurcolásukért, és akik közül jónéhányan még ma is élvezik a múlt rendszerben kiérdemelt nyugdíjukat. Áldozataik pedig, akik jobbik esetben, mint Sándor József, egy véletlen folytán tudomást szereztek tetteikről, hiába várják, hogy végre igazságot szolgáltassanak nekik. Kárpótlás, anyagi, erkölcsi jóvátétel elvben ugyan lehetséges. De gyakorlatban? S. FORGON SZILVIA hon, semmint hogy bele tudott volna illeszkedni az új görögországi viszonyokba. Mások voltak még a régi ellenálló bajtárak is. Ót ez a világ, melynek soha nem szűnt meg kritikusa lenni, megváltoztatta. Most a magyar—görög baráti társaság elnöke. Már azoké, akik még néhányan itt maradtak. Mert a többség azért hazatért. Makriszt izgatják a politikai változások. Aggódik a széthulló országokért, mint ahogy aggódott 56-ért és 68-ért. Nagyon tiszteli Gorbacsovot. Igen, őt szívesen megmintázná. Izgatja a volt elnök figurája, tragikuma, tisztasága, férfias politikai lépései. — De hát mit csináljak? — kérdezi, s nem selypít, hanem csak képtelen lágyítani. Majd mint a magyar nyelv bensőséges barátja, hozzáteszi: — Ezt elszabtuk. Zizi, a Párizs óta feleség és művésztárs meleg barna pillantása ráhagyólag ül megférje alakján. Kicsit aggódva is, a hetvennyolc éves művész egyészségét félti a vörösbortól. A bronz és réz plasztikák élénk kék szemére gondolok. Vajon hány kék szemű élmény forralta ki az avignoni nőpápa vagy a Don Quijote figyelő tekintetét, és a többi szoborét? Élete felét Magyarországon töltötte alkotójuk. S most már itt is marad, egy kicsit de la Mancha lovagjaként, győztesen és vesztesen egyszerre, kaktuszai között, kissé árván talán, de semmit sem bánva meg. Hűen, bár idegenben, hűségesen — önmagához. BROGYÁNYI JUDIT KAKTUSZOK, ÉDESKÉIM! BUDAPESTI LÁTOGATÁS MAKRISZ AGAMEMNON GÖRÖG SZOBRÁSZ MŰTERMÉBEN