Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-14 / 11. szám, kedd

HAZAI KORKÉP 1992. JANUAR 14. A VASÚTNAK NEM ÉRDEKE A KEDVEZMÉNYEK KORLÁTOZÁSA LESZ-E MEGOLDÁS? Korábbi számainkban már beszámoltunk arról, hogy a Csehszlovák Államvasutak komoly gondokkal küszködnek. Költségvetési hiányuk az elmúlt esztendőben 7 milliárd korona és az idei várható deficit közel kilenc milliárd. Olvasóink egy része ingázó, és figyelembe vehetjük, hogy többezer ember utazik naponta munkahelyére, az iskolába vagy intézetben, egészségügyi központban elhelyezett gyermeke, családtagja után. A vasút önnön erejéből képtelen megoldani a hiányból adódó gondokat. Mi lesz tehát a megoldás? A választ Ôtefan Záhorák mérnökkel és Jirí Hanzel mérnökkel, a Pozsonyi Vasúti Igazgatóság igazgatóhelyetteseivel kerestük. - A vasútnak nem érdeke, hogy az állampolgárra hárítsa deficites működésének terheit. így tehát nem érdekünk az sem, hogy az eddigi kedvezmények megszűnjenek. Ne feledjük: az ingázók a teljesárú menetjegynek alig 10 százalékát fizetik meg kedvezményes vonaljegyek formájában. Ha ez a kedvezmény megszűnne, megoldhatatlan anyagi gondok elé néznének az utazók családtagjai. • A nemrég tartott sajtótájékoztatón viszont mégis elhangzott, hogy a vasúti igazgatóságok bizonyos lépéseket tesznek a veszteségek enyhítésére. Sőt, egyes pályaszakaszok megszűnésével is számolnak. - Valóban így van. Egyelőre a Chvatimech -Hronec és a Piešťany-Vrbové vonalak megszüntetése került szóba, május 31-ével. Elmondanám viszont, hogy ezeken a vonalakon már régóta nem közlekednek személyszállító szerelvények. • Térjünk vissza a személyszállításhoz. Amennyiben a vasút nem képes megoldani költségvetési hiányát, kitől vár segítséget? - Egyelőre nem került szóba a teljesárú menetjegyek árának emelése. A kedvezményes utazás viszont komoly korlátokba ütközik és ha nem sikerül dotációk formájában megoldást találni, az útiköltséget a munkaadóknak kell vállalniok. Amennyiben állami vállalatokról, állami alkalmazottakról van szó, vagy pl. az iskolásokról, akkor a teherviselést az államtól várjuk. A magánvállalkozók vagy a különböző gazdasági társulások viszont nyugodtan viselhetnék alkalmazottaik utazással járó kiadásait. -A magánvállalkozó viszont azzal érvelhet, hogy az államnak óriási jövedelmi adót fizet, ne beszéljünk a forgalmi adóról és sok mindenről, ami a vállalkozók helyzetét nehezíti. - így igaz, de ezt az államvasút nem tudja megoldani. • Mi lehet tehát a megoldás? - Már többször javasoltuk, hogy az állami szervekkel - akár szövetségi, akár köztársasági szinten - szerződés formájában tisztázzuk mi az, amit az államnak kell vállalnia és mi az, amit a vasút gazdálkodhat ki magának. A jelenlegi helyzetben ugyanis magára a közlekedésre és az üzemeltetésre sem elegendő a pénz. Hát még pályafelújításra vagy környezetvédelmi beruházásokra? Pályaszakaszaink egy része már csak azért sem rentábilis, mert nem volt miből villamosítani azokat és ebben a kérdésben a környezetvédelmi szempontok sem elhanyagolhatóak. Igy tehát sok mindenben igenis az államtól várunk segítséget. • Mit tehet a vasút a hiány kiküszöböléséért? - A közlekedéssel összefüggő, de nem konrétan a közlekedést biztosító területeket - pl. a karbantartást, a pályatisztítást stb. - privatizáció formájában oldjuk meg és ezáltal tehermentesítjük saját költségvetésünket. Sokat gondolkodtunk azon, hogy bizonyos területeken idénymunkásokat alkalmazunk, hiszen a pályafelújító munkák egy részét csak nyáron végezhetjük. Létszámcsökkentést hajtottunk végre az adminisztrációban. Ezt „karcsúsításnak" neveztük el, és sokat spóroltunk rajta. A nem villamosított pályák üzemeltetését már eddig is 13,5 százalékkal csökkentettük. A helyzet nem olyan kritikus, mint sokan gondolnák, hiszen önerőből 6,282 milliárd koronával enyhítjük a költségvetési hiányt. Ezt csak a dotáció vagy valamilyen időszakos hitel oldhatja meg. így tehát az állampolgárok ne higgyék, hogy a vasút tehetetlensége vagy munkaképtelensége miatt a dolgozókon, a beutazó polgárokon akarja elverni a port. LOVÁSZ ATTILA DRAMA A HEGYEKBEN KIZÁRHATÓ-E AZ EMBERI TÉNYEZŐ? Messziről és közelről egyaránt szép most is a téli Magas-Tátra. Turisták ezrei csodálják a napsugártól szikrázó fehérségét, séta és síelés közben, vagy éppen a szállók és szanatóriumok erkélyeiről, ablakaiból. Általában ilyenkor a legszínesebb a hegyóriás: amikor a sportolásra alkalmas lejtőin pezseg az élet, mozgásban van minden. Hangulatos, vonzó e vadregényes kárpátoki táj, de hogy sok ember szemében még lenyűgözőbb volna, ha nem lett volna a múlt hét szerdáján a függővasúton történt tragikus baleset. Azóta a drótkötélpályán nem kúsznak egymás után le s föl a négyszemélyes kabinok, azóta némán merednek az égnek a fagyos, rideg sziklákban megkapaszkodó s a felállításuk óta eltelt 19 év alatt ilyen tétlenségre még nem ítélt vasoszlopok... Zuhanás a mélybe Január 8-án egy ideig ugyanolyan volt a forgalom a Tátralomnicot a Kőpataki-tóval összekötő függővasúton, mint általában ilyentájt. Mindkét állomáson emberek sokasága várakozott, majd szállt fel az egyesével közlekedő kabinokba, s lépett ki belőlük néhány percnyi lebegés után. Valamivel 12 óra után a privigyei gépészeti szakmunkásképző tanulói is beálltak a sorba a felső állomáson. Többnyire hárman szálltak be egy-egy kabinba. A 42 méteres magasságból nagy élmény szemlélni a közeli, nyüzsgő lejtőt, a távolabbi jeges hegycsúcsokat s a kődbe vésző lenti messzeséget. Sajnos, az említett két fülke tizenéves utasait pillanatok múlva rémület kerítette hatalmába, s hogy milyen érzést váltott ki bennük a tragédia vészes, elkerülhetetlen közeledte, azt már csak ketten, Pavol Candrák és Marek Petic tudják megmondani, illetve talán majd később a ma még kórrás állapotban lévő harmadik társuk. - Arra leltem figyelmes, hogy vészesen száguld felénk a kék fülke... Hogy megijedtem-e? Nem tudom... Később arra eszméltem, hogy fekszem a hóban, s mellettem holmi vasak alatt osztálytársam, mozdulatlanul, vérző fejjel... Nem tudtam felállni... Aztán itt tértem újból magamhoz. .. - hallottuk a poprádi kórházban Maréktól. Marek és Pavol elmondhatja, hogy újból megszületett. Mi okozhatta a balesetet? Napjaink legforgalmasabb idegenforgalmi központjának hangulatára rányomta bélyegét a tragikus esemény. A szerencsétlenség közelében, a drótkötélpálya-fenntartó üzemben, a vasúti igazgatóságon, a hegyi mentőszolgálat állomáshelyén, a sípályákon, vendéglőkben ma ez a leggyakoribb beszédtéma. -Mi okozhatta? - kérdezgetik mostanában az emberek, ám a választ egyelőre a tragédia körülményeit vizsgáló szakbizottság nem tette közzé. Rejtély fedi, hogyan kapcsolódhatott le a fülkéről a húzókötél, s arra sincs egyelőre magyarázat, hogyan szakadhattak le a tartókötélről az összeütköző fülkék, amikor a szerencsétlenséget megelőző rendszeres műszaki ellenőrzés során a szakemberek mindent rendben találtak. Hogyan fordulhatott elő, amikor Rózsahegyen, Jánske Lázné-ben és a német Harzhegységben ugyanez a tipusú felvonó zavarmentesen üzemel, s itt sem volt vele baj 19 évig?! Egyelőre a vontató- és tartószerkezeteket gyártó chrudimi Transporta cég szakemberei sem jöttek rá a hibára. A Ján Čarnogurský szlovák kormányfő jelenlétében pénteken tartott tájékoztatón Dušan Grigernek, a függővasút főnökének azt a kijelentését, hogy az üzemeltetők nem követtek el semmilyen mulasztást, tehát emberi tényező nem játszott közre, többen is megerősítették. Ám a kívülállók között akadnak, akik erre azt mondják: „Ugyan, kérem! Amit ember épített, abból nem lehet kizárni az emberi tényezőt sohasem!" Kifejtette véleményét az államvasutak műszaki felügyelőségének képviselője, Ján Krajdí is. Szerinte kizárt dolog, hogy a szerencsétlenség oka a fülkék korában, műszaki állapotában rejlene, s az sem igaz, hogy a duplán biztosított kapcsolószerkezet mondta volna fel a szolgálatot. Valamivel többre lehet következtetni abból a hírből, hogy „Szlovákia közlekedési minisztere szerint a tátraihoz hasonló kivitelezésű drótkötélpályák forgalmát a baleset okának kiderítéséig szüneteltetni kell". Mindannyiunk érdekében tehát: a hibát a földön kell keresni. Mert mi tagadás, egy alkotásunk sem annyira jó, hogy azon már ne lehetne tökéletesíteni. Hogy ne menjünk messzire: a hírek szerint nehéz volt a mentés, mert a sűrű ködben a hegyi mentőszolgálat helikoptere nem tudott felszállni a poprádi repülőtérről. Minden bizonnyal bevethető lett volna, ha valahol fentebb állomásozik - mondják egyesek. Lehet, hogy igazuk van? GAZDAG JÓZSEF r

íz éve történt? Úgy valahogy. Levél érkezett szerkesztőségünkbe egy szülőtől, aki arról irt, hogy egyik gyermeke még magyarul tanulhatott városuk gyárának szakmunkásképzőjében, a két évvel fiatalabbik azonban már csak szlovákul tanulhat ugyanabban az iskolában, minthogy időközben a magyar osztályokat megszüntették. Útra keltünk kollégámmal, hogy utánajárjunk, igaz-e, amit a levél írója közölt, akinek a neve egyébként álnévnek bizonyult. Igaz volt minden sora. Nem cáfolta sem az iskola igazgatója, sem az ő helyettese, sőt, meglehetősen keserű vezetők benyomását keltve bennünk - mint általában az olyan emberek, akik nem értenek egyet egyegy felsőbb döntéssel, de tehetetlenek vele szemben -, elmondták még, nekik fáj a legjobban, ami történt, ugyanis a diákok nyolcvan százaléka magyar nemzetiségű és hasonló arányban magyarok vagy tudnak magyarul az oktatók, nevelők. Hogyan szűnhettek meg akkor mégis a magyar osztályok? Nem volt nehéz kideríteni. Éppen aznap tartózkodott ott a távoli, hegyek között működő Föfő Gyár vezérigazgatóságának igazgatója, akinek a felügyelete aiá tartozott a szóban forgó városka gyára és szakmunkásképzője is. igy egyenesen a legilletékesebbnek tehettük fel a kérdést, örömünkre, mindjárt hajlandó volt leülni velünk, noha az iskola igazgatója előre közölte vele, mi járatban vagyunk. ,,A magyar osztályokat én szüntettem meg" - jelentette ki. Vezető elvtárstól ez szokatlanul egyenes beszéd volt, nem handabandázott, nem kente sem el, sem másra a felelősséget. És miért szüntette meg őket? - kérdeztük. „Mert nekem szlovákul tudó munkásokra van sükségem. Ne higgyék, hogy akik ebben az iskolában végeznek, azok mind ebben a gyárban is maradnak. Viszem őket fel a hegyekbe, a többi üzemünkbe, ahol szükség lesz rájuk, tiszta szlovák környezetbe, ahol magyarul nem létezhetnének. Hát ezért, elvtársak." De nem gondolja - folytattuk -, hogy a magyar gyerekek, akik magyar alapiskolába jártak, mégiscsak alaposabban tudnák elsajátítani szakmájukat anyanyelvükön, mint egy közvetítő nyelven? önnek szakemberekre van szüksége, vagy szlovákul tudókra? Egyébként szlováEMLÉK kul, legalábbis annyira, amennyire szükségük lesz, menet közben is megtanulnak, ezer és egy példa mutatja - érveltünk tovább. Erre már kezdett idegessé válni a vezérigazgatóság igazgatója. „Kik maguk? Hogy beszélhetnek így?! Önöknek eszükbe se jut, hogy a magyar gyerekeknek akkor ártanak a szülők a legjobban, ha magyar iskolába adják őket?!" Nem tisztelt elvtárs, valóban, nekünk ilyesmi eszünkbe sem jut. Annál inkább a fordítottja, Komenskyre is gondolva, meg tudva egy s mást a tanulás lélektanáról, mechanizmusairól, a nyelv és gondolkodás összefüggéseiről, amikről önnek talán fogalma sincs. „Mit beszélnek itt össze-vissza?!" ön csak egyet lát: szlovákul. (És akarva-akaratlanul amolyan kiselőadásba kezdtünk.) De hogy az ember elveszhet, gyökértelenné válhat, hogy megeshet: se szlovák nem lesz belőle, se magyar, és saját azonosságtudatának, elődei történelme, kultúrája, hagyományai ismeretének a hiányában egész életében önmagát fogja keresni, az önnek eszébe sem jut. „Maguk nacionalisták!" dehogyis, tisztelt elvtárs. Amit mondunk, az ugyanúgy érvényes a szlovák, angol vagy portugál gyerekekre. És a tudás meg az érvényesülés nem nyelv kérdése, hanem a tehetségé, akaraté, szorgalomé mindenekelőtt. És ha mégis, akkor tulajdonképpen csak egyetlen esetben: amikor olyan nyelven tanul a gyermek, melyen nem vagy nehezen beszél. Ilyen esetben aligha tudja jelesre elsajátítani a fizika, földrajz, biológia leckét, mert a nyelvvel kell birkóznia. Még arra válaszoljon nekünk, milyen alapon szüntette meg a magyar osztályokat. Volt rá önnek joga? Erre aztán végképp kiborult. „Hogy merészelnek ilyet kérdezni? Méghogy volt-e jogom? Nekem mindenre van jogom!" Szeretnénk látni azt a papírt, amelyen megszüntette a magyar nyelvű oktatást. „Ahhoz maguknak semmi közük! Maguk felbujtók, lázítók. Na, majd én tudom, hogy hova forduljak. Új Szó, ugye?!" Ezzel befejeződött beszélgetésünk, és távoztunk az iskolából Maradtunk azonban még a városban, ahol délután összefutottunk az igazgatóhelyettessel. ,,Amikor maguk elmentek, olyan cirkuszt csinált az az ember, hogy zengett az épület. Azzal vádolt bennünket, hogy mi hívtuk le magukat, mert tudtuk, hogy ó itt lesz. Megfenyegetett mindnyájunkat, az igazgatónk pedig számíthat bizonyos következményekre." M esetet, említenem sem kell, nem tárí\ ^ hattuk a nyilvánosság elé. A legtöbb, ^métm amit tehettünk, elmondtuk itt is, ott is, beszámoltunk róla a legfelsőbb körökben hivatalból gyakran előforduló főszerkesztőnknek, aki megígérte: tép az ügyben. Nem tudom, ennek vagy másnak, talán az erősödő helyi nyomásnakkövetelésnek az eredményeként, de később nyíltak újra magyar tanítási nyelvű osztályok abban az iskolában. Vezérigazgatósági elvtárs ide, vezérigazgatósági elvtárs oda. Emlék - írtam e jegyzet fölé. Szeretném hinni. BODNÁR GYULA „EGYSZER ÚGY IS MEGÖLÖM" Az ismerősök, szomszédok nem sok jót mondhattak a K. családról. Napirenden volt náluk a civakodás, a szomszédokhoz is áthallatszó tettlegesség. A két felnőtt fiával közös háztartásban élö anya sírása gyakran kihallatszott a folyosóra. A két fiú a szlovák fővárosban apa nélkül nőtt fel, de - és ez anyjuk dicséretére legyen mondva - szakmát tanultak Az anyjuk szomorúan tapasztalta, hogy a nagyobbik fia, Gábor egyre több időt tölt a kocsmában, és egyre erőszakosabb. Idővel haza is egyre kevesebb pénzt adott. - Nekem nincs miből eltartanom téged; ha nem adsz pénzt, nem főzök - jelentette ki egy alkalommal az elkeseredett anya. -Azt szeretném én látni! Istenemre mondom, megbánja - szólt vissza az ajtóból Gábor, majd a lépcsőn lefele haladva megjegyezte: egyszer megölöm ezt a vén boszorkányt. A saját anyjáról beszélt így, arról, aki megszülte, felnevelte és a maga módján még mindig szerette. A hatszor büntetett, 28 éves gyermekét, ha a börtönből szabadult, mindig úgy fogadta, mint a tékozló fiút. Ha józan volt, ezt ő is tudatosította. Ki tudja, mi minden történhetett volna meg K.-éknál, ha Gábor testvére, Igor nem áll anyjuk pártjára. Azon a tragikus novemberi napon Gábor ittasan ment haza. Vacsorát követelt és kapott is. Csakhogy az anyja főztje nem ízlett neki, becsmérelte, hogy ö nem ilyen moslékot akar. Szó szót követett, végül is tettlegességig fajult a dolog. Igor, mint korábban is, az anyja segítségére sietett. Gábort elöntötte a düh, tekintete az asztalon levő késen akadt meg. Gyorsan felkapta és többször hasba szúrta az anyját. Közben a dühtől tajtékozva kiáltozta: betelt a pohár, megöllek! - Mit csináltál, te őrült - jajveszékelt Igor. Felelet helyett Gábor még egyszer felemelte a kezében levő kést és újra szúrt vele. Igor az anyja mellé zuhant. Gábor pedig, mint aki jól végezte dolgát, távozott a lakásból, sietett vissza a kocsmába, hogy dühét néhány féldecivel csillapítsa. A ház elcsendesedett, a szomszédok fellélegeztek. A szomszéd hat év körüli fia figyelt fel: mintha valaki nyöszörögne odaát. Kimentek a folyosóra, hallgatóztak az ajtó előtt, s meghallották az ismétlődő segélykérést. A korábbi lármából el tudták képzelni, mi történhetett, hívták a mentőket és a rendőrséget. Igor és édesanyja - hála a szomszédoknak - néhány hét múlva felgyógyult. Igy Gábor nem gyilkosság, hanem gyilkossági kísérlet és súlyos testi sértés vádjával állt a bíróság elé. A tárgyaláson jelét sem mutatta a megbánásnak, sőt azt hangsúlyozta, ha nem provokálják, az egész meg sem történt volna. Jogos önvédelemre hivatkozott, és a bíróságot elfogultsággal vádolta. Durva megjegyzéseiből kijutott a hivatalból kirendelt védőügyvédnek is. -Nincs igazság! - kiáltott fel, amikor tudatáig eljutott, hogy 12 évi szabadságvesztésre ítélték, és elvonókúrára kötelezték. Amikor az anyja megtudta, hogy 12 évre ítélték, sokáig siratta fiát. Pedig ha tudta volna, hogy még akkor is, amikor a fegyőrök a tárgyalóteremből az elítéltet kivezették, azt mondta: egyszer úgy is megölöm őket, amiért ide juttattak (szerencséjére a bíróság nem hallotta). Tizenkét év nagy idő, talán Gábor is jobb belátásra jut, megérti, hogy nem a körülötte levő emberekben, a hozzátartozóiban van a hiba, hanem főleg benne. (németh)