Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
„NEM KELL A POMPA” „A lényeges dolgok mindig karácsonykor történtek meg velem ” (Oláh Csaba felvétele) Perczel Zita karácsonyai Budapest, Párizs, Hollywood, Róma. Ez a négy város nemcsak sikereket és szerelmeket, kudarcokat és elválásokat, hanem karácsonyokat is jelent Perczel Zita számára. Színésznő, majd bálványként imádott sztár Budapesten lett, a harmincas évek elsőfelében; Párizsban először turistaként járt, tizennyolc évesen. Felejteni küldték ott élő nagynénjéltez; ha már a szép szó nem használ, a távolság majd elszakítja őt a nála jóval idősebb, „meseautós” rendezőtől, remélték a szülők. Másfél évvel később, miután utolsó hazai film- szerződésének is eleget tett, már játszani utazott Párizsba. Ott is ragadt aztán, csaknem húsz évre, közben eltöltött vagy tíz esztendőt Hollywoodban is. Rómában 1966-ban kötött ki, s azóta is ugyanabban a házban él, bent, a város szívében, a Fratte di Trasteverén. „En a karácsonyokat soha, sehol nem vártam — mondja dörgedelmes hangon, nyakláncait babrálva —, nem szeretem ezeket a napokat, mert fiatalon és most is csak elszomorítanák. En máraz első karácsonyi dísztől, amit az utcán látok, rosszul vagyok, és ha lehet, be sem megyek az üzletbe. Semmi, de semmi értelmét nem látom az ilyenkor szokásos eszeveszett vásárlásnak, egyszerűen idegbeteg leszek tőle. Ennek egy fikarcnyi köze sincs a meghitt ünnepekhez... a legtöbb ajándék mögött mindig valami cél, valami ravaszság húzódik. ” • Ha én most Rómában várnám a karácsonyt, mire hívná fel a figyelmemet? — Először is arra, hogy ne vigyen gyertyákat ajándékba, mert az olaszok csak a színes villanyégőket kedvelik a karácsonyfán. Aztán tudnia kellene azt is, hogy december huszonnegyedikén este hatkor Rómában leáll a forgalom, még villamos se jár, mindenki rohan haza és készülődik az éjféli misére. A lányomnak egyébként ez a legnehezebb napja. Van egy drága butikja a belvárosban, és karácsony előestéjén is nyitva tart, úgyhogy mire holtfá- radtan hazajön, mi már jóllakottan ülünk a tévé előtt. Ünnepi vacsorát másnap csinálunk, Francesca-Laura, a kisebbik unokám persze dünnyög, mert csak akkor nyithatja fel a csomagokat. A nagyobbik unokám, Maximi- liano huszonöt éves, őt most nem nagyon izgatja a karácsony, mert a menyasszonya érdekli, aki egyik nap a szüleivel, másnap pedig velünk van. Szóval huszonnegyedikén este nálunk nincs semmi, a karácsonyfát is huszonegyedikén szoktuk feldíszíteni, mert Laura mamája, a kisebbik lányom huszonegyedikén született. • Rómában tehát éppúgy telnek az ünnepek, mint mifelénk. — Rómában igen, de Párizsban nem. Ott Ádám, Éva napján is minden vendéglő nyitva tart, az egész város csupa fény, aki csak teheti, megy szórakozni, még a színházakban is telt ház van. Párizsban mindig nagyon víg a karácsony, és kevesen töltik otthon az estéket, bár a tévé éjjel kettőig sugározza műsorait. Én 1937-ben töltöttem az első karácsonyt a franciáknál; gyönyörű estélyi ruhában Párizs egyik leghíresebb vendéglőjében, a Maximban. • Akkor már tudta, hogy kint ragad? — Akkor még csak azt tudtam, hogy megkaptam a Barbara címszerepét, és más nem is foglalkoztatott. • Franciául hogy beszélt abban az időben? Jól vagy csak tűrhetően? — Sehogy. Szerencsére nem is kellett különösebb nyelvtudás a szerephez, és épp ezért hívtak engem. Ez a Barbara ugyanis amerikai színésznő volt, egy színdarab főszereplője, aki még csak törni sem törte a franciát. • Nem is kérdezem, mit érzett azon a karácsonyi estén ott a Maximban, mert honvágyat biztos nem. — Dehogy voltam én szomorú- fiatal voltam és sikeres. Alighogy befejeztem a Marika felvételeit Budapesten, már jött is ez a nagyszerű színpadi szerep. Hát kell ennél nagyobb öröm egy színésznőnek? Ráadásul egy magyar színésznőnek, Párizsban! Ki játszott akkoriban francia színpadon a pesti kollégáim közül? Senki. Olyasmi pedig, hogy végleg Párizsban maradok, eszembe sem jutott. Nem volt ez elhatározás a részemről... én soha, semmilyen helyzetben nem szoktam elhatározni magam. Hívtak és mentem. Egy ilyen lehetőséget őrültség lett volna veszni hagyni. Alig vártam, hogy elmúljanak az ünnepek és próbálni kezdjünk. Február másodikán volt a premier, még erre is emlékszem. Igen, az boldog, nagyon boldog karácsonyvolt 1937-ben. • És előtte? — Gyerekkoromban? Egyik borzalmasabb volt, mint a másik. 1918- ban születtem, nyolc-tízéves koromban borzalmas idők jártak Magyarországon. A lakásviszonyok elképesztő- ek voltak, a fizetések alacsonyak, a pénznek semmi értéke nem volt, engem pedig rettenetesen zavart a szüleim önfeláldozása. A „ha beleszakadunk, akkor is veszünk ajándékot a gyereknek”. Ettől én rosszul voltam. A legtöbbször babát és könyveket kaptam. Persze nem olyan babát, mint amilyet én szerettem volna, hanem olyat, amilyen a Mamának tetszett. Egyszerű, gyerek kinézésű helyeit külföldit. Úgyhogy semmi, de semmi értelme nem volt a nagy áldozatnak. Aztán azért is szomorúak voltak ezek a karácsonyok, mert apám, anyám és én mindig egyedül, hármasban ünnepeltünk. Apám, aki egész életében operaénekesnek készült, eléggé zárkózott, magának való ember volt, ismerősöket, rokonokat sohasem fogadott, csak ültünk az asztal mellett és vártuk, hogy véget érjenek az ünnepek. A legelső szép karácsonyt már színésznőként értem meg a Nemzetiben. A do- lovai nábob lányát játszottuk, és nem akármilyen sikerrel, aztán Bajor Gizi szerepébe ugrottam be, az Aranybástyába. Az nagy ajándék volt az élettől. • Hollywoodban, a negyvenes években már azt is ajándéknak tekinthette, hogy elkerülték a háborús borzalmak. — A hollywoodi karácsonyok is nagyon szomorúak voltak, majd megőrjített a honvágy. Párizsban soha nem éreztem ilyesmit, ott akkor vettem kezembe a telefont, amikor akartam. Amerikában ez már luxusnak számított és ez iszonyúan idegesített. Itthon a sok szörnyűség, az ostrom, a szüleim, a barátnőm, én meg tehetetlenül, gyerekekkel a karomban a világ másik felén. És nem lett jobb a helyzet rögtön a háború után sem. A szüléimét kitelepítették, a középosztálybeliektől mindent elvettek, életformák, beosztások változtak meg, mindenki lejjebb csúszott, tönkrement, hogy lehettem volna én akkor boldog? A pompától, amit Hollywoodban láttam, egyenesen rosszul voltam. Nekem ez soha nem hiányzott, ott is hagytam ötvenegyben és visszajöttem Európába. • De nem Pestre, hanem Párizsba. — Nekem Párizs volt a nagyszerelem, ott voltam húszéves, ott arattam a legnagyobb sikereimet, és különben is... a szüléimét akkor már rég kitelepítették, tehát én Pestre egyáltalán nem vágytam vissza. Párizst viszont imádtam, és alighogy megérkeztem, már el is kezdtem játszani. És megint csak karácsony előtt írtam alá a szerződést. Tizenhármán az asztalnál volt a darab címe, és ment vagy ötszázszor. Igen, ötvenegyben szép karácsonyunk volt. Akkora fát vettünk, hogy be sem fért a lakásba, le kellett vágni belőle. Mindennel teleaggattuk, még reménnyel is. Én már a szüléimet akkor ki akartam vitetni, de csak később sikerült. Először úgy terveztem, hogy ember- csempészeket fizetek meg, s ők majd ügyesen túljuttatják őket az összes határon, még Bécsben is jártam ez ügyben. Találtam is egy szervezetet, amely vállalkozott volna a dologra, de volt egy útszakasz, vagy húsz kilométer, amelyet gyalog kellett volna megtenni, de az apám már komoly beteg volt akkor. Úgyhogy ez a tervem gyorsan kútba esett, a következő viszont, hogy hivatalosan kerüljenek ki hozzám, nagyon lassan valósult meg. • Egyszer azt mondta nekem, hogy szinte minden lényeges dolog karácsonykor történt meg az életében. — Igen, ez így igaz. A Bőrvirág című francia film főszerepét is karácsonykor osztották rám. 1962-t írtunk. Csöng a telefon a szobámban, nem vagyok itthon, ha engem keresnek, szólok a gyereknek, erre mit hallok? Azt mondja: ki keresi, rendező? Filmszerepről volna szó? Már intettem is neki, hogy várjon, megyek, beszélek, na, de hogy mi lett ennek a vége! Akkora bukás, de akkora! Egy nagyon gazdag, agyonoperált szépasszonyt játszottam benne, akit a történet végén gyilkossággal vádolnak. Nem is volt alkalmam megnézni a filmet, mert a harmadik napon levették a műsorról. Mire megtudtam, hogy vetítik, már el is tűnt a süllyesztőben. Egyébként a Gyilkosok és tolvajok című film főszerepét is karácsony táján kaptam meg, és a fiam, aki Amerikában él, szintén karácsonyi ajándék volt... akkor fogant meg bennem. Aztán a Forgószínpad Lotta Bainbridge-e a Budapesti Kamaraszínházban... hát azt is karácsonykor kaptam, méghozzá tavaly! így térhettem vissza ötvenöt évnyi szünet után a magyar színpadra. • Rómában bizonyára volt már boldog karácsonya is. — Volt. Egyszer. Nagyobbik lányomnak, aki üzletasszony New Yorkban, annyi, de annyi pénz ütötte a markát, hogy ábécé sorrendben vásárolt ajándékokat; mindenkinek, az egész családnak. Ültünk a rengeteg csomag mellett, s órákon át azon szórakoztunk, ki mit kapott, és csak nevettünk és nevettünk. • Az idei karácsonya, mit gondol, milyen lesz? — Kellemes, bízom benne, hogy kellemes. Huszonkettedikén még színpadon leszek Budapesten, és hu- szonharmadikán megyek vissza Rómába. Az, hogy játszhatok, mindig is öröm volt számomra, ezt az utolsó decemberi előadást viszont igazi karácsonyi ajándéknak tekintem, s ettől az ünnepek is biztosan szebbek lesznek. Szabó G. László LARSSON, A DZSUNGELKIRÁLY Az amerikai televízió új Tarzanja, sorrendben a tizenkilencedik, egy Németországban született lengyel báró leszármazottja, aki Kanadában nőtt fel és svéd művésznevet választott. Eredeti nevét, Wolf von Visczecky, nemhogy helyesen kiejteni, elolvasni sem tudták Amerikában. így lett aztán Wolf Larsson. Szerelmét, Jane-t a francia Lydie Denier alakítja, Csitát pedig egy tengerentúli'állatkert bűbájos csimpánzkölyke. Évek hosszú során hozzánk nőtt, mint kabát a gombhoz. Amikor fölkerestem, csodálkozva állapítottam meg: semmi sem változott. Kétszobás, összkomfortos lakótelepi otthonában félrehúzódva él, mint medve a barlangjában. — Nem érzi azt, kedves tévémaci, hogy már bohócot csinál önmagából? — szegeztem neki a kérdést. — Csak mosakodik, mint egy miniszter a parlamenti kérdések után. — Tudja, napjainkban nehéz a színész élete. Munka nincs, csak néha hakni, ebből kéne ma jóllakni. Mit gondol, mennyi a rezsim? Engem nem támogat a rezsim — mondván, én már a pártállam idején is fontos beosztást töltöttem be. Hiába védekezem azzal, hogy én már akkor is köptem, kiszerkesztettek, visszavágnak: egy becsületes, magyar maci nem köphet ma. De kérem szépen, ha valakinek tele van... a szája, akkor ugyebár köpnie kell. — Hány éves, mesemaci? Mesemaci sirámai — Ha én tudnám! — sóhajt panaszosan. — Mint észrevehették a tévénézők, apátlan-anyátlan mackó vagyok. Tavaly, télapócsoki-osztogatás idején felkerestek az öregek otthonából, hogy örökbe fogadjanak, de vita kerekedett arról, mennyi idős lehetek. Úgy megkavartak, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Mellesleg, ma sem tudom igazán. — Milyenek a szomszédai? — Mint a szomszédok általában. Az őrült operaénekestől nem bírok aludni. Mióta csak Magenhienék ideköltöztek, a doktor rám se nyitotta az ajtót, hogy megnézze, telente nem támadott-e meg az álomkór. A közér- tes besavanyodott zacskós tejet sózott a múltkor rám, s nem lehet mézet kapni. — Igen elkeseredettnek látszik. — Nekem nem volt szabad ifjúságom. Csak a bamba vigyor, tévé, smink. Azt hittem, a rendszerváltás izgalmasan felforgatja, felkavarja az életem, de minden ugyanúgy folyik, mint régen, akár a zuhany. Dombi Gábor V 1991. XII. 20 i/asárnap
