Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
ASZTALTANCOLTATASMATYUSFOLDON Azért még a „szellem“ is tévedhet A hír futótűzként terjedt el Farkasdon: Bombic Laci asztalt tud táncoltatni. Állítólag - nem csalás, nem ámítás, bárki bármikor meggyőződhet róla, — a nehéz négylábú tölgyfabűtorok úgy ugrálnak, ahogy a hetedikes kisdiák fütyül. A, nem is tudom minek nevezhető műveletnél nincs szükség besötétített szobára, sem különlegesen kiválasztott médiumokra, mindössze néhány érdeklődőre. Mi tagadás, én mindig kételkedve fogadtam az ilyen és ehhez hasonló produkciókat. Amikor annak idején a magyar származású Űri Geller a tévé kamerái előtt puszta akaraterejével villákat hajlított meg, csalafintaságot, ügyes bűvésztrükköt véltem felfedezni mutatványában. Természetesen, Farkasdon járva nem hagytam ki annak a lehetőségét, hogy saját szememmel is meggyőződjek az asztal táncoltató „mágikus tudományáról“. Miután Bombicék családi házának kapuját zárva találtam, noha már rég lejárt a tanítási idő, az iskolába siettem.- Maga is Lacika miatt jött? - kérdezte a pedellus és az első emeleti tanterembe irányított, ahol már folyt a „szeánsz“. Kiss Ilona névelőnő is oda igyekezett, tőle érdeklődtem, mi is az, ami lázba hozta az iskola apraját- nagyját? — Azt nem lehet elmagyarázni, azt látni kell. Pont a legjobbkor érkezett, már összegyűltek a gyerekek. Felnőttek is jöttek, ők is kíváncsiak Laci mutatványára. A terem közepén álló asztalt három oldalról a „mágus“ osztálytársai ülték körül, tenyerüket az asztal lapjára fektették. Ekkor Laci, szemben állva a többiekkel, egy kicsit megemelte az asztal egyik oldalát és kezdődhetett a szokatlan produkció.- Asztalkám koppints ötöt - mondta csendes, de határozott hangon a szöszi fiú, és az asztal két levegőben levő lába a padlónak ütközött, majd felemelkedett és további négyet „dobbantott“. Ha a „mester“ két, három, netán hét koppintást parancsolt, az asztal engedelmeskedett. Néha emeltebb hangon szólt felszólítása, s előfordult, hogy többször is meg kellett ismételnie, míg az ominózus bútordarab megfelelően reagált. A látvány szemlélése közben az motoszkált a fejemben, hogy a gyerekek a tenyerükkel egy kicsit besegítenek a produkcióba. Ekkor Laci, mintegy cáfolva hangosan is kimondott kételyemet, egy kislányt ültetett az asztal felemelt oldalára, de az ő súlya sem nyomta le a bútort. Ellenkezőleg, a le parancsszónál egy fiúcska hiába próbálta erőlködve és kipirult arccal visszatartani a levegőben levő asztallábat, az „legyőzte «t‘‘. A későbbi műveletek során jómagam is vállaltam a „médium“ szerepét. Meggyőződhettem róla, hogy az asztal a körülülők tenyerétől függetlenül mozog föl-alá. —Fiunk más produkciókra is képes — mondta Kiss Ilona. — Például az asztallábak egy zeneszám taktusait is ki tudják dobolni, sőt olyan kérdésekre is válaszol, melyeket a kérdezőn kívül senki sem tudhat. Tegnap például itt volt a Tücsök egyik szerkesztője, és Laci az asztalláb jelzéseiből pontosan megmondta, hogy az illető hányas számú mezt viselt egy külföldön játszott focimérkőzésen. Laci szívesen demonstrálta ebbéli tudását is. A kérdések csak úgy záporoztak, s a többnyire helyes feleletek sem maradtak el. Például: hány kéz van az asztalon? Hány szemüveges tanuló tartózkodik a helyiségben? Hány éves a jelenlevő tanító bácsi? Hány autó áll az iskola előtt? Élve a lehetőséggel, én is feltettem néhány kérdést. A válaszok általában pontosak voltak. Meglepődtem, amikor az asztal azt is jelezte, milyen a gépkocsim színe. Laci sorolni kezdte: kék, zöld, piros, fehér... Amikor a sárgához ért, az asztalláb a „parancs“ értelmében dobbantott. Azt viszont már nem találta el, hányadik emeleten van az Új Szó szerkesztősége (nyolc helyett csak ötöt dobbantott.) Árra sem válaszolt pontosan, hogy a jelenlevő Józsi bácsi pénztárcájában hány százas van. A fülledt meleg, a gyerek- zsivaj, a sok kérdés kereszttüzében Laci fáradni látszott és nem tudott kellőképpen összpontosítani. Ezért aztán már nem a tudományáról, inkább felőle érdeklődtem. Megtudtam, hogy nagyon jó tanuló, szeret kerékpározni, focizni, horgászni. Édesapja mérnök, és ő gépipariba készül. „Varázserejét“ állítólag nagyapjától örökölte, aki szintén képes volt hasonló mutatványokra. Asztaltán- coltatását a családban mindenki komolyan veszi, a nagyit kivéve, akit nem hatnak meg az ilyen mutatványok. Ordódy Vilmos A szerző felvétele * * K ét fiatat lány szállt fel a villamosra. Az egyik szőke volt, a másik természetesen barna. A villamoson véletlenül kevés volt az utas, ami eléggé ritka eset.- Jé! - kiált a szőke. - Nézd csak.. Két üres hely.- Bomba jó! - ujjongott a barna. - Gyere, huppanjunk le gyorsan, míg nem jönnek a vénasszonyok. Gyorsan odaszaladtak és rávetették magukat az ülésre.- Mi van velük, hogy egyet sem látok a villamosban. Sztrájkolnak? - kérdezte a szőke és tréfásan oldalba bökte társát.- Hőség van. Biztosan kerülgeti őket a guta - kacará- szott a barna.- Pompás! Jói kezdődik a napunk... Legalább átismételjük az angolt. Kotorásznak a táskájukban, könyveket szednek elő. De a könyv fölött tovább társalognak.- Ha tudnád, mennyire unom ezeket az öreg... Elharapta a monadatot. Körülpillantott a kocsiban. A másiknak értően villant a szeme.- Hát még én. Úgy érzem az ördög bújik belém, amikor látom, hogy jönnek és csörtetnek előre. Mert azt csinálják.- És oda nyomakodnak, ahol fiatalokat látnak ülni. Föléjük állnak. Szinte szuggerál- ják őket. És jaj azoknak, akik nem állnak föl. Kezdődnek a megjegyzések, hogy így a mai fiatalok, meg úgy a mai fiatalok... bezzeg a mi korunkban... Brrr. A hátam is borsódzik ezektől a százszor is eldarált szövegektől.- Mintha ők jobbak lettek volna fiatal korukban.- Nem is emlékeznek már rá, csak mondják a magukét, hogy minket bosszantsanak.- Képzeld. A szomszédunkban lakik egy ilyen öreg csaj. Testvérek között is vagy hetvenéves. Kétszer sem ült életében villamoson, hiszen nemrégiben csalta ide a fia. A házát meg eladták falun. Most ingyenjegyet kapott, fuvaroztatja a fenekét. Azt pletykálta, hogy szekálja a menye. Kiutálja a lakásból. így hát utazgat. Eldöcög a megállóhoz, fölse- gítteti magát a kocsiba és ott szundikálgat órákon át. Mesélte, hogy legjobb a villamoson, az emberek között. A kocsi olyan szépen elringatja az embert. .. Na, mit szólsz hozzá?- Azt, hogy ülne otthon az ilyen vén denevér és hagyna békén bennünket... Egyébként a mi szomszédunkban is lakik egy hasonló vén csont. Az is folyton utazgat. Igaz, hogy a lánya meg a veje unszolják. ,,Menjen mama, intézze el mama, magának úgy sem kerül pénzébe, mert ingyenjegye van...“ Hát így.- De a villamosban elvárják, tessékeljük őket, hajlongjunk előttük... Bizony nekünk is jólesnék egy kicsit leülni, hiszen néha hatszor, nyolcszor is utazgatunk napjában. Muszájból. Nem idődöltésből vagy szórakozásból.- Könnyű nekik - mondotta epésen a barna - öregek. De lennének csak fiatalok, majd megtudnák, mi az a strapa. Van olyan nap, hogy már a bokámat sem érzem... No, de hagyjuk az egészet, inkább lássunk hozzá az angolhoz.- Késő - emeli föl kezét a szőke - nézd csak, tucatnyian csörtetnek befelé... És én még azt hittem, jól kezdődik a napunk. Ördög és pokol! Gyerünk! A lányok gyorsan eltüntetik könyveiket, felugranak helyükről és a kocsi hátsó felébe vonulnak. Helyükre két öregasszony telepszik le.- Látod? - mondja a sovány a gömbölydednek. - Milyen jól nevelt lányok. Alig pillantottak meg bennünket az ajtóban, máris átadták helyüket. Ritka az ilyesmi manapság... (dénes) Változatos kínálat Prikler László felvétele * 1991. Vili. 2. B üafúmap
