Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1992. JANUÁR 18. KIÉ A FORRADALOM? BESZÉLGETÉS LITVÁN GYÖRGY TÖRTÉNÉSSZEL, AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM CÍMŰ KÖZÉPISKOLAI TÖRTÉNELMI OLVASÓKÖNYV SZERKESZTŐJÉVEL A Kádár-korszakban '56 emlékeinek elfojtása történt. Ma a Kádárkorszakot igyekeznek sokan tudatalattijukba süllyeszteni - mondja a történész, Litván György. S egyebek között válaszol arra is, hogy mi a Nyugat felelőssége a forradalom eltiprásában, s hogy milyen szempontok motiválhatták Kádárt 1956. november 1-jén, amikor Moszkvába repült. (A beszélgetést a Magyar Hírlap január 3. számából vettük át) - A szerzők között három generáció is képviselve van. Rainer M János dokumentumok alapján rekonstruálta azt, amit például ön megélt összhangban tudtak maradni? - Igen Már korábbról jól bevált az együttműködés. Az 56-os intézet egyébként is nagyrészt fiatalokból áll. Épp Rainer munkái mutatják, hogy a történelem rekonstruálható dokumentumok alapján. Az ö fejezete volt az, amin a legkevesebbet kellett utólag dolgozni. - Az összecsiszolás során kikristályosodtak-e kérdéskörök, amin vitatkozni kellett? - Éles viták nem voltak, inkább hangsúlyeltolódások. Például a forradalomban jelentkező szocialisztikus és konzervatív tendenciák értékelése kapcsán. A legtöbbet talán az egyébként történelmietlen „mi lett volna, ha" kérdésről vitatkoztunk. - Az ön számára melyek '56 homályos pontjai? - Ezek elsősorban nemzetközi vonatkozásúak. Magyarország és Szuez összefüggései például a szovjet-amerikai gondolkodásban és döntéshozatalban. De kérdés például, hogy Nagy Imre belső politikai fordulataiban milyen szerepet játszottak a Mikojánnal, Andropovval és Szuszlovval folytatott tárgyalások. - Ha már tárgyalásokat említett, közelebb jutottak-e Kádár János döntéseinek megértéséhez? A könyv a forradalom elárulásaként értékeli Kádár november 1-jei távozását. Tudnak-e valamit az ö tárgyalásairól a szovjetekkel? - Ném tudunk konkrétumot, de nem tudjuk másnak, csak árulásnak tekinteni, hogy esti rádióbeszédében elfogadta a többpártrendszert, a semlegességet, s miközben ezt közvetítette a rádió, ö már talán úton volt repülővel Moszkvába. Nyilván az történt, hogy a régi szovjet bizalmi ember, Münnich Ferenc révén tettek neki ajánlatot, amit annak tudatában fogadott el, hogy megszületeti a szovjet döntés a forradalom eltiprásáról. - Ha ez bizonyítást is nyer, talán árnyaltabb képet kaphatnánk az '56os Kádár Jánosról. - Én biztos vagyok benne, hogy Kádár ennek tudatában tette, amit tett, tehát, hogy a szovjet döntés végleges, és ha ő nem, akkor más jön, mondjuk valaki a Rákosi-garnitúrából, aki vérözönt zúdít az országra. Ez beleillik Kádár korábbi és későbbi portréjába. De mások a történelmi és a morális megítélés szempontjai. Én morálisan nem tudok felmentést adni. (...) Mindeddig részletes, tárgyilagos, szakmai bírálatot nem olvastam a könyvről. Sok dicséretet kaptunk belföldről és külföldről. Másfelől már megjelenése előtt hallatszottak elutasító vélemények. Az úgynevezett 56-os Szövetség elnöke szerint ez a könyv csak rossz lehet. - Miért? - Mert mi csináltuk. A kritikák, néhány apró konkrétumtól eltekintve, a tárgyilagos hangvételt kifogásolják. Pákh Tibor a Magyar Fórumban megjelent elutasító véleményében például azt nehezményezi, hogy miért nevezzük a Kossuth téri sortüzet sortüznek és nem embervadászatnak. Pongrátz Gergely pedig tudtommal úgy véli, hogy nem írunk eleget a fegyveres harcról, a felkelő csoportokról, viszont túl sokat foglalkozunk a forradalmat megelőző, reformkommunista mozgalmakkal. Az arányokról lehet vitatkozni, a hangvételen, a szemléletmódon már kevésbé. - A kritikusok tehát a pátoszt hiányolják? - Igen. Most a másik oldalról nem tudják elviselni a tárgyilagosságot. Hozsanna és átkozódás, szerintük ebből kéne építkezni. Pártos történetírást követelnek - csak ellenkező előjellel, mint a Kádár-korszakban. -Ahhoz képest, hogy mindenkinek megvan a saját '56-os véleménye, a könyv nagyobb vihart is kavarhatott volna. - A mostani és elkövetkező viták mélyén lényegében egy kettősség található. Ugyanis '56-nak kezdettől fogva két tradíciója létezik, ami korábban szintén az emigrációban volt kimutatható: egy baloldali és egy jobboldali konzervatív tradíció. E kettő harminc év alatt nemigen tudott szétválni, mert összetartotta őket a közös ellenség, az, hogy '56ot Magyarországon és Moszkvában fasiszta ellenforradalomnak minősítették. A rendszerváltással a lappangó különbségek, a szelíd hangsúlyeltolódások felerősödtek és mára ÉGIG ÉRŐ DAL Szállt a dal és belopódzott a szívekbe, aztán a fejekben zsongott, aztán a levegő lett vele teli, s a hangok ott vibráltak szinte a pórusokban. Talán az égig is elértek. Zengtek a zoborvidéki felelgetős szentivánéji tűzugró dalok, majd a somogyi dudások nótái következtek, jöttek a sirámos katonadalok, a kétaknáju lapos furulyával a gyimesi keservesek, az erdélyi szülőföldsiratók, a zoborvidéki vidám lakodalmasok. A pozsonyi Magyar Kulturális Központ Szvorák Katalin és Juhász Zoltán furulyaművész dalestjével nyitotta meg idei koncertsorozatát. Véletlen, de jelképes véletlen, hogy útban Bécsől Budapestre szakítottak időt a fellépésre. Annak ellenére is, hogy Szvorák Kati erős meghűléssel küszködött. Ez azonban, úgy tetszett, az énekléskor azonnal megszűnt, mert előadás közben teljesen észrevétlen maradt Most is úgy tudta használni hangját, ahogyan megszoktuk tőle, mintha a dal minden testrészéből áradna, mintha együtt és egyszerre énekelne a hangszála, a szeme, a fogai, a keze, a lába, pajkos hajtincse És együtt születik az énekszóval bensőjéből a mosoly, mert az ének és a derű benne is egyazon forrásból fakad. Ott, ahonnan a balladák szomorú tisztasága szól póztalan, egyszerű szivszorongató módon, vagy ahonnan az esti ima áhítata kerekedik megnyugatatóan. S a hallgató csak ámul, hogyan kerül tájanként más-más kiejtés az énekekhez, mindig olyan, ahogy az adott vidéken dalolhatták, amiképpen a gyűjtés során jegyezték le. A nyelvjárásoknak ez a tudatos és könnyed és következetes használata különös bájt kölcsönöz a dalszövegekben rejlő, szinte soronként elénk hulló metaforáknak, szimbólumoknak. ..Kinek nincsen pártfogója, még a szél is jobban fújja" - varázsolja elénk akár ez a kiragadott sor is a talán a gyergyói havasok lankáin ballagó favágó magányosságát. Az est másik nagysikerű előadója neves furulyamester, sőt nemzetközileg is jelentős sikereket, lemezfelvételeket maga mögött tudó, polgári foglalkozását tekintve villamosmérnök fiatalember, aki magánszorgalomaból lett nemcsak a népművészet ifjú mestere, hanem maga is kiemelkedő kutatója és gyűjtője a népzenének. A székelyföldi kanásztáncot például saját gyűjtéséből adta elő, pedig a dallam Kodály marosszéki táncainak főmotivumát adja; de ez már az alapdallamok tulajdonsága, a két megközelítés nemhogy markánsan különvált, de élesen szembekerült egymással. - Mi a lényegi különbség a kettő között? - A baloldali tradíció Nagy Imre szerepét állítja középpontba, a munkástanácsokat, a szociális, demokratikus irányú átalakulást. A másik, mint ahogy Mindszenty november 3-i beszédében mondta, '56-ot nem forradalomnak, hanem szabadságharcnak tekinti A fegyveres függetlenségi harcot tartja meghatározó elemnek. Mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága, egyik sem rekeszthető ki a történelemből. - Ez igaz. csakhogy a főbb megjelent történelmi munkák szerzői - jórészt Nyugaton - a baloldali értelmiség köréből kerültek ki. - így hozta a sors. Sajnos, a másik oldal ezért úgy érzi, hogy '56-tal kapcsolatban kisajátítás történt. Szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a könyvben szándékunk szerint szintézisre törekedtünk - a teljesség igénye nélkül. Ez nem monográfia, hanem a dolgok logikáját bemutató tanulmánykötet, aminek a terjedelem és az ismeretek egyaránt határt szabnak. - '56 hivatalos értékelése rimel-e az önök könyvére? - Tudtommal hivatalos értékelés még nincs 56-ról, talán szükség sincs ma már ilyesmire. Leginkább talán Antall József beszéde mondható ilyennek, amit a Gyorskocsi utcai emléktábla leleplezése alkalmával mondott most októberben. Ö ott például Nagy Imre-Tildy-kormányról beszélt, egyébként nem alaptalanul, és utólag korlátozni igyekezett Nagy Imre és csoportja szerepét. Pedig ez a fajta bűnbánó, hibákat jóvátenni akaró kommunista magatartás volt '56 egyik döntő morális rugója. Magyarország volt az egyetlen a tömbön belül, ahol a XX. kongresszus pillanatában már készen állt egy összetartó csoport, amelyik az abból levonható konzekvenciákat igyekezett végigvinni. Ma lassan ott tartunk, hogy ezek az emberek is a vádlottak padjára kerülhetnek, s azok Ítélik meg őket, akik szóba sem jöhettek korábban a sztálinista diktatúra elleni harcban. - A hatalom természetéhez tartozik, hogy a múltat igyekszik saját képére gyúrni. - Annál is inkább, mert a jelenlegi hatalomnak nincs fix hivatkozási alapja. A Horthy-rendszert egyértelműen nem vállalhatja, 45-öt pedig nem akarja vállalni Mi marad? 1948 és 1956. Amit eddig '56 kapcsán tapasztaltam a hivatalosság részéről, azzal lehet és tudok is civilizáltan vitatkozni. - A Kónya-Pető-vitában az egyik botránykő a ..bűnös nemzet" kérdése volt. A történész hogyan itéli meg az '57. május 1-jei. Kádárt ünneplő tömeget? - Amit én veszedelmesnek tartok, az az, hogy a törvény nem helyettesítheti az önkritikus szembenézést. A Kónya-féle álláspont az, hogy szépeket akar mondani a társadalomnak: ti nem vagytok hibásak, kifogástalanul viselkedtetek. Arról, hogy ennek a rendszernek hány millió kiszolgálója volt, arról itt most nem illik beszélni. Mint történész, de egyébként is, ezt a mentalitást nem kedvelem. Természetesen egészen más a megítélése a politikailag aktív, tudatos embernek és az úgynevezett egyszerű embernek, akiket kényszerhelyzetbe hozott a történelem. Mást kérek számon egy politizáló értelmiségitől, és egy munkás vagy paraszt embertől, aki azt nézte, hogy tud megélni a családjával. De arról leszoktatni, lebeszélni az embereket, hogy szembenézzenek önmagukkal?! Kezd úrrá lenni nálunk egy ú|abb amnézia. - Talán ugyanebből a hárító magatartásból íakad. hogy sokan a Nyugatot hibáztatják '56 kapcsán, tudniillik, hogy cserbenhagyták a forradalmat. - Amit akkor elvártak, elvártunk a Nyugattól, az nem volt elvárható Naivak voltunk, némi okkal, mert a nyugati rádiók burkoltan ígértek, biztattak minket. Amit én a Nyugat és elsősorban az USA felelősségének tartok - s ezt a legfrissebb kutatásaim is megerősítették -, hogy legfőbb gondjuk '56-ban a Szovjetunió megnyugtatása volt, hogy ők nem akarják ezt a rebellióban lévő térséget leválasztani. Ebben látom felelősségüket. Lehetséges ugyanis, hogy a Szovjetunió jobban meggondolta volna a fegyveres beavatkozást, ha nem kap ennyire nyilvánvalóan szabad kezet. - Ez a könyv az ön számára mennyiben járult hozzá a ma Magyarországának jobb megértéséhez? - Annyiban feltétlenül, hogy más a költészet és más a valóság.(...) Eljutottunk odáig, hogy pusztán a tény, hogy együtt ültünk börtönben, már nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy a mai viszonyok megítélésében, sem ahhoz, hogy '56 értékelésében közös nevezőre jussunk. Egész kivételes tapasztalat számomra, hogy folyamatában láthatom, miként válik szükségletté a kormány és a különböző irányzatok részéről a múlt megformázása, a jelen politikai célok szolgálatában. (Rövidített szöveg.) REJTŐ GÁBOR TÁVKAPCSOLÓ A SZELLEM ZÖLD SZIGETEI A SZENNYEZETT TENGERBEN Közjáték - ilyen egyszerűen tüntetik fel a műsormellékletek. Mellette még megadják az időpontokat, némelyek közlik, mit is takar ez az összetett szó. Ebből kiderül, hogy tekinthetnénk zenei intermezzónak, a komoly társadalom komoly drámáinak felvonásai között előadott' komolytalan jelenetnek vagy éppen a történések megszokott, már-már természetesnek tekintett folyamatában váratlanul megjelenő másságnak. Másfél hete van a Magyar Televízió 1-es csatornájának is Közjátéka. Először reggel, általában fél kilenckor, majd este megismételt közjátékként rendszerint a főmüsorok után. Meglepő dolgokat láthatott a néző. Szokatlanságukat csak fokozta, hogy a filmsorozatok és politikai vitaműsorok szennyezett tengerében a szellem zöld szigeteiként tűntek fel a láthatáron. Legelőször Márai Sándor Füves könyve értekező prózáinak kiragadott részleteire komponáltak filmesszéket. Nem láttuk a szöveget mondó színészt, nem feltétlenül volt felismerhető, hogy a korabeli amatőr filmfelvételeken a Márai család vagy más polgári família ünnepelt, társaskapcsolatait látjuk-e megörökítve. Mégis bizonyosak lehetünk abban, hogy a polgári életmód, gondolkodásmód és szellemi értékrend agóniáját látjuk az ugráló filmkockákon. A képek mellett méginkább felerősödtek Márai Sándor gondolatai az emberről, a hitről, a világról, az erkölcsről, a művészetről, vagyis mindarról, ami a polgári kultúra lényege. De nemcsak azé, hanem az egyetemes modern kultúráé, amelynek tartóoszlopait alkotja a Márai Sándor által is képviselt szellemi konstrukció. Majd a most múló hét elején ugyanabban a Közjátékban egy másik nagyság - Márainál sokkalta szerencsésebb irodalmár, hiszen irodalmi Nobel-díjat kapott -, Fernando Pessoa ráz fel. Valójában úgy érzem, hogy ez az öt perc minden nap olyan, mint egy alapos tavaszi szellőztetés, az egyre levegőtlenebb Közép-Európában. Jókai Lóránt rendező Jordán Tamás színművésszel mondatja el Pessoa Kétségek könyve cimű művének részleteit. Persze, ezen a héten is a kép és a szó gondolattá gyúrása a meghatározó szándék. Eltérően a Közjáték első hetétől, most képbe sűrített konkrét táj és a színészi arc, test, hang, illetve az író ezektől messzemenőkig elvonatkoztatható gondolatai hangsúlyozzák az egyidejűséget. Különös. Ugyanaz a polgári értékrend, ugyanaz a világot meghatározó erkölcs és szellem, mégis a Márai gondolataiban sűrűsödő elmúlás érzése helyett Pessoa a reményről beszél. Megtörténik az elmúlás, jelenidejű a mulandóság tenye, de az idézetek szavai mögött Jordán Tamás színészi tehetsége megcsillantja a reményt, amely nélkül először múltunkat veszítenénk el, s helyette megszerezzük a meg sem születő jövőnket. Lehetséges, hogy ennek a reménynek a megszületését a képeken látott ismeretlen tájak segítik. Megismerhetőségükkel, bejárhatóságukkal. Mindegyik lehetőség önmagunk megismerésére. Úgy, ahogyan Írónk gondolta az utazásról, amely végül is nem lehet másmilyen, mint amilyenek mi vagyunk. Önmagunkat látjuk az ismeretlen város vagy táj képében, s nem vagyunk képesek mást - a megcáfolhatatlan konkrétumot - látni. DUSZA ISTVÁN hogy vidékenként különféle variációkban lelhetők föl. A ,,hosszú íurugla", melynek ma már a pásztorok közt sem igen akad megszólaltatója, alighanem egyedül a Dél-Dunántűlon volt honos, Juhász Zoltán ott gyűjtötte, ott szerezte a hangszert hozzá, talán az utolsót. Játékát nagyrészt dünnyögéssel kísérte, ami csak a hallgatók számára volt kezdetben furcsa, mert mint megS a hallgató csak ámul tudtuk, régen ezzel a dünnyögő hanggal kísérték a furulyajátékot. Az Ipoly-menti dudanóták jellegzetessége, hogy szlovák-magyar kölcsönhatás folytán mindkét nép zenéjében megtalálhatók. Hallhattunk dudacsúfoló nótákat is az énekesnő produkciójában, majd a Szép fehér pakulár lejtő dallamvezetése után pattogó zoborvidéki dudanóták zárták a hangversenyt. A szülőföld és a távolabbi vidékek népdalai mellett hallgattunk szlovák szöveggel is olyan dallamokat, amelyek a Kárpát-medence térségének népeit szellemi ro

: konságba vonják. És ez a gondolat Szvorák Katalin műsorainak mindig dicsérendő és jelenlévő motívuma. Művészete mellett ezt a válogatási tudatosságot is megtapsoltuk az elmúlt vasárnapon, a magyar kultúra kistermében, Bécs és Budapest között félúton - Pozsonyban. (brogyányi) (Prikler László felvétele)