Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

jjinden létből csinált pállásból és léből. Végül így igyanak fén maradt, r megszaba- Egész idő i egy írógé- ki arra sem jön, de a lécet a redőny jelkép lehe- in levetkőz- ca. Bugyival lázba. Feke- yat, amilyet a férfi az e őket. Az pogott. Be- \ férfi fran- lósiak. Igaz, ír nem sike- e az ingét, idítőt töltöt- 5 alkohollal. Azt mond- engerpartra, mozdultak, indjárt a ház ¡össze ötven ¡togy ki az, azt mondta, rátja gépel, élét szokott őst épp har- Tiia valamit. ;n? Igen Atya, Fiú, itták meglelt első sze- óságos kihí- dni mentek, szók voltak, ett vetniük ¡zajöttek, és Ihárman teltek ott, az kus jelkép, először tele melyek az- jó darabig :ak, és néha lítő italokat bői. Később k a faluba y látta már i fiú már az Ita. Kettőjük olna kedve, i volna, ha let, hogy ez , hogy csak akarhat ve- ilyen sokáig gyújtott, és ép peremén. - gondolta, lönösebben, t nekiült és lány emléke kkor kiment tenger fölött ok mindent iák, amiről itt soha; bár iá hozott az it vátozott? em ismerik Tegy pohár aliban. Fürén ajtón be- ikukkantott.

indult, de te az óráját, a telefont.

Nem adott vonalat. Várt. Semmi. Hirtelen gyanakodni kezdett, hogy valami nincs rendben. Odasietett, ahol a pénzt tartották. Megvolt, senki sem nyúlt semmihez. Bepillantott a szekrénybe; eltűntek a francia fegyverei. Valami nincs rendben. Egy futólag ismerős arc veszélyes lehet. Talán sokkal hamarább, mint gondolná. Visszament az írógép mellé. Kihúzta az asztalfiókot, és kivette a forgópisztolyát. Cipőt váltott, és pakolni kezdett egy kézitáskába. A legszükségesebb holmit - gondolta. Másodfokú készültség. A pénzt egy nylonzacskóba csomagolta, azután abba a táskába süllyesztette, amit el akart vinni, összeszedte és egy helyre rakta a dolgait. Azután gyors pillantással felmérte, tiszta-e a levegő a kijáratnál és a ház körül. A telefon még mindig süket volt. Hátrahagyta a megbeszélt jelet, arra az esetre, ha a francia visszatérne. Hogy bukkanhattak rájuk? Eszébe

sok, azzal átnyújottam neki a papírt. Senki sem mozdította a kisujját sem értem, így rövidesen elfelejtettem, hogy valaha is voltak barátaim. Persze lehet, hogy azért van az egész, mivel képtelenek vagyunk más realitásokkal szembenézni, és hónapokon át csak ültem, ültem, és arra gondoltam, hogy tudom, lesz majd erőm hozzá, és hogy csak felejtenem nem szabad semmiképpen, mert vannak olyan pillanatok, amelyekre mindig emlékezni kell, még ha csak megérzések is, melyek halántékunkat perzselik. Hát megint az asztalhoz ültem, és megírtam a parancsot, de most magam tettem zsebre, mert tudtam, hogy senki sem lép a helyemre, meg azért is, mert gyávaság volna másra bízni az én dolgomat, kihasználva azt a viszonylagos szabadságot, amit a szanatóriumon kívül élvez az ember. Akarat kérdése - mondtam mindenkinek -, kiradírozták ugyan az agyamat, de nem

(különös volt, hogy éppen ő mond ilyet, aki olyan közel állt a jet so- cietyhoz, bár inkább csak a megjelenését tekintve) -, van egy pillanat, amikor tudni kell, hogyan párosítsuk az elektromos gitárt más dolgokkal. Jót nevettem a lány megjegyzésén, még most is emlékszem gyűlölködő pillantására és a többiek röhögésére. Mindnyájan értettük, mire célzott, de könnyebb volt nevetni. Miért vittek be a zárt osztályra? — töprengtem gyakran. Ismeretlen okból: de ezért haraptak az ajkukba a fiúk, amikor meglátták az első parancsomat (legalábbis azt hittem); vagy talán mert nem vagyok platinaszőke? Magamtól nem mentem el többé hozzájuk, de nyilvánvaló volt, hogy most már nem folytathatom a munkámat. Időnként dadogtam, és üres volt a fejem. Nem annyira amennyire ők szerették volna, de azért sose felejtettem el azokat az iszonnyal teli hónapokat. Akaraterővel és Andrea kedvéért (Andreának hívták a platinaszőkét) sikerült úrrá lennem a bal karom szüntelen ideges rángáANTONI GARCIA PORTA

jutottak a gyanús alakok, a csavargók, akiket a múlt héten láttak. O nem látott senkit, de a francia igen, legalábbis azt állította. Itt valami sehogy sincs rendben. Ha valaki összejátszott a lányokkal, hogy megkaparintsa a zsákmányt, az már régen rajtaütött volna. Csak egy lehetőség maradt: hogy a lányok meg akarják ölni a franciát, aztán visszajönnek, és ővele is végezni akarnak. Megtorpant egy pillanatra. Menyi ideig tarthat, amíg elteszik láb alól a franciát? Ha legalább valami nyomra bukkanna, és megmenthetné a barátját a haláltól. De hátha mindez csak képzelődés a sok whiskytől, amit gépelés közben ivott. Akkor a telefon és a francia fegyverei semmit sem jelentenek, bár így végső soron oda jutunk, hogy semmi sem jelent semmit. Rossz megérzés csupán, ami általában nem szokott bekövetkezni. Leült egy karosszékbe. De az a lány. Vajon honnan ismerős neki ez az arc?

Megint az asztalhoz ültem, és megírtam a parancsot. Maga elintézhet engem, de nem örökre, meg aztán vannak barátaim, akik közbelépnek az érdekemben. A nő magabiztosan mosolygott. Aztán rám kapcsolták az elektródákat, és múlt az idő, és kimosták az agyamat, és senki sem teljesítette az első parancsomat, és én újra odaültem széde- legve és tehetetlenül a rendelőasztalhoz, és ezt írtam: Dr. Aurora Monre- al. Kinyírni. Mire ők azt mondták, elment az eszed, majd később beszélünk róla, ha kint leszel. Most szó sem lehet ilyesmiről, ha fáj is neked; én talán kissé olvashatatlanul ugyan, de mégis aláírtam a cetlit, és odaadtam neki, és azt mondtam, ha te nem tudod megtenni, majd megteszik májóvátehetetleniil. Talán már sose leszek a régi, meglehet, de ők se fogják elérni a céljukat. Nem hiszem, hogy nagyon fontos volna megmondani, pontosan kik azok az ők, mindenki tudja, kikről is van szó, csak éppen ők nem. Végül felöltöztem, de úgy, hogy ne legyek nagyon kihívó. Nehéz volt, mert azelőtt széles karimájú kalapot hordtam, fülbevalót, gyűrűket és más ékszereket viseltem, amiről azonnal felismert mindenki a környéken. Benyúltam a párnám alá, és kihúztam a gyöngyházagyú forgópisztolyt. Megvizsgáltam, és láttam, hogy tökéletesen meg van zsírozva. Kinyitottam a dobot, és kivettem a hat golyót. Mintegy fél órába telt, amígy egy reszelővei berovátkoltam az ólomfejeket. Az első naptól fogva kölcsönös volt köztünk a gyűlölet. Eszembe jutottak azok a kínosan tiszta falak, meg az a visz- szafojtott düh. Sohase éreztem ilyen elégedettnek magamat: teljesen egyedül intéztem el a dolgot. Gyakran gondoltam rá, hogy a barátok úgyse tudnak segíteni rajtunk a döntő pillanatokban. Mindig bíztam benne, hogy majd csak jönnek a fiúk, és kiszabadítanak a klinikáról. Ez sosem csak lehetőség volt nekem, hanem maga a bizonyosság. Azután telt-múlt az idő, és egészen elvesztem önmagámban. Hangosan szoktam mondogatni magamban, hogy mindig eszemben legyen. Sosem szabad megfeledkeznem a gyűlöletről, amit érzek. Levettem Keith Jarettet a lemezjátszóról. Kinéztem a szobám ablakán. Odalenn néhányan teniszeztek, mások éppen megmártóztak a háztömb uszodájában. Szar alakok vagytok - mondta nekünk egyszer egy platinaszőke lány; a cipőjén a sarok szinte emeletmagas

sán. Hála Istennek, már csak nagy ritkán tapasztalok ilyesmit. A doktornőnek megvolna rá a módja, hogy kikészítsen, ha nem lennék résen, vagy elbámészkodnék, és meg is mondta, biztos lehetek felőle, ő élne is az alkalommal. Megmondtam neki, hogy senkit se zárhatnak be csak azért, mert nyilvánosan meztelenre vetkőzött. Széles mozdulattal leszúrtam; hét centis sebet ejtettem rajta. Doktornő, már nem kívánom, hogy bármit is megértsen. Ki is használná az alkalmat, meg is mondta, biztos lehetek felőle. Ezért aztán nem hagytam időt neki, majd a gomblyukába tűztem a parancsot.

Az a fajta ember volt az öreg, aki mindent megértett. Számítani ugyan nemigen lehetett rá, ha intézni kellett valamit, mert ki sem dugta az orrát a viskójából, ott az országút mellett; de sose kérdezősködött, és mindig szívesen fogadta az embert. A fiú semmit sem mondott el neki, mert fölösleges másokkal is megosztani ilyen ügyeket. Egy nádszálból valami furulyát csinált, és ha alkonyaikor a tűz mellé ültek, egymás után játszott mindenféle dalokat. Pletykákat is mesélt, de inkább csak nagyokat hallgattak. Többször is visszatért, hogy néhány napot töltsön az öreg kunyhójában. Jól megfértek egymással. Később, amikor beutazta Európát, úgy gondolt vissza rá, mint egyetlen barátjára, és mindig újra felkereste. Sosem tudta meg, hogy miért éppen ott keresték. Azt mondják, idővel elfelejtkezett saját igazi énjéről, és barátságot kötött a rendőrfelügyelővel. Ezt aztán sose hitte volna. Semmi oka sem volt, hogy föltételezzék: megölt valakit. Annál inkább, hogy fogják a botokat és horgászni menjenek, hazatérőben

Méry Gábor felvétele

azt mondta, hogy „turing“-ot játszottak, pontosan ügy, ahogy En- zensberger leírja: „Valaki közülük

— nevezzük B-nek — kapcsolatba lép vele - mármint a géppel - (az adatkijelzőn vagy a távgépírón keresztül), C, egy ellenőr meg figyelemmel kíséri a párbeszédet. A úgy tesz, mintha emberi lény volna, B a saját szerepét játssza, C-nek pedig el kell döntenie, hogy melyik az ember és 'melyik a gép. — Azt mondta, hogy hibát vett észre B-nél, és úgy döntött, hogy az az emberi lény; eddig ugyanis úgy tudta, hogy a gép nem tanult meg hazudni. így ismerte meg a franciát. Kergült kalandor volt a francia, több mint ezer kilométert utazott, hogy interjút csináljon vele és néhány fényképet készítsen róla. Hiába, mert őneki semmi mondanivalója sem volt. Csak azzal foglalkozott, hogy leült a billentyűk elé, és írt. Az a fontos - mondta a francia -, hogy rejtjeles nyelven énekeljünk, ahogyan a csoportban csinálták. Ez volt ám csak a használható ötlet; se szó, se beszéd, csak elleste egy párizsi barátnőjétől, aki már készített néhány nagylemezt ezzel, a módszerrel. Arról, hogy mit is írhatott a gépen, sose mondott semmit. Izgatottnak látszott. Hogyisne, hiszen mindenki láthatta, hogy a vesztére törnek, egészen biztosan azért, mert egyebek között még kiskorú is volt, és az az egyetlen embernek, akinek engedelmességgel tartozott, élt is a hatalmával: így hát szépen kimosták az agyát, és egyszerűen azt képzelték, hogy már végeztek is egy zsenivel. Lehet, hogy tényleg volt nála valami hézag. De a francia bízott benne, hogy majd csak egyenesbe jönnek, ha úgy határoznak, hogy együtt maradnak.

A határon (sose közölte, hogy hol) azt mondta: impotens vagyok, ne vegyék el tőlem ezeket a pirulákat, s ők azt mondták, itt magának nem lesz szüksége rájuk, mi majd adunk maga mellé egy jó pszichiátert, mire ő azt felelte, nem akarom, hogy vizsgálgassanak, szükségem van rá, hogy impotens legyek, mert így kreatívabb vagyok, és ez a mesterségem, ez az életem, nem az, hogy szeretkezzek.

Az már biztos, hogy a nylon korát éljük. Mabei megragadta az alkalmat, megjegyezte, hogy a palackposta el szokott merülni a tengerben, csak idő kérdése, mert rákfélék meg egyebek tapadnak rá, legalábbis a meleg tengerekben. De a sarkvidéken nem - tette hozzá. így aztán, mesélte az öreg, Mabei (Mabei gyakran megfordult a helyi kunyhóban) egy földközi-tengeri hajóútján palackpostán kért segítséget, és a telefonszámát is beletette a palackba. Persze egyikünk sem hitte, hogy bármiféle megmentenivalója volna. Biztosan nagyon egyedül volt, magányosan egy szigeten, ki tudja, miben szenvedett hajótörést. Csak az volt a meglepő, hogy egy idő múlva felhívták telefonon a rádióban, egy zenés műsorában; valaki megtalálta a palackot. Hát, mondta az öreg, az a fajta lány volt, aki élt-halt érte, hogy feltűnést keltsen. Hol bukkanhatna rá? - kérdezte a telefonáló. Azt mondta, hogy egy dalt szeretne küldeni, hisz végeredményben mindenki ezért telefonált neki a rádióba. Csak az volt a hiba, hogy a rádióbeli számát tette a palackba. Vagy éppen dicséretes ötlet volt? Mabeit megfojtották, az ágyában halt meg, és emlékszem, hogy az a hang volt az egyetlen nyomunk, és elmentünk a felügyelőhöz, aki nagyszerűen viselkedett, de később kiderült, hogy egy tengerész volt a tettes, akinek semmi köze se volt a telefonügyhöz. Mabei emlékére ismét nyilvánosan meztelenre vetkőztem. Nem akart volna ő sem gyászpompát, sem koszorút, sem virágot

— mondtam. A meztelen az meztelen, és csak meztelen, ez volt a leghíresebb rádiómondata, amit az éter hullámaira bízott. Az ő emlékére szeretném elmondani néhány gondolatát (Stop Mabei stop). A világ olyan magányos sziget, amit súlyosbít a... meg a palack. Az új irodalom

— rögtönöztem - rádióprogramokból, bemondók ajkán születik, és abban áll, hogy másképp mondjuk a dolgokat. Rendes srác - mondta —, csak túl sokat olvasott, és tudják, hogy van az. Most más szelek fújnak. Most másképp mondjuk a dolgokat, vagy egyszerűen a lélek számít, most, ahogyan másképp látjuk és értjük a dolgokat, az a villamos áram, ami a dolgokban kering. Ma- bellel nemcsak egy bemondót, egy műsorvezetőt vagy egy zenekritikust veszítettünk. Üvöltöttek. A meztelen az meztelen, és csak meztelen, ez minden barátunknak szól a tengerparton, és a többieknek is. A botrány után még aznap bevittek. Már vártak rám, amikor távozni akartam.

Mindenképpen tenni kell valamit- gondolta a fiú. Előbb vár, míg valami kedvező jel nem érkezik. Tisztába jön magával. Nem akar elébe vágni az eseményeknek. Lesben állt. Ügy izzadt, mint még soha. Több sört is kivett a jégről. Maga elé tette őket az asztalra. Megfogadta, hogy utána, a rablás után nem fog elhízni, de nyilvánvaló volt, hogy összecsapnak a hullámok a feje fölött. Tapasztalatlan volt az efféle dolgokban. Az után, amit a doktornővel művelt, mit tehetett? Mosolygott. A fiú már majdnem úrrá lett azon a régi idegrángáson. A platinaszőke lány eltűnt, éppoly gyorsan, ahogyan jött, és ő később arra gondolt, hogy talán provokátor volt. Azután következett a rablótámadás. Hogy eladtuk magunkat mindnyájan- mondta magában —, és eszébe jutott, hogy mennyi szenvedésben volt része mindig, mindenütt azon az úton, amely kérlelhetetlenül a halál felé vezet. Vajon ő is palackot dob majd a tengerbe? Lehetséges, hogy valaki meg akarja fojtani, de majd vigyáz magára, résen lesz, ha eljön a pillanat. Ha egy órán belül sem történik semmi, még egyszer utoljára körülnéz, lemegy a garázsba, és teljes gázzal elszáguld. Azt mondják, hogy ilyen helyzetekben így kell menekülni. És mégis, most már biztos volt benne, hogy rokonszenves neki az az arc. Ismerős arc, rokonszenves és veszedelmes. A lányok kint heverésztek, amíg fényképezték őket, ő pedig néhány pillanatig még a redőny mögül gyönyörködött a szépségükben. Az elektrosokk olyan rángásokra és képtelenségekre szaggatta, amiket sose fog elfelejteni. Ott voltak kinn, a szeme előtt. Kinyitott egy sört, és belekortyolt. Megtörölte az állát, és megforgatta a dobot. Tekintete a fegyver csövére tapadt.

Sosem voltak különleges kívánságai, és most pénze is volt, vett egy lakást, és teletömte sörrel a jégszekrényt. Egész életében arra vágyott, hogy a sarki falatozóban ebédelhessen. Talán azért is lett zenész — jegyezte meg egyszer —, mert csábították az utazások, sörösdobozok, amiket aztán elgurított az úttesten, és a neonreklámok, amelyek fenyegetően kísérték mindenhová az utcán, aztán az idegen szavakra gondolt, amelyeket használt, meg ilyesmikre. A nylon nemzedéke vagyunk. Hogy ki kicsoda, alig számít végső soron.

Lassan ébredezett. Mintha maga is egy álom része volna. Megpillantott maga mellett egy ápolót, aztán rögtön a doktornőt. A döfés, doktornő; hát az a hétcentis seb, amit a gyomrába vágtam? Kiáltani akart és kitépni a karját az erős pántok szorításából. Cémavékony hang jött ki a torkán, aztán az is elcsuklott. Pihenjen- mondta a doktornő —, ne gondoljon semmire. Meglátja, rövidesen sokkal jobban lesz. A szemhéjai úgy elnehezedtek, mint még soha, és lassan annyira elemyedt, hogy újra álomba merült. Ekkor megjelent a francia, ezúttal a lányok nélkül, maszkot viselt, hogy be ne szívja a szénmonoxidot, amelyet az autó bQcsátott ki a garázsban. A fiú halottnak látta magát a volánnál. A francia elvette tőle a táskát, a revolvert és mindent, ami az öngyilkosság ellen szólhatott. Most már nem indul sehová, talán ez lesz a végső parkolóhelye. Egy pillanatig azt hitte, hogy ki fogja rabolni a francia. De mégsem - vilant eszébe

másról van itt szó. A francia lángésznek tartotta, pedig őbelőle már sosem lesz olyasmi. Az volt a véleménye, hogy nincsenek már lángelmék, vagy pedig már nem divat a lángész. A francia épp az ellenkező nézetet vallotta. Akárhogy is, tény, hogy amíg ezen járt az esze, látta, hogy a másik fogja a pénzt, beteszi az autójába, és elszáguld. ő egy korábbi körülmény miatt volt olyan, amilyen volt, ennek a körülménynek a fényében látta a jövőt, és önmagát is abban a pillanatban; olyan eredmény volt ez, amit semmi sem szavatolt. Meg kellene kérdezni a gépet? De hiszen a gép hazug. Akkor hát fogja a pisztolyt, és lője szitává a doktornőt? Ha kettő meg kettő nem négy, akkor miért ne engedhetné meg magának is az áldásos kételkedést?

Benyhe István fordítása