Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly DÉNES GYÖRGY Hattyúk éji dala Hallod, hallod a hattyúk dalát az éjen át, barlangi éjen át? Itt zeng belül, itt kiált, zokog, és egyre késik hattyú-hajnalod. Talán már el sem múlik ez az éj, nem dereng föl a tengermélyi-mély, zokogó hattyúk, emlékek, csodák, tárjátok ki az élet ablakát. Várakozás csodára a csoda a csoda megtörténhet veled s újra megtalálod ami elveszett az éjből kilép isten arca fáradt kesernyés íze van mélyből feltörő szavának szakálla gubancos sugárzó homlokán harag lanyhán elhinti a napsugarakat hiszi: benned is kikel majd a fény ki ott gubbasztol világa éj-felén Vakon bolyongok Vakon bolyongok a létben, lélek a sötétben, összemosódik képzelet, való, és nincs már semmire se szó, a tegnapok Ariadné fonalát elmetszették az éjszakák, kihűlt színek rakódnak elmémbe guanónak. Ki voltam? Ki vagyok? Ki leszek? Nem tudom összerakni a részeket. Gyöngül az énem, szétszakad, elgurulnak emlékek, szavak. Forgok most önmagam körében a félelmeknek erdejében, fejem fölött az ég füstös kupolája, alattam a föld, e rettenetes máglya. Aranyköd Még derűs lehet az idő; a jó sors fanyar szellővel legyezi az ágat. aranyfátyolban remegnek a harsak, de a levélen halványlila folt nő, nő sunyítva. Hullafolt. Örök példát sugallva festi át a fát, átállítva rendjének ritmusát, míg el nem mosnak mindent a ködök. M agam sem tudom, hogyan került a zakóm hajtókájára az apró, fekete pecsét. Azt mondom, „került“, hogy aláhúzzam, nem tudom, hogyan és mikor. Nem is annyira az zavart, hogy túlságosan szembetűnő lett volna, mint inkább a jelenléte.- Kitisztítanád a szürke öltönyöm zakóján a foltot? - kértem a feleségemet.- Az új öltöny! - rémült meg, de aztán oldószert kotort elő valahonnan, és hozzálátott a tisztításhoz.- Egészen apró pötty - jegyezte meg. — Te a bolhából is elefántot csinálsz! Kitisztította, aztán felakasztotta a zakót, hogy száradjon. Megnyugodtam. Másnap - alighogy kinyitottam a szemem - világos foltot pillantottam meg a zakón. Kihívóan hatott. Kiugrottam az ágyból, az ujjamat végighúztam a szekrény alatt a padlón, aztán beletöröltem a zakóba. Elfogadhatónak tűnt.- Milyen ügyesen bekente azt a világos foltot a zakóján. Alig venni észre! — fejezte ki elismerését a házmester. Visszarohantam a lakásba és szvettert kaptam magamra. BOHDAN PIATKOWSKI Este klór és citromsav keverékével próbáltam meg kivenni a foltot, majd beszórtam pókháló és kréta keverékével. A zakó hajtókája mintha jobban nézett volna ki, csak éppen meggyűrödött és elveszítette a tartását. Kivasaltam. A folt megbámult. A feleségem hozott a szomszédasszonytól „minden foltot eltávolító szert“, amelytől a folt végérvényesen eltűnt. Sajnos, az anyaggal együtt. A hajtóka közepén egy fekete lyuk tátongott.- Végül is az asztronóir bér eszébe, a politikát - kozni a feles«- Hagyj bé néz ki, minth vényt szakít^ komról - állt- Vagy m te távolította te meg. Csendíti- A hajt' rossz kép^fl a politikát, ; akár a kultúr geztem. Gondomtc gyot gyűjtő tottak meg. tek a zakóm; Másnap ál tem fel.- A papa bán! - kiáltó Kapott eg Ne próbá a kölyök! í időben élünl Kopasz-Kiedi III. rész Szabad Szlovákiában a magyar szó? A krónikás írás, melyet a föntiekben vehetett kézbe a tisztelt Olvasó, egyik - saját kézirattáramban sem ■társtalan, szélesebb összefüggésben pedig bizonyára sok-sok „néma testvérrel“ rokon - terméke az 1989. november 17-e előtti évek irodalmi életének. A dosszié, amelyben eleddig hánykódott, az alábbi címet viselte: „Asztalfiókirodalom“. A krónikatöredék az írói igazmondást, a szellemi függetlenséget elnyomorító korszakban, a Hazahív a harangszó című falurajzom világra vajúdásának idején íródott; a hosszúra nyúlt - s akkor még vége-nincsnek látszó - „társadalmi normalizálás“ és a különös ügybuzgalommal gyakorolt „irodalmi konszolidáció“ íróidegeket megviselő éveiben tehát. Könyvem zárófejezete, amely szülőfalumnak, Ipolypásztónak az 1938-1948 közötti zivataros évtizedéről lett volna hivatva tablót festeni- persze az „ahogy lehet“-nek a kényszerítő szorításában vergődve- az elképzelt keresztségben ezt a címet kapta volna: Jégverésben, forgószélben. Ez a cím olyasható a Hazahív a harangszó tartalomjegyzékében is, jóllehet a két részre oszló krónikás fejezetből csak az egyik, a Jégverésben című láthatott nyomdafestéket; az tehát, amelyik a háborús vérzivatarral, az állóharcok során frontvonalba eső falu evakuálásával (ahogy az idősebb ipolypásztóiak emlegetik: a „menekülés“ eseménysorával) foglalkozik. „Finomításokkal“ láthatott napvilágot ez az alfejezet is; a teljes némaság sorsára azonban nem ítéltetett. Nem úgy kéziratom második része! A Forgószélben (1945-1948) című alfejezetet, a tartalomjegyzékbeli eligazítás ellenére, hiába keresi a könyvben az Olvasó. Hiába, mert ezt a kéziratrészt egy másfajta kor másfajta „forgószele“ szórta szét lapjaira, sodorta a kimondhatatlail- ság, a nem-közölhetőség, a tabutémák sötét és néma tartományaiba. Pedig... Pedig ha figyelmesen - lélekbúvár szemmel - olvassuk ezt az „asztal- fiók-sorsra“ kárhoztatott szöveget, kiérezzük belőle azt is, miként, milyen manőverekkel, milyen trükkökkel próbált egyensúlyozni a „ki- mondhatóság“ és a „nem-kimondha- tóság“ szakadékai fölött az, aki e szöveget a világra vajúdta; tetten érhetjük igyekezetét, amelyet az a szándék motivált, hogy - mint Makkay Sándor erdélyi püspök mondotta volt - „Őrültség semmit ZALABAIZSIGMOND gal, hiszen a Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság felgöngyölítésére irányuló nyomozások és megfigyelések során — sokadmagával egyetemben - nem maradt ki ő sem a „szolgálatos szemek“ és „szolgálatos fülek“ kitüntető figyelméből. Féltem tehát; ám másfelől „égett a szám“, s szerettem volna a történelmi igazságból legalább annyit elmondani, annyit kimondani, ameny- nyit a mostoha irodalompolitikai körülmények közepette elbírt a papír. Az ábrázolt korszakról való tudásom, a kor meg- és túlélőivel folytatott magnós beszélgetések jóvoltából, természetesen már a szövegalkotás első pillanataiban is jóval kölcsönzött „mankó“ sem; ami korábbi tanulmányokban (Juraj Zvara, Viliam Plevza) megfogalmazódott, az a nyolcvanas évek egyre zordabb széljárásában megint csak tabunak számított. Tabunak, amelyről beszélni, amelyről írni, amelyről emlékezni — tilos. Aki ilyesmire vetemedik, az „magyarkodó“, az „nacionalista“, az „szlovákellenes“, az sérti „a CSKP internacionalista és lenini nemzetiségi politikáját“. Csoda-e hát, ha törékeny kéziratom nem törte át a cenzúra masszív falát?! A többszörösen megcsonkított, többszörösen „finomított“- a kor „szuperlektor“-ának kedvelt kifejezésével élve: „megszelelt“- szöveg végül is kimaradt a Hazahív a harangszóbó\. Koporsóba (asztalfiókba) helyezésekor ott buzgól- kodott lektora, a papánál is pápább Strasszer György, a Csemadok (!) hetilapjának, a Hétnek a főszerkesztője, a kiadó igazgatójának, az esztétikum porcelánboltjában elefántléptekkel csörtető Sárkány Árpádnak az egyik főideológusa is. Ám a „forgószél“ még ezzel sem ült el. Jóllehet az 1945-1948-as magyar hányattatásokkal foglalkozó fejezet a könyvemben nem láthatott napvilágot, mégis, e miatt a fejezet miatt ért — titok, hogy milyen szellemi janicsárok „jóvoltából“ - 1985-ben az a felelősségre vonás, melynek következtében az „illetékesek“ úgy döntöttek, hogy a Madách Imre Irodalmi Díjat, amelyet pedig a Szlovákiai Irodalmi Alap Elnöksége két falurajzom alapján történetesen nekem ítélt, abban az évben nem osztják ki. Sem nekem, sem másnak. * * * Isten malmai, ha lassan is, őrölnek. A politikában, az irodalompolitikában is. sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is. “ A szöveg Íróját ugyanez az igyekezet vezette: Őrültség semmit sem kimondanunk, ha mindent nem mondhatunk is ki... Észrevesz aztán a lélekbúvár e szövegben mást is. A megfélemlí- tettséget. S a „muszáj-herkulesség" Ady-féle mégis-morálját. S a két érzés, érzelem, hangulat valami egészen furcsa keverékét. „Oly korban éltem én a földön...“ - érthető, ugye, tájainkon a léleknek ez az állapota. A megfélemlítettség, amely — dacos „csakazértis“ megszülője. Morbus hungaricus — mondaná a nagy lélekismerő, Németh László. Érdekes népszokás — mondaná, a rá jellemző fanyar iróniával. Sütő András. E lelket inkább ölő, semmint emelő kettősségben úgy éreztem magam, mint érezte magát ama „Úr Istentől izgatott" régi prédikátor, a sorssal és történelemmel protestáló Bornemisza Péter uram, aki — mint Sütő András találóan írja — szívében „a félelem esztétikájával" így vallott magáról: „,. egyfelől feliem, másfelől égett a szivem, es tálán az oldalamon is kifakadt volna, ha a számát fel nem tátottám volna". Félt tehát e sorok írója is; némileg okkal-jognagyobb volt annál, mint amennyi abból végül is megfogalmazódott. Nevekre, adatközlőkre - akik személyesebbé hangolhatták volna könyvem eme fejezetének stílusát - már csak a menetrendszerszerűen „fennforgó“ következmények miatt sem hivatkozhattam. Működött bennem továbbá a az Esterházy Péter bevezette esztétikai alapelv: az öncenzúra. Mi több": szövegkomponáló szemponttá lépett elő még a taktizáló ravaszság is: magyar sérelmek felsorolását szlovák és párt- politikus szájakba adtam. Tudatosan. Abban bízva, hogy szövegem így, az ő betétszövegeik mankóján, majd csak elsántikál a nyomdáig... Nem sántikált el. A kitelepítéssel, deportálással foglalkozó alfejezet, a Forgószélben, az őskézirathoz viszonyítva a lektori véleményezés, valamint a többszöri „átigazítás“, átszerkesztés során egyik megalázó procedúrától a másik megalázó procedúráig egyre csak sorvadt, apadt. A kézirattáramban levő szövegváltozatok jól szemléltetik, miképpen csorbultak meg még a részigazságok is, egy abszurd még „részebb“ igazság szellemében. Nem segített a párttörténetekből 1990. december 18. Könyvem diszkriminálása, Madách-díjam „megfúrása“ óta öt év pergett le a közép-európai és szlovákiai és kisebbségi magyar homokórán. Amely, mint tudjuk, 1989 novembere óta új időszámítás szerint méri létezésünk idejét. Ennek köszönhető, hogy kilencven decemberében a Szlovákiai Irodalmi Alap igazgatója, a nem általa elkövetett bűnökért kérve sűrűn a bocsánatot, s onfva közben a jókívánságokat is, az írói, erkölcsi és anyagi rehabilitálás megnyilvánulásaként átnyújtotta, post festa, az annak idején elsikkasztott Madách-díjat. Van, lesz, lehet e tájon még feltámadás? * * * Ipolypásztó, 1991. pünkösd vasárnapja. Egy nap, amely emlékezetes marad nemcsak e meggyötört sorsú kisközség, hanem a szomszéd falvak, az Alsó-Ipoly mente lakói számára is. Az ország sok-sok településére postázott meghívó szavára, amelyen - lehet-e íróember számára nagyobb siker ennél? - ez a tömör mottó állt: Hazahív a harangszo. visszatértek a kibocsátó fészekbe, a szülőfalu fészekmelegébe az elszármazottak; s hazajöttek a harang hívó szavára azok a testvéreink is, akiket az 1947-es kitelepítés sodort el a messzi Baranyába, Pécs és Villány környékére, Bakonycsernyére... Felidézni a gyászünnepség hangulatát: az orgonaszó méltóságát, Kovács Géza tisfteletes úr emelkedett prédikációját, a fiatal polgármester, Mészáros Ottó múlttal szembesülő okos szavait, a Csehországba hurcolt Mázsár István elcsukló hangú, férfikönnyekkel küszködő visszaemlékezését, a szülőföldhöz való ragaszkodás forró szavait megfogalmazó Gyurcsó István-verseket, a nemzetek közötti megbékélés eszméjét hirdető Hviezdoslav-költeményt, a Bo- donyi András által gitár- és hegedűkísérettel előadott dalokat, az esztergomi vendégkórus gregorián dallamaiból áradó ünnepélyességet, a zsúfolásig megtelt templom sűrű és mély áhítatát, nos felidézni mindezt egy újabb írásnak lesz a feladata. Itt és most legyen elég ennnyi: A kicsi Ip« statuált. Azzal, hoj a múltat. Azz hamisítás évti tendei után s idegeinket kír kai. Azzal, h dandó márvái paraszti-kisen embersejji**- k tóját. Vándor, ki időben, vánd< Állj meg. e *Mint ahog felednek azo ünnepén: a 1« dat, az önism feltörő magy sének ünm Ipolypásztó egyszerre su; rendülést - ( önbizalmat, e Sokakat hí azon az en Egyikük, a űzött Zalabai csak az 19' ikerdarabja íi mint négy, bt zed után) a a kitelepítet a népi poézi: sával üdvözö Rég romba d De mint a fe És bejárom a Mely nékem Szatyrom mi Mindég viszi Egy marokn Összegyűjtői Benne szép És kiszáradó A könnyeim És jövünk, jt Amíg cseng, Mert itthon És van még lpolypásztő- ber-1991. p Rigele Alajos: Férfi akt tanulmány (1901-07)
