Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
Képviselő úr. mar maga ia?L.. Igen, képviselő vagyok, de csak városi, amiért nem fizetnek bennünket. Ezen a „munkaszakaszon“ senkit sem fenyeget a munkanélküliség. Konstruktőrként, több mint három évtizedes tapasztalattal rendelkező termékfejlesztóként kerültem a zománcgyár kapuja elé. Egy okos kapitalista vállalkozó a tenyerén hordaná az ilyen szakembert, s az idősebb kollégámat is, aki igazi szaktekintély. Csak hét éve van hátra a nyugdíjig, s mégis egyik napról a másikra öt is a lapátra tették. Mint másoknak, nekünk sem köszönték meg a becsületesen, jól elvégzett munkát. De ezt hagyjuk, ez már az emberi magatartás kérdése. Más miatt gyötrődtem. A füleki Kovosmaltnak már nincs szüksége a fejlesztőkre? Hogy akarnak boldogulni? Fejlesztés nélkül nincs előrehaladás .. Rajongója voltam az újnak... A fejlesztési osztályon, ahol csoportvezető voltam, húszán dolgoztunk. A nyári nagy elbocsátások után csak öten maradtak, többnyire rajzolónök, formatervezők. ötvenhárom éves vagyok. Minden dolgos évemet egy munkahelyen, a rajzasztalnál töltöttem. Harmincöt évet ledolgoztam, valamit le is tettem az asztalra. Gyártmányfejlesztőként több típusú kályhát, melegvizes kazánokat konstruáltam. Munkám eredménye az üzletekbe került. Sokszor büszke is voltam arra, amit csináltam: nem sok európai ország dicsekedhetett olyan színvonalas tűzhelyekkel, mint a miénk volt. Ez már világszínvonalat jelentett! Az ilyen eredmények erkölcsileg feldobják az embert. Az anyagiakról kár beszélni, nem nagyon ismerték el a konstrukciós munkát. Az osztályunkon már emiatt is jöttek-mentek az emberek, többre vágytak, mert a befektetett munka itt nem hozta meg a maga gyümölcsét. Nem volt vonzó pálya, húsz mérnök közül csak egy tudott gyökeret verni, a többiek jobb kereset után néztek. A gyár területén én is tudtam volna „jobb munkát, több pénzt találni", de a szakmámat nem hagyhattam el, nálam ez elhivatottság, örömömet leltem benne, olyan lett számomra, mint a tanítói, a papi hivatás. Zsuzsi lányomra gondolva (a nagyobbik lányom már férjnél van), aki még csak harmadéves a nyitrai pedagógiai főiskolán, nehéz szívvel álltam a feleségem elé, aki tanítónő a füleki magyar alapiskolában. így szóltam hozzá:-Átmeneti időszakra neked kell átvenned a családfő szerepét. Nem azért jöttem el a vállalattól, mert rosszul végeztem a munkámat. Sajnos, Így hozta a gyár érdeke, a fejlesztés nem kell, a létszám- csökkentés miatt feleslegessé váltam. Ilyen az emberi sors, valahogy majd elboldogulunk... Optimista vagyok... Visszafelé nemigen fogunk menni, csak előre. Ez a térség többre hivatott: jó vezetéssel boldogabban, emberibb körülmények között élhetünk. Ha az elbocsátások egy kicsit is elősegítik, hogy elérjük a hón áhított célt, vállalom a munkanélküliséget is... Gyakran gondolok erre, hogy megnyugtassam magam, de mégis sokat bosszankodom, mert nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy a célt mihamarabb elérhessük, ne jussunk oda, ahová jutottunk, hogy az ember ne veszítse el a munkahelyét, s dolgozhasson, élhessen. Mert az tragédia, hogy a szivemhez nőtt gyárunkból egyszerre mintegy ezerháromszáz embert bocsátottak el. Elkerülhettük volna? A vezetőség épülete elé kellett volna vonulnunk, hogy lehívjuk az igazgatót: Gyere le, adj magyarázatot! Ha nem tudod vezetni a gyárat, légy szíves, mondj le! De erről csak egymás között beszéltünk. Nem is olyan rég volt egy jó igazgatónk, Becher mérnök. Azelőtt a gyetvai gépgyárat vezette, ismerte a gyárigazgatás minden csinját-bínját. Azért helyezték hozzánk, hogy rendet teremtsen az üzemünkben, ami sikerült is, a keze alatt fejlődött is a Kovosmalt, még a tévében is „szerepelt“. Hogy ezt elérhessük, nem tűrte meg a hibákat. Kritikus, szókimondó. keménykezü vezető volt. A stílusa sokaknak nem tetszett, mert mindenkit megbírált, aki nem úgy végezte a munkáját, ahogy kellett volna. Ezzel sok ellenséget szerzett magának, s kifúrták a gyárból. Ma újra a Gyetvai Gépgyár vállalati igazgatója. Mindenki tudja, hogy hadigyár volt, szovjet típusú tankokat gyártottak, de ö gyorsan átszervezte a termelést, s azzal dicsekedhet, hogy náluk nincsenek elbocsátások! Ha ilyen igazgatónk lenne, a munkanélküliség réme messze elkerülte volna a Kovosmaltot! A mostani igazgató a szaktanintézetböl került az igazgatói székbe. Nem tudom, hogy feltette-e magának a kérdést: ért-e a gyárvezetéshez? A tandíjat drágán fizetjük meg. Bár tesznek kísérletet, hogy az üzemet kivezessék a kátyúból, de nem sok eredménnyel. Számomra nem közömbös á gyár sorsa Várgedén születtem, ott gyerekesked- tem, de régi fülekinek mondhatom magam. Itt jártam gimnáziumba, itt érettségiztem, s a katonaság után, még az ötvenes években, „zománcgyári“ lettem, nem azzal a szándékkal, mint sokan mások, akik csak azért telepedtek itt le, hogy kihasználják az „érvényesülési“ lehetőségeket Régi bútordarab vagyok, illetve csak voltam a gyárban. Több mint három évtized alatt jól kiismertem az embereket. A rendszerváltás előtt harmadik-negyedik hegedűsök voltak, akik az élre törtek. Ez biztosíték arra, hogy szakmailag, emberileg jól vezessék a gyárat? A felelős posztokon még most is ott találjuk a régi pártállam embereit, összefognak, nem engedik érvényesülni a jobbakat De most, a nagy elbocsátások után kinek fognak parancsolgatni?... Nem tagadom, én is voltam párttag. Elég későn, csak 1980-ban jöttek utánam: technikusokra van szükségük, minőségileg meg akarják javítani a párttagság összetételét. Sokáig ódzkodtam ettől a lépéstől, gyerekkorombeli nevelésem nem volt olyan, hogy politikailag is elhivatottnak érezzem magam. Édesapám, aki lakatos volt, mindig óvott: ne politizáljak, éljek becsületesen. De amikor annyira kérleltek, beléptem a pártba. Optimistaként az igazságot, a jobbítás lehetőségeit kezdtem keresni. Felszólalásaim túl kritikusak voltak, nem keltettek jó visszhangot. A 89-es fordulat előtt, amikor az újságban olvastam a párt új alapszabályzatát, megérlelődött bennem: ezzel nem érthetek egyet, ha már a jobbítás szándékával nem tudok a gyár, a munkatársaim hasznára válni. Visszaadtam a párttagkönyvemet, mert csak papolni és félrevezetni senkit sem akarok! Emiatt meg is bélyegeztek. IdömiUiomos vagyok Várom az első „fizetésemet“, a létminimumnak megfelelő első munkanélküli segélyt. De nem tétlenkedem. Már húszéves a „Zsigám", sok a javítanivaló rajta. Az unokabátyám fia reparálja, segítek neki. Fiatal koromban futballista is voltam, sokáig rúgtam a bőrt a füleki gyári csapatban. A bátyám fia, Simon Gyula, hál'is- tennek többre vitte, középpályás a DAC- ban. A futball a szenvedélyem maradt, és most ez is igen jól jön nekem, vígan futja az időmből. A fülekpüspöki fiatalok edzője vagyok, ügyes társaság, lelkesek Hetente háromszor a kerékpáromra ülök, hogy a közeli Püspökire menjek edzést tartani. Kell egy kis mozgás... És szeretek énekelni is. Tagja vagyok a Csemadok füleki férfi énekkarának, a Kodály Napokon Ga- lántán is szerepelünk. Aztán itt van a városi képviselő-testület. Az is leköt. Tagja vagyok a városi tanácsnak is, az ifjúsági és a testnevelési bizottságban ügyködöm, ezen a téren tudok a legtöbbet nyújtani. A múlt év őszén választottak meg városi képviselőnek... Csodálkozik? Mégis politikára adtam a fejem? Ez több annál! Úgy lettem képviselő, hogy soha nem volt számomra közömbös, mi történik az emberek között. A nemzetiségi súrlódásokat nehéz volt elviselnünk. Próbáltunk összefogni: valamit tennünk kell! Az Együttélés nevében felkértek, vállaljak funkciót, régóta ismernek, megbíznak bennem. Kötelességemnek tartottam, hogy nemzetiségem védelméért tevékenykedjem. Ha már mód nyílt rá, elfogadtam a megbízatást: indultam a választásokon. A negyedik helyen végeztem. Az egykori vörös Füleknek kikiáltott városka lakosságának mai politikai mentalitását tükrözi a 27 tagú városi képviselő-testület párt szerinti megosztása. Az Együttélés 15, a VPN 5, az FMK 4, a kommunista párt pedig 3 képviselővel rendelkezik. Füleken a lakosság többsége magyar nemzetiségű. Az utóbbi időben aktivizálták magukat a Szlovák Nemzeti Párt hívei. A nacionalizmusukkal akarnak képviselői mandátumot szerezni? Nem tudom, hogy nekik tulajdonítható-e, de a forgalmas Vasúti utca egyik házfalán nagy betűs szlovák felirat jelent meg: A magyarokkal a határon túlra! A többséget akarják kilakoltatni?! Nevetséges. Meg is kapták a választ. Nem mázolták át az uszító feliratot, hanem szlovákul, hogy azok is értsék, akik a magyar szót nem szeretik hallani, a házfalra pingálták: „Miért? Éljünk egymás mellett, becsüljük meg egymást!" Tetszett a válasz. A képviselői tevékenységünket is ez a nézet tükrözi... Ilyen egy mai munkanélküli gyónása, vagy minek nevezzem. Amit mondtam, a jobbítás szándékával mondottam el. Még szeretnék dolgozni a szakmában, de abban a csapatban, amely menesztett bennünket, nem szeretnék „futballozni", mert a velük szerzett „sikerélmény" nem boldogít. Ha sikerül, más csapatot keresek magamnak. A nyugdíjhoz hiányzó hét évet még becsületesen szeretném ledolgozni, hogy hasznosíthassam magam. Feljegyezte: Petrőci Bálint i ——MMBPMrfLTff'IK'llllíl ■II——— evés oly bátor, lelkes irodalmárral találkoztam Budapesten, mint Kom- lós Aladár - mondta egy szombat délutáni baráti társaságban Jozef Horának, a nagy cseh költőnek, Antonin Straka. A prágai príkopyi kávéház egyik hosszú asztala mellett ültünk - ha jól emlékszem 1935 nyarán történt a rádióból jövet tértünk be ide. A budapesti csehszlovák követség attaséja József Attiláról, Illyésről, Szabó Lőrincről hozott hírt, legújabb verseiket magyarázta, de beszámolójának központi, vissza-visszaIS térő témája a magyar költők cseh és szlovák , antológiájának ügye volt. Az antológia kérdése viszont szoros kapcsolatban állt Kom- lós Aladárral, mert őt szemelte ki Straka szövetségesül. Szóval még ebből az időből ¡ tiszteltem Komlós Aladárt. Feleségét, Palotai Erzsit is Prágából ismertem, szavaltam is vele nemegyszer, még az első köztársaságban, Flórát és József Attilát, Adyt és Wol- kert s az akkori csehszlovákiai magyar költők verseit. Harminc esztendő után, legutóbbi budapesti látogatásom során, persze előzetes telefonjelentkezés alapján, igazán jólesett kezet fogni Komlós Aladárral, látni őt. — Nagyon hálás vagyok, hogy időt szakított számomra - mondtam a kézfogás pillanatában a professzornak, akinek szemében ott ült a betegség bágyadtsága. Nemrég jött vissza Budapestre Balatonfüredről, a szívkórházból. Széles, barátságot sugárzó gesztussal tessékelt beljebb a könyvekkel zsúfolt szobáján át felesége, a neves előadóművésznő szobájába. Palotai Erzsit nővére, Palotai Boris írónő társaságában találtam. Meglepett pillantásomra, nevetve, de szinte egyszerre formázták a választ: — No, ne ijedjen meg a nőktől, a régi ismerőst a „szent család“ teljes létszámban akarta köszönteni — s máris ültettek aranyos kedvességgel a párolgó pesti híresség mellé. A fekete feloldja a beszélgetésgátló kezdeti nehézségeket. Komlós Aladár örül a ténynek, hogy ismét otthon lehet, lassan már dolgozhat, vendégeket fogadhat, múltat elevenítheti, régi igaz barátokról szólhat, de persze hű marad — ez már a gyógyulás határozott jele - régi csipkelődés megjegyzéseihez is, amikor egyik szlovákiai kortársát emlegeti, aki balatoni kirándulása során inkább a fiatalabb, hivatalos funkciót betöltő újabb ismerősét kereste fel, mint a régit, a beteg kortársat.- De hagyjuk a tűszúrásokat - legyint, mintha mondatot zárna le -, szóval a majd félszázaddal előtti napokra kíváncsi? Hát talán Losonccal kezdeném. Jó? A világháború végén Losoncon nagyon érdekes, magas színvonalú értelmiségi csoport verődött ösz- sze. így ott volt Győri Dezső és főleg Simándi Pál, aki a húszas évek végén s a harmincas évek elején a szlovákiai magyar irodalom fő inspirátora és oszlopa volt. Persze voltak még sokan mások is, akiknek nevét nem sorolom fel, mert attól félek, őket már elfelejtették. De akkor - 1920-ban - Losoncon komoly szintű szellemi életet sikerült teremteni, s minden túlzás nélkül mondhatom, ez a város volt abban az időben a szlovákiai magyar szellemiség központja. Előadásainkat, amelyeket mi szabad egyetemnek mondtunk, mindig zsúfolt ház előtt tartottuk. Egyébként Losoncon vázoltam fel először az új magyar költészetről később könyvben is kidolgozott felfogásomat. Pestre kerülve, minden nyáron, minden vakációt igyekeztem Losoncon tölteni s bizony nem egy regényem készült ott, nem egy könyvemet írtam éppen abban a kedves városban. Komlós Aladár a harmincas évek derekán került szoros kapcsolatba a mártírhalált halt Antonin Strakával, érről a kapcsolatról így beszél a neves magyar irodalomkritikus. — Straka kezdeményezésére együtt csináltuk a cseh és a szlovák költők magyar antológiáját - a pesti Pegazus hozta ki. Többen fordítottuk: József Attila, Szabó Lórincz, Illyés Gyula és jómagam. Antonin Straka lakásán az akkori haladó magyar írók egy jelentős csoportja péntek esténként jött össze. A Pesten átutazó vagy a Pestre látogató cseh és szlovák írókkal hozott ösz- sze bennünket Straka. Emlékezetem szerint egy ilyen pénteki esten találkoztam például Seiferttel, azután Halassza!, Horával. A csehszlovák-magyar kulturális közeledésnek Straka oly lelkes propagátora volt, hogy mi magunk közt őt csak mint „apostolt“ emlegettük. Mert valóban az volt s az maradt, mint jól tudom, tragikus élete utolsó pillanatáig. Igazán nagyobb és több tisztelettel adózhatna emlékének mindkét oldalon a mai irodalomtörténet. Különben, hogy a cseh és a szlovák antológia magyar kiadását - siker koronázta, Straka, most már még nagyobb lelkesedéssel szorgalmazta a magyar írók cseh nyelvű antológiájának kiadását. A cseh kiadás előkészítésére meghívott engem Prágába. Ez már akkor történt, amikor a magyarországi szélső jobboldal nyomására kiutasították Budapestről. Különben prágai utamnak két következménye volt, az egyik, hogy Magyarországra való visszatértem után nemzetgyalázónak bélyegeztek az ostravai kommunista Magyar Napban megjelent nyilatkozatom miatt, sőt az akkori kultúrminiszter, Hóman Bálint, még állásomból is felmentett. A másik az előbbinél már sokkal kellemesebb eredménye akkori prágai utamnak: - ott ismerkedtem össze Palotai Erzsébettel, akit röviddel Prágából való elutazásom után megkértem és feleségül vettem. Komlós Aladárnak ezt az utóbbi megállapítását társaságunk legilletékesebb tagja nem akarja szó és megjegyzés nélkül hagyni, sőt Palotai Erzsi férje feledékenysé- gét így helyesbíti:- Igen, hát én sietve szeretném hozzátenni, hogy Komlós Aladár téved, ha a prágai „ismerkedésről“ beszél, mert mi már sokkal régebbről ismertük egymást. Még az iskolából, Kassáról. Ugyanis harmadik gimnazista koromtól ő tanított latinra. Már akkor is a kedvence voltam, de úgy látszik, most „szégyelli“ bevallani. Én vittem utána a dolgozatfüzeteket. Ez nagy megtiszteltetésnek számított, s azért esett rám a választása, mert a legjobb tanítványa voltam. Nos így volt! Komlós Aladár, Antonín Straka, Palotai Erzsi 1991. X. 4 Simon Miklós, aki világszínvonalú tűzhelyeket tervezett. Visszatér vég a rajzasztalhoz?
