Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-09 / 32. szám

Cselényi Lászlót hazai berkekben sokan „problémás“ alkotónak tartják, egyesek kudarcként könyvelik el a Keselylábú csikókorom című, első kötetét követő avantgárd költészetét. Idehaza, közel harmincöt éves irodalmi pályája során elismerésben nem részesült, annál több támadásban; verseit, szívós következetességgel épített művészetét egyfajta értetlenség övezi. Ugyanakkor a költő a közelmúltban megkapta a Párizsi Magyar Műhely által alapított Kassák Lajos-díjat.

Beszélgetés a Kassák-díjas Cselényi Lászlóval- Megkérlek, szólj néhány szót a Kassák-díjról. Milyen díj ez, kik és kinek ítélik oda?- Én is csak úgy értesültem a dologról, hogy táviratot kaptam a szombathelyi Magyar Műhely találkozó résztvevőitől, gratuláltak az idei Kassák-díjhoz. Többet én sem tudok, még azt sem, melyik évre kaptam, mert a találkozót kétévenként rendezik, s egyszerre adják át a két évre szóló díjat.

A Magyar Műhely egyre inkább a vizuális költészet irányába elmozduló társaság, s már kezdettől fogva nem csak az irodalmat részesítette előnyben, hanem a képzőművészetet, sőt a zenét is. A díjat tehát nem csak költőknek, íróknak adják. A díjazottak között volt például Erdély Miklós, aki, mint tudjuk, korai halála után klasszikusa lett a neoavantgárd posztmodernizmusnak. A másik, immár szintén klasszikus, az Amerikában élt és elhunyt Bakucz József. A maiak közül Tandori Dezső, Oravecz Imre, Molnár Miklós, Székely Ákos, Petöcz András részesültek a díjban, a képzőművészek közül Jovánovics György, Galántai, s olyan neves képzőművészeti kritikusok, mint Beke László vagy Hegyi Lóránd (utóbbi jelenleg a bécsi Modern Művészetek Múzeumának igazgatója).

A Magyar Műhely ezt a díjat a hetvenes évek elején alapította, Kassák özvegyének a közreműködésével, illetve két Kas- sák-tanítványnak, Victor Vasa- relynek és Nicolas Schöffernek a támogatásával. Ezek a nevek, gondolom, magukért beszélnek. Annak idején a díjjal egy-egy Vasarely- vagy Schöffer-alkotás járt, illetve néhány hetes párizsi tartózkodás. Esetemben ez már többszörösen „ki van merítve“, mert köztudottan a „műhelyesek“ támogatásával éltem három évig Párizsban, s nyolcvankilencben, amikor feleségemmel Hollandiából átruccantunk Párizsba, ismét élveztük a vendégszeretetüket.- Ha már Hollandiát említed, ott is kaptál díjat.- Igen, a Mikes Kelemen Kör díját. Ez 1989 szeptemberében volt, éppen akkor, amikor a berlini fal megmozdult. Emlékszem, Párizsban a Le Monde- ban olvastam, mi történik idehaza. A Mikes Kör találkozóján már voltam egyszer, még 1966- ban. Két éve Szombathelyen találkoztam Németh Sándorral, a kör egyik vezetőjével, ott született meg a nosztalgikus gondolat, hogy talán még egyszer megláthatom a gyönyörű mézeskalács-országot. (Nyolcvankilencben ez még végképp nem volt természetes. Igaz, három évet éltem Párizsban, de az húszegynéhány évvel ezelőtt volt, s azóta se jobbra, se balra.) így történt, hogy nyolcvankilenc nyarán meghívót kaptam Hollandiába, a Mikes Kör találkozójára. Rajtam kívül talán mindenki tudta, miért hívnak, én csak ott tudtam meg, hogy a kör 89-es

díját nekem ítélte oda. Előttem Esterházy Péter és Tolnai Ottó kapták. Tulajdonképpen ez volt az első elismerés, amit irodalmi munkásságomért kaptam.- Úgy tűnik, a hazai kritika nem kényeztet el, különösen az utóbbi időben nem. Igaznak tűnik esetedben, hogy senki sem próféta a hazájában?- Bármilyen közhely, az én esetemben igaz. Rögtön utalhatnék a hollandiai díjra. Ott az a szokás, hogy a kihirdetés és a méltatás után a díjazottnak is illik szólnia néhány szót. Mivel nem készültem, de utazás előtt véletlenül megvettem a Hét ahe- ti számát, hirtelenében abból olvastam fel néhány passzust költőtársam „méltatásából“. Gál Sándor írása azzal fejeződött be, hogy egész életem és életművem zsákutca. Ezzel érzékeltethettem odakint, hogyan is látják a díj alanyát odahaza.

Ez, persze, csak egyike volt a meglepetéseknek, mint kiderült, csak a kezdet volt. Követte az Irodalmi Szemlében az a bizonyos 7x1x7 mondat, aztán a Nap-ban Csanda Gábor minősíthetetlen cikke a Megíratlan költemény-röl. Ám ezek csupán a jól látható lebunkózások voltak. Engem harminc éve azzal utasítottak el rendszeresen és adták a különféle díjakat másoknak, hogy kirívó eset vagyok, politikailag nem megfelelő, meg hasonlókkal. Két esztendeje, a holland díjjal egyidóben ismét csak félresöpörték a Kiegészítések Herakleitoszhoz című kötetemet, s most, a Kassák-díj évében is visszautasítottak. Pedig harminc év után talán már én is megérdemeltem volna egy Ma- dách-díjat.-Az új, nemrég megjelent köteted borítóján Esterházy Péter véleménye olvasható:,,Cselényi következetes költészetépítkezése több figyelmet érdemelne. Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk“. Egy ilyen vélemény és a külföldi elismerések mellett hogyan tudsz kiegyezni hazai mellőzöttségeddel?- Egyrészt, engem nem zavar túlzottan ez a helyzet, mert ha zavarna, igyekeznék kedvükben járni az ítészeknek. Viszont, mint köztudott, én olyan „ritka holló“ vagyok, aki (a legnehezebb körülmények között is) több mint tizenhárom éve úgynevezett szabadúszóként élek. Ebben a különösen megromlott gazdasági helyzetben a Ma- dách-díj, bevallom minden álszemérem nélkül, bizony, jól jött volna. Mindezek ellenére a hazai kritika otromba támadásai, hozzáállása különben nem érdekel túlzottan. Minden kritikus, ítész saját magát minősíti azzal, hogy kit minősít és kit nem. Tessék végignézni a Madách- díjasok névsorát az elmúlt harminc évben, és tessék beleolvasni az idei, vagy teszem azt a tavalyelőtti díjazott kötetekbe. Aki tud olvasni, könnyen megítélheti, hogy az a bizonyos társaság, amely a díjat osztotta,

méltó-e arra, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmat minősítse. Engem harminc éve, mióta porondra léptem, igyekeznek a margón kívülre szorítani.- Miért?- Nem tudom. Valószínű, a szokatlanság miatt. Egy alkalommal, úgy tíz évvel ezelőtt, Duba Gyula és Zalabai Zsig- mond társaságában beszélgettünk, szintén valami velem kapcsolatos problémáról. Duba akkor úgy fogalmazott, hogy velem tulajdonképpen az a probléma, hogy, úgymond, kinőttem ebből a csehszlovákiai magyar irodalomból. Igen, de mibe nőttél bele, - toldotta meg Zalabai. Ez, azt hiszem „önmagáért beszél. Ezek szerint csak akkor lehetsz valaki, ha valamilyen brancshoz tartozol? Kafka például mibe nőtt bele?

Sokszor kérdik tőlem, mi bajom nekem például Zalabaival, holott épp ö írta rólam az egyik legjobb tanulmányt. Igen, ez igaz, csakhogy ö szerkesztette a tizenöt év után megjelenő kötetemet, a Krétakört, s „hivatalból“ kénytelen volt komolyan foglalkozni a dolgaimmal. S mivel komolyan foglalkozott vele, sok mindent meg is értett, megértetett másokkal is. Előtte azonban éppoly elutasító volt az álláspontja, mint lett utána is. Emögött szerintem az húzódik, hogy ö abból a prekoncepcióból indult ki, miszerint velük, az Egyszemű éjszaka nemzedékével kezdődik a modern csehszlovákiai magyar irodalom. Velük a színvonal, minden. Egyetlen kivételt hajlandók tenni, s ez Tözsér Árpád, aki istápolta őket. Én nem vagyok ebbe a képbe illeszthető. Ezért fogalmazhatta meg például Szakolczay Lajos, hogy a határokon túli magyar irodalom Erdélyben a Forrásnemzedékkel, Szilágyi Domoko- sékkal kezdődik, Jugoszláviában az Új Symposionnal, Tolnai Ottóékkal (ezek mind a mi kortársaink, 38—40-ben születtek), míg a csehszlovákiai magyar irodalom Varga Imrével és Tóth Lászlóval indult. Tehát nem a mi nemzedékünkkel (Tőzsérrel, Zs. Naggyal és velem). Ez, gondolom, ismét önmagáért beszél.-Ezek szerint az „egysze- müs“ vita lezáratlan?-Természetes, hogy lezáratlan, hisz Tőzsér maga írta a Szemlében, hogy tévedés tőlük eredeztetni mindent, hisz az Egyszemű éjszaka nemzedéke a hatvanas évek végén toborzó- dott, s az én párizsi szövegeim megelőzték őket.- A legkülönösebb dolog, hogy az „öregek“ után a fiatalok is támadnak téged. Az Irodalmi Szemlében közölt 7x1x7-féle kritika megjelenése óta nem is publikálsz irodalmi folyóiratunkban. ..- Mint te is tudod, a Csehszlovákiai Magyar írók Társasága őszre tervez egy vitát irodalmunkról. Engem is felkértek egy korreferátumra, mondjam el a véleményem közös dolgainkról. Miért mondjak véleményt most, amikor eddig senki sem volt kíváncsi rá? Talán minősítsem önmagam? Mondják el mások a véleményüket! Ami a Szemlét illeti, főszerkesztője, Grendel Lajos döntően határozza meg irodalmunk jövőjét. Én Grendelt nem tartom elfogult embernek, de ha ő csak a Csanda Gábor- és Hizsnyai Zoltán- féle elfogult emberekkel tudja elképzelni az Irodalmi Szemlét, akkor a lap egyre inkább csak egy nemzedéknek, sót, csak egy csoportnak a lapjává válik. Márpedig nekünk nincs se hetilapunk, se havilapunk, csak az egy szem Irodalmi Szemlénk, s az csak úgy tölheti be funkcióját, ha „népfrontosan“ szerkesztik! Tözsér fogalmazta meg a méltatlanul visszhangtalanul maradt H. B. szindróma című cikkében, hogy végül is nemcsak irodalmunknak, de az egész csehszlovákiai magyarságnak a létéről lehet szó, ha megint ott kezdjük, ahol ezelőtt húsz-harminc évvel. Ha megint a semmin kezdünk építeni.

Minket is megvádoltak, persze, hogy az előttünk levőket ledorongoltuk és kisöpörtük. Igenám, csakhogy mi a dilettánsokat söpörtük ki, s a csehszlovákiai magyar irodalom egészséges fejlődéséhez épp erre a söprésre volt szükség! Ha most szerintük e dilettáns én vagyok, ám legyen, vállalom, söpörjenek ki, az ö dolguk. Én viszont ehhez nem asszisztálhatok. Nem vagyok hajlandó se a Csanda, se a Hizsnyai kezébe kéziratot adni. S hogy nem csak az én személyes sértődöttségemről van szó, azt jelzik más visszhangok is, hogy mások sem nagyon látogatják a Szemle jelenlegi szerkesztőségét.- Ezzel együtt, vagy ennek ellenére, valahogy mégsem érzem, hogy „bezárna“ a hazai irodalmi közeg.- Amikor húsz év után ismét eljutottam Párizsba, a Champs- Elysées-n, a Diadalív alatt, a szín- és hangorgiában döbbentem rá, hogy tulajdonképpen velem az a „probléma“, hogy mióta betettem a lábam Párizsba, azóta számomra Párizs a mérce. Teljesen világos, hogy aki soha nem járt Párizsban (s ez a város, természetesen, csak egy szimbólum), nincs összehasonlítási alapja.- Az ellentmondás, persze, ott kezdődik, hogy miért jöttél haza?- Ahogy Pomogáts Béla barátom mondta rólam, én vagyok az abszurditások abszurditása. Csehszlovákiai magyar, tehát kisebbségi, avantgárd, palóc

költő, ráadásul szabadúszó! Ez már sok a jóból. Lett volna módom, persze, kint maradni, a legrosszabbkor (hetvenben) jöttem haza. Áttelepülhettem volna Budapestre. De minek. Most is úgy érzem, hogy mindenütt ilyen kivert, otthontalan kutya lettem volna, így van hát jól, ahogyan van.- Szerintem nézőpont kérdése, hol van a világ közepe. Nem így érzed?- Végül is lehet Pozsony is

a világ is talán lesz is Európa közepe. Mikor kinyíltak a nyugati kapuk, s először mentem Bécs- be (mert azelőtt csak átutazóban töltöttem ott egy-egy félnapot), akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt itt valójában hetven évvel ezelőtt. Bécs és Pozsony között alig hatvan kilométer a távolság. Ha nem jött volna Trianon, a határok és egyebek, hetven év alatt az történt volna itt is, mint Párizsban, Londonban, ahol városrészek, egymáshoz közel fekvő városok egyesültek. Ma Pozsony és Bécs együtt valóban Európa legnagyobb városa lehetne. Gondold végig a bécsi szellemiséget: Mozart, Beethoven,

Haydn, Schönberg, a bécsi iskola, Musil... Bécs valóban Európa közepe volt, s ettől szakadt el Pozsony. Ennyire szétválasztottak bennünket.

Itt van hát előttünk, de inkább gyerekeink előtt a kihívás: ha százéves késéssel is, de talán megvalósítható, amiről lemaradtunk. Persze, ehhez az kéne, hogy valóban egy kis Svájc legyen Pozsonyból s nem egy kizárólagos nyelv városa.- Azért vannak hazai sikereid is a ,,számkivettetésben“.- Márciusban itt rendezték meg az első intermediális fesztivált, s engem is felkértek egy experimentális költészeti estre. Szlovákul és magyarul hangzottak el szövegeimből részletek. Az est után valaki odajött hozzám, és elmondta, egészen megdöbbentette, hogy a Dunáról ilyen dolgok születtek itt, Pozsonyban.- Tőzsér Árpád fogalmazta meg, az iskolateremtő egyéniségek kapcsán, hogy hátha mégis vannak, s csak az „affini- tív" kor s a totális kritikai horizont hiányzik a láthatóvá válásukhoz, Mi erről a véleményed?-Tözsér Árpád, az általatok rendezett vitában említette, hogy vannak ilyenek, csak nem látjuk őket. Nekem is ez az érzésem, s ettől vagyok lehangolt: a teljes közömbösségtől egymás iránt. Azt tapasztaltam, hogy például a nagyon kevés pozitív visszhang, amely az én eddigi tevékenységemre válaszolt, minden esetben azért született, mert az illető vette a fáradságot, hogy elmélyedjen a dolgaimban. Sötétben minden tehén fekete, tartja a közmondás, s ez esetemben is érvényes. Aki az avantgárd költészetet felszínesen, egy kézlegyintéssel intézi el, az sosem képes értékelni, helyére tenni a dolgokat. S ha már a Kassák-díj ürügyén kezdtük a beszélgetést, fejezzük is be valahol itt: a mellőzöttség és mindenféle kellemetlenség mellett is elégedett embernek mondhatom magam, mert azt csináltam és csinálom, amit akartam. Igaz, harmincöt évem ment rá, de'következetes maradtam önmagamhoz.

Rossz hangulatom oka, hogy azt hittem, majd a következő nemzedék ráharap arra, amit én csinálok. Kellemetlen tapasztalni, hogy a most induló fiatalok talán még vadabbul és elutasí- tóbban viszonyulnak hozzám, mint nemzedékem, vagy a régiek. Csak azzal vigasztalhatom magam, hogy talán majd az ö gyerekeik.. Kövesdi Károly

Méry Gábor felvétele