Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-09 / 32. szám

Cselényi Lászlót hazai berkekben sokan „problémás“ alkotónak tartják, egyesek kudarcként könyvelik el a Keselylábú csikókorom című, első kötetét követő avantgárd költészetét. Idehaza, közel harmincöt éves irodalmi pályája során elismerésben nem részesült, annál több támadásban; verseit, szívós következetesség­gel épített művészetét egyfajta értetlenség övezi. Ugyan­akkor a költő a közelmúltban megkapta a Párizsi Magyar Műhely által alapított Kassák Lajos-díjat. Beszélgetés a Kassák-díjas Cselényi Lászlóval- Megkérlek, szólj néhány szót a Kassák-díjról. Milyen díj ez, kik és kinek ítélik oda?- Én is csak úgy értesültem a dologról, hogy táviratot kap­tam a szombathelyi Magyar Mű­hely találkozó résztvevőitől, gra­tuláltak az idei Kassák-díjhoz. Többet én sem tudok, még azt sem, melyik évre kaptam, mert a találkozót kétévenként rende­zik, s egyszerre adják át a két évre szóló díjat. A Magyar Műhely egyre in­kább a vizuális költészet irányá­ba elmozduló társaság, s már kezdettől fogva nem csak az irodalmat részesítette előnyben, hanem a képzőművészetet, sőt a zenét is. A díjat tehát nem csak költőknek, íróknak adják. A díjazottak között volt például Erdély Miklós, aki, mint tudjuk, korai halála után klasszikusa lett a neoavantgárd posztmoderniz­musnak. A másik, immár szin­tén klasszikus, az Amerikában élt és elhunyt Bakucz József. A maiak közül Tandori Dezső, Oravecz Imre, Molnár Miklós, Székely Ákos, Petöcz András részesültek a díjban, a képző­művészek közül Jovánovics György, Galántai, s olyan neves képzőművészeti kritikusok, mint Beke László vagy Hegyi Lóránd (utóbbi jelenleg a bécsi Modern Művészetek Múzeumának igaz­gatója). A Magyar Műhely ezt a díjat a hetvenes évek elején alapítot­ta, Kassák özvegyének a közre­működésével, illetve két Kas- sák-tanítványnak, Victor Vasa- relynek és Nicolas Schöffernek a támogatásával. Ezek a nevek, gondolom, magukért beszélnek. Annak idején a díjjal egy-egy Vasarely- vagy Schöffer-alkotás járt, illetve néhány hetes párizsi tartózkodás. Esetemben ez már többszörösen „ki van merítve“, mert köztudottan a „műhelye­sek“ támogatásával éltem há­rom évig Párizsban, s nyolcvan­kilencben, amikor feleségemmel Hollandiából átruccantunk Pá­rizsba, ismét élveztük a vendég­szeretetüket.- Ha már Hollandiát említed, ott is kaptál díjat.- Igen, a Mikes Kelemen Kör díját. Ez 1989 szeptemberében volt, éppen akkor, amikor a ber­lini fal megmozdult. Emlék­szem, Párizsban a Le Monde- ban olvastam, mi történik ideha­za. A Mikes Kör találkozóján már voltam egyszer, még 1966- ban. Két éve Szombathelyen ta­lálkoztam Németh Sándorral, a kör egyik vezetőjével, ott szü­letett meg a nosztalgikus gondo­lat, hogy talán még egyszer megláthatom a gyönyörű mé­zeskalács-országot. (Nyolcvan­kilencben ez még végképp nem volt természetes. Igaz, három évet éltem Párizsban, de az húsz­egynéhány évvel ezelőtt volt, s azóta se jobbra, se balra.) így történt, hogy nyolcvankilenc nyarán meghívót kaptam Hol­landiába, a Mikes Kör találkozó­jára. Rajtam kívül talán mindenki tudta, miért hívnak, én csak ott tudtam meg, hogy a kör 89-es díját nekem ítélte oda. Előttem Esterházy Péter és Tolnai Ottó kapták. Tulajdonképpen ez volt az első elismerés, amit irodalmi munkásságomért kaptam.- Úgy tűnik, a hazai kritika nem kényeztet el, különösen az utóbbi időben nem. Igaznak tű­nik esetedben, hogy senki sem próféta a hazájában?- Bármilyen közhely, az én esetemben igaz. Rögtön utal­hatnék a hollandiai díjra. Ott az a szokás, hogy a kihirdetés és a méltatás után a díjazottnak is illik szólnia néhány szót. Mivel nem készültem, de utazás előtt véletlenül megvettem a Hét ahe- ti számát, hirtelenében abból ol­vastam fel néhány passzust köl­tőtársam „méltatásából“. Gál Sándor írása azzal fejeződött be, hogy egész életem és élet­művem zsákutca. Ezzel érzékel­tethettem odakint, hogyan is lát­ják a díj alanyát odahaza. Ez, persze, csak egyike volt a meglepetéseknek, mint kide­rült, csak a kezdet volt. Követte az Irodalmi Szemlében az a bi­zonyos 7x1x7 mondat, aztán a Nap-ban Csanda Gábor minő­síthetetlen cikke a Megíratlan költemény-röl. Ám ezek csupán a jól látható lebunkózások vol­tak. Engem harminc éve azzal utasítottak el rendszeresen és adták a különféle díjakat mások­nak, hogy kirívó eset vagyok, politikailag nem megfelelő, meg hasonlókkal. Két esztendeje, a holland díjjal egyidóben ismét csak félresöpörték a Kiegészíté­sek Herakleitoszhoz című köte­temet, s most, a Kassák-díj évé­ben is visszautasítottak. Pedig harminc év után talán már én is megérdemeltem volna egy Ma- dách-díjat.-Az új, nemrég megjelent köteted borítóján Esterházy Pé­ter véleménye olvasható:,,Cse­lényi következetes költészet­építkezése több figyelmet érde­melne. Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd köl­tőnk“. Egy ilyen vélemény és a külföldi elismerések mellett hogyan tudsz kiegyezni hazai mellőzöttségeddel?- Egyrészt, engem nem za­var túlzottan ez a helyzet, mert ha zavarna, igyekeznék kedvük­ben járni az ítészeknek. Viszont, mint köztudott, én olyan „ritka holló“ vagyok, aki (a legnehe­zebb körülmények között is) több mint tizenhárom éve úgy­nevezett szabadúszóként élek. Ebben a különösen megromlott gazdasági helyzetben a Ma- dách-díj, bevallom minden ál­szemérem nélkül, bizony, jól jött volna. Mindezek ellenére a ha­zai kritika otromba támadásai, hozzáállása különben nem ér­dekel túlzottan. Minden kritikus, ítész saját magát minősíti azzal, hogy kit minősít és kit nem. Tessék végignézni a Madách- díjasok névsorát az elmúlt har­minc évben, és tessék beleol­vasni az idei, vagy teszem azt a tavalyelőtti díjazott kötetekbe. Aki tud olvasni, könnyen megí­télheti, hogy az a bizonyos tár­saság, amely a díjat osztotta, méltó-e arra, hogy a csehszlo­vákiai magyar irodalmat minő­sítse. Engem harminc éve, mió­ta porondra léptem, igyekeznek a margón kívülre szorítani.- Miért?- Nem tudom. Valószínű, a szokatlanság miatt. Egy alka­lommal, úgy tíz évvel ezelőtt, Duba Gyula és Zalabai Zsig- mond társaságában beszélget­tünk, szintén valami velem kap­csolatos problémáról. Duba ak­kor úgy fogalmazott, hogy velem tulajdonképpen az a probléma, hogy, úgymond, kinőttem ebből a csehszlovákiai magyar iroda­lomból. Igen, de mibe nőttél be­le, - toldotta meg Zalabai. Ez, azt hiszem „önmagáért beszél. Ezek szerint csak akkor lehetsz valaki, ha valamilyen brancshoz tartozol? Kafka például mibe nőtt bele? Sokszor kérdik tőlem, mi ba­jom nekem például Zalabaival, holott épp ö írta rólam az egyik legjobb tanulmányt. Igen, ez igaz, csakhogy ö szerkesztette a tizenöt év után megjelenő kötetemet, a Krétakört, s „hiva­talból“ kénytelen volt komolyan foglalkozni a dolgaimmal. S mi­vel komolyan foglalkozott vele, sok mindent meg is értett, meg­értetett másokkal is. Előtte azonban éppoly elutasító volt az álláspontja, mint lett utána is. Emögött szerintem az húzódik, hogy ö abból a prekoncepcióból indult ki, miszerint velük, az Egyszemű éjszaka nemzedéké­vel kezdődik a modern cseh­szlovákiai magyar irodalom. Ve­lük a színvonal, minden. Egyet­len kivételt hajlandók tenni, s ez Tözsér Árpád, aki istápolta őket. Én nem vagyok ebbe a képbe illeszthető. Ezért fogalmazhatta meg például Szakolczay Lajos, hogy a határokon túli magyar irodalom Erdélyben a Forrás­nemzedékkel, Szilágyi Domoko- sékkal kezdődik, Jugoszláviá­ban az Új Symposionnal, Tolnai Ottóékkal (ezek mind a mi kor­társaink, 38—40-ben születtek), míg a csehszlovákiai magyar irodalom Varga Imrével és Tóth Lászlóval indult. Tehát nem a mi nemzedékünkkel (Tőzsérrel, Zs. Naggyal és velem). Ez, gondo­lom, ismét önmagáért beszél.-Ezek szerint az „egysze- müs“ vita lezáratlan?-Természetes, hogy lezárat­lan, hisz Tőzsér maga írta a Szemlében, hogy tévedés tő­lük eredeztetni mindent, hisz az Egyszemű éjszaka nemzedéke a hatvanas évek végén toborzó- dott, s az én párizsi szövegeim megelőzték őket.- A legkülönösebb dolog, hogy az „öregek“ után a fiatalok is támadnak téged. Az Irodalmi Szemlében közölt 7x1x7-féle kritika megjelenése óta nem is publikálsz irodalmi folyóira­tunkban. ..- Mint te is tudod, a Cseh­szlovákiai Magyar írók Társasá­ga őszre tervez egy vitát irodal­munkról. Engem is felkértek egy korreferátumra, mondjam el a véleményem közös dolgaink­ról. Miért mondjak véleményt most, amikor eddig senki sem volt kíváncsi rá? Talán minősít­sem önmagam? Mondják el má­sok a véleményüket! Ami a Szemlét illeti, főszerkesztője, Grendel Lajos döntően határoz­za meg irodalmunk jövőjét. Én Grendelt nem tartom elfogult embernek, de ha ő csak a Csan­da Gábor- és Hizsnyai Zoltán- féle elfogult emberekkel tudja elképzelni az Irodalmi Szemlét, akkor a lap egyre inkább csak egy nemzedéknek, sót, csak egy csoportnak a lapjává válik. Márpedig nekünk nincs se heti­lapunk, se havilapunk, csak az egy szem Irodalmi Szemlénk, s az csak úgy tölheti be funkció­ját, ha „népfrontosan“ szer­kesztik! Tözsér fogalmazta meg a méltatlanul visszhangtalanul maradt H. B. szindróma című cikkében, hogy végül is nem­csak irodalmunknak, de az egész csehszlovákiai magyar­ságnak a létéről lehet szó, ha megint ott kezdjük, ahol ezelőtt húsz-harminc évvel. Ha megint a semmin kezdünk építeni. Minket is megvádoltak, per­sze, hogy az előttünk levőket ledorongoltuk és kisöpörtük. Igenám, csakhogy mi a dilettán­sokat söpörtük ki, s a csehszlo­vákiai magyar irodalom egész­séges fejlődéséhez épp erre a söprésre volt szükség! Ha most szerintük e dilettáns én vagyok, ám legyen, vállalom, söpörjenek ki, az ö dolguk. Én viszont ehhez nem asszisztál­hatok. Nem vagyok hajlandó se a Csanda, se a Hizsnyai kezébe kéziratot adni. S hogy nem csak az én személyes sértődöttsé­gemről van szó, azt jelzik más visszhangok is, hogy mások sem nagyon látogatják a Szemle jelenlegi szerkesztőségét.- Ezzel együtt, vagy ennek ellenére, valahogy mégsem ér­zem, hogy „bezárna“ a hazai irodalmi közeg.- Amikor húsz év után ismét eljutottam Párizsba, a Champs- Elysées-n, a Diadalív alatt, a szín- és hangorgiában döb­bentem rá, hogy tulajdonképpen velem az a „probléma“, hogy mióta betettem a lábam Párizs­ba, azóta számomra Párizs a mérce. Teljesen világos, hogy aki soha nem járt Párizsban (s ez a város, természetesen, csak egy szimbólum), nincs összeha­sonlítási alapja.- Az ellentmondás, persze, ott kezdődik, hogy miért jöttél haza?- Ahogy Pomogáts Béla ba­rátom mondta rólam, én vagyok az abszurditások abszurditása. Csehszlovákiai magyar, tehát kisebbségi, avantgárd, palóc költő, ráadásul szabadúszó! Ez már sok a jóból. Lett volna mó­dom, persze, kint maradni, a legrosszabbkor (hetvenben) jöttem haza. Áttelepülhettem volna Budapestre. De minek. Most is úgy érzem, hogy minde­nütt ilyen kivert, otthontalan ku­tya lettem volna, így van hát jól, ahogyan van.- Szerintem nézőpont kérdé­se, hol van a világ közepe. Nem így érzed?- Végül is lehet Pozsony is a világ is talán lesz is Európa közepe. Mikor kinyíltak a nyugati kapuk, s először mentem Bécs- be (mert azelőtt csak átutazó­ban töltöttem ott egy-egy félna­pot), akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt itt valójában hetven évvel ezelőtt. Bécs és Pozsony között alig hatvan kilo­méter a távolság. Ha nem jött volna Trianon, a határok és egyebek, hetven év alatt az tör­tént volna itt is, mint Párizsban, Londonban, ahol városrészek, egymáshoz közel fekvő városok egyesültek. Ma Pozsony és Bécs együtt valóban Európa legnagyobb városa lehetne. Gondold végig a bécsi szellemi­séget: Mozart, Beethoven, Haydn, Schönberg, a bécsi isko­la, Musil... Bécs valóban Euró­pa közepe volt, s ettől szakadt el Pozsony. Ennyire szétválasztot­tak bennünket. Itt van hát előttünk, de inkább gyerekeink előtt a kihívás: ha százéves késéssel is, de talán megvalósítható, amiről lemarad­tunk. Persze, ehhez az kéne, hogy valóban egy kis Svájc le­gyen Pozsonyból s nem egy kizárólagos nyelv városa.- Azért vannak hazai sikereid is a ,,számkivettetésben“.- Márciusban itt rendezték meg az első intermediális feszti­vált, s engem is felkértek egy experimentális költészeti estre. Szlovákul és magyarul hangzot­tak el szövegeimből részletek. Az est után valaki odajött hoz­zám, és elmondta, egészen megdöbbentette, hogy a Duná­ról ilyen dolgok születtek itt, Po­zsonyban.- Tőzsér Árpád fogalmazta meg, az iskolateremtő egyéni­ségek kapcsán, hogy hátha mégis vannak, s csak az „affini- tív" kor s a totális kritikai hori­zont hiányzik a láthatóvá válá­sukhoz, Mi erről a véleményed?-Tözsér Árpád, az általatok rendezett vitában említette, hogy vannak ilyenek, csak nem látjuk őket. Nekem is ez az érzé­sem, s ettől vagyok lehangolt: a teljes közömbösségtől egy­más iránt. Azt tapasztaltam, hogy például a nagyon kevés pozitív visszhang, amely az én eddigi tevékenységemre vála­szolt, minden esetben azért szü­letett, mert az illető vette a fá­radságot, hogy elmélyedjen a dolgaimban. Sötétben minden tehén fekete, tartja a közmon­dás, s ez esetemben is érvé­nyes. Aki az avantgárd költésze­tet felszínesen, egy kézlegyin­téssel intézi el, az sosem képes értékelni, helyére tenni a dolgo­kat. S ha már a Kassák-díj ürü­gyén kezdtük a beszélgetést, fe­jezzük is be valahol itt: a mellő­zöttség és mindenféle kellemet­lenség mellett is elégedett em­bernek mondhatom magam, mert azt csináltam és csinálom, amit akartam. Igaz, harmincöt évem ment rá, de'következetes maradtam önmagamhoz. Rossz hangulatom oka, hogy azt hittem, majd a következő nemzedék ráharap arra, amit én csinálok. Kellemetlen tapasztal­ni, hogy a most induló fiatalok talán még vadabbul és elutasí- tóbban viszonyulnak hozzám, mint nemzedékem, vagy a régi­ek. Csak azzal vigasztalhatom magam, hogy talán majd az ö gyerekeik.. Kövesdi Károly Méry Gábor felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom