Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
Ahogy múlt a rám szánt idő, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem kapom meg az állást. Az efféle beszélgetések terén szerzett tetemes tapasztalat szinte természetfölötti módon érzékennyé tett a kimondatlan igazságokra, melyek úgy bújtak meg kikérdezőim közönyös szertartásai mögött, akár orvlövészek az oromzat árnyékában. Eleinte magamat hibáztattam kudarcaimért: bizonyára az alkalomhoz méltatlan zakó volt rajtam, folt a nyakkendőmön, két ízben is beleszóltam a kérdésbe. De ha netán gondolatlanul öltöztem vagy túlbuzogtam volna, ha egyfajta pökhendiséggel jeleztem volna, hogy a felkínált állás nem méltó képességeimhez - hát minden erőmmel harcoltam e hibáim ellen. Gondozott lettem, udvarias, alázatos. Ám a beszélgetések továbbra is ugyanúgy végződtek. Akkor elhatároztam, hogy kipróbálom az arroganciát. Szántszándékkal fésületlenül jelentem meg a szobában, ahová behívtak, lógott a cipőfűzűm, a sliccemen félig lecsúszott a cipzár. Lenézően vigyorogtam a kifejezéstelen arcú ellenfélre, aki öltönyben-zakóban ült az íróasztal túloldalán, és megmondtam neki, mi baja a cégének, és hogyan intézném el én, csak adjanak két napot meg szabad kezet. Az ujjammal is a képébe csettintettem párszor. Balszerencsém csak nem változott. Legközelebb a képmutatást próbáltam ki. Vallomásosan ékesszóló nyilatkozatokat tettem inkvizítoraim előtt, örök esküvel köteleztem el magamat a számlák fénymásolásának, a csont.-formájú kutyapiskóta csomagolásának, a mezőgazda- sági gépek eladásának, a szintetikus narancsital palackozásának nagy ügye mellett — mely utóbbi ital, mint közölték velem, „nem tartalmazza a közismerten ártalmas narancsot“. Guvadt a szemem az őszinteségtől, úgy esedeztem, hadd bizonyítsam az efféle munkák iránti odaadásomat, adjanak alkalmat. Sohasem adtak. Végül is kétségbeestem. Tovább jártam a fölvételi beszélgetésekre - legalább lássák, hogy élek —, de már nem vártam semmit. Éppen legújabb vallatom nyájas képébe bámultam — száz ugyanilyen íróasztal túloldalán, száz ugyanilyen sivár, fehér ing fölött láttam ezt az arcot -, teljességgel meggyőződve arról, hogy úgyis mindjárt kidobnak, mikor eszembe villant minden bajom magyarázata. Dühítően egyszerű volt, dühöngtem is, miért nem jöttem rá hamarabb. Ugyanaz az arc. Minden beszélgetéskor ugyanazok a nyájas vonások. Lehetetlen... mégis lehetséges. Biztos voltam benne. Végül, képtelen lévén titkolni diadalomat, elő is álltam vele.- Maga az ugye?- Tessék? - fagyos volt. De nem állt szándékomban, hogy eleresszem, ha már bekapta a horgot. — Mindig is maga volt — fárasztottam. — Igazam van, tudom, hogy igazam van. Megváltozott az arca, alamuszi, megvető kifejezés ült ki rá. — Igen - ismerte be a zavar legkisebb jele nélkül. — Bár maguk olyan ostobák, legtöbbjük nem veszi észre.- De miért? Mintha nem is hallotta volna a kérdést. — Meg kell adni — mondta higgadtan —, maga éppen eleget dolgoztatott. Némelyekkel úgy megy, mint a karika- csapás; pedig én szeretem az erőpróbát. Nézze az én szemszögemből. Nekem előre kell tudnom, hol jelenik meg maga legközelebb. Egy lépéssel mindig meg kell előznöm, hogy foganatosítván a megfelelő intézkedéseket itt ülhessek, ezek mögött az íróasztalok mögött, mikor maga besétál. Volt már olyan éjszakám is, hogy egy szemhunyást sem aludtam. Hogyne, ami jár, az jár: elismerésem. Szívesen megkérdeztem volna, hogyan foganatosítják a megfelelő intézkedéseket, de biztosra vettem, úgysem válaszolna. Inkább annyit mondtam: — Most, hogy lelepleztem, gondolom, eltűnik, és...- Ne vegyen rá mérget - vágott közbe. - Az ilyesmi egyszerűen nem számít.- Maga befuccsolt - kötekedtem tovább. — Kirúgják, ott lesz a szemétdombon velem együtt, és gondolom, külön szakembert jelölnek majd ki, akihez fölvételi beszélgetésekre járhat!- Befejeztük a beszélgetést — mondta ő, s az arca sima és kifejezéstelen lett megint. — Attól tartok, ön nem érezné jól magát cégünknél, Mr... Mr...- Isten önnel — kiáltottam oda neki őrült örömmel, hisz biztos voltam benne, hogy ő vesztett. A következő fölvételi beszélgetés napján még mindig diadalmámorban úsztam. Csinosan felöltöztem (úgy döntöttem, egyelőre visszatérek ehhez a stratégiához), még fütyörésztem is a liftben, amint egyre közelebb értem a szobához, ahol majd meg kell verekednem az állásomért. Mikor kiszóltak értem, mintha ököllel vágtak volna orrba.- A következő! - A félig nyílt ajtón át ért a hang, és tudtam, hogy végem. Egy mosoly nyi fényűzést sem engedélyezett önmagának, mikor meglátott. Izig- vérig szakember, hiába: azonnal az önéletrajzom elemzéséhez látott. Azt hiszem, ekkor fogtam fel, hogy meg kell ölnöm. Hetekig terveztem a gyilkosságot, és közben négy további beszélgetésen jelentem meg könyörtelen ellenségem színe előtt. Jobban mondva csak tervezgettem; de képtelen voltam módszert kiagyalni arra, hogy meg is tegyem, és meg is ússzam. Hiszen ott a rengeteg előjegyzés, levél, kartoték. Mindjárt tudnák, ki volt bent nála, még akkor is, ha megölöm, és nem kapnak el azonnal, sikerül egérutat nyernem. Voltak pillanataim, mikor már-már elvetettem az alapeszmét is, de ezek a pillanatok elmúltak, mert tudtam, hogy a gyilkossággal szemben nincs más választásom, mint az ön- gyilkosság, és szerettem élni. így aztán egyik nap azt mondtam magamban: — Á fenébe is — és belső zsebembe dugtam egy kenyérszelő kést, úgy indultam a beszélgetésre. - A következőt — szólított a hang, én pedig bementem, és elvágtam ellenségem torkát. A vér szanaszét fröcskölt, s a halálhörgés hallatára megjelent az ajtóban a titkárnő, elállta az utamat, nem menekülhettem. Töprengtem, megöljem-e őt is. Ekkor ajtó nyílt az íróasztal mögötti falban. Soha nem vettem észre egyetlen fölvételi szobában sem, hogy ott van. Fehér ajtó'a fehér falban. Pedig nyilván mindig is ott volt, hisz ki láthatta volna előre, hogy épp a mai napot, épp a mai szobát választom? Igen, csak a saját pocsék megfigyelőképességemet okolhattam. Ellenségem ott vonaglott, köpte a vért stb. a padlón; gigájából még mindig kiállt a kenyérszelő kés. A jövevény átlépett a döglődő marionetten, és felém nyújtotta jobbját. Megszorítottam, önkéntelenül. Össze-vissza fröcskölt a vér, nem voltam valami szívderítő látvány, elhi- hetik.- Immár módunkban áll — mondta a férfi —, és ezt örömmel közölhetem, természetesen csak amennyiben érdekli, hogy állást kínáljunk önnek. Hivatalsegédek érkeztek, kivitték a hullát. Majd megjelent két takarítónő, és elkezdte sikálni a falat meg a szőnyeget, a vérvörös szőnyeget, melyen tehát amúgy sem tűntek volna föl a foltok. Új barátom kihúzta az íróasztal egyik fiókját, tiszta ruhaneműt vett elő, felém nyújtotta.- Miféle állást? — nyögtem ki végül. A férfi odalépett a tisztségviselői székhez, megállt mögötte.- Üresedés támadt - mondta sajnálkozva, de a változtathatat- lanban megnyugvó ember hangján. - A munkát jól megfizetjük. Leültem a székre, erőt vettem felindultságomon. Arcom nyájassá, simává, kifejezéstelenné ürült. Eltűnődtem, vajon mennyi időbe telik, amíg valaki majd kenyérszelő késsel fölszerelkezve jelenik meg nálam a fölvételi beszélgetésen. Mesterházi Márton fordítása Z. NÉMETH ISTVÁN Nostradamus ismeretlen levele az utókornak írnék én jót, írnék száz és száz sorokban békét, balál potrohát tintába mártva mégis dögvészt s háborút jósolok fejedre, ember. Gyárat, melyben ellenséget gyártasz, sírt ásol többet, mint templomnak alapot, könyveid könnyek, ereidben szennyes csatornalé csorog, úgy marnak járványok majd, keserű kórok, halott galambok vére, szüzek rettegése tudod, nem segít. Mi édes felzabálod, a keserűt visszahányod, savanyú arcod támasztod ragacsos hajnaloknak, Isten nevét kiáltod, mintha hinnél, mintha holnaptól már nem hazudnál, s nem nyelnéd forrongó, ős-begyedbe a pénz összegyűrt selymét. Lám, megadatott nekem, nem kértem, s nem tagadtam meg, ám ne hidd, hogy boldogságot kaptam ezzel, bőröm alatt fűszer marja húsom. Én megtettem. Láttam, s látni rossz volt, lőfegyvertorokból furcsa gázok fojtogattak. A vérnek vastartalmából páncél lett, a hústoronyból hentesüzlet, kórházakból temetők. Tiéd a válasz. Oly kevés vagy, s e kevés nevetséges kicsi rész is könnyen lesz majd semmivé. Szabad repülés Ha egyszer szabadon repülhetek benézek ablakodon szárnyammal megsimogatom álmod • éhező két szemembe foglak úgy gyújtalak úgy gyötörlek nem láthatsz csak zöldes árnyat s míg gyárkémények füstjét érzed a kétely kibicsaklik benned óráid szíve megpattan térden csúsznak a zongorák az ágyadig Ha egyszer szabadon repülhetek gyújtóssá aprítom a szavak háztetőit magamra zárlak belőlem nyílsz majd mint Isten tenyeréből a megbocsátás ajtaja Diákszerelem Nyári reggel volt. A város hanyattfeküdt s ömlött köldökéből az édes utcazaj. Autóbogarak. Nap fény pálmák. Zebrák. Rendőr elefántháton. Ó, az a képzelet! És a csend. Add már a kezed. Nyári reggel. Csupa könny, csupa nyál. Ez még az én zeném. Az ifjúságom. A gimnázium ajtaja nyitva áll. Hűvös folyosókon megfakult tablók üvegszemébe bújt az idő, de vállalom őt. Bemutatom: ő meg az én szerelmem. Jött és megszerettem. Nyári. Este vagy reggel, ugyan mit remélhet a tél ellenünk? Behavazhat. Lesz még csata, amit megnyerünk. Húzd az egyenest! Autóbogarak. Vond a vállad. Napfénypálmák. Szögfelezők leszünk. Elhullunk, mint az állat. R Szerkeszti Kövesdi Károly
