Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-27 / 52. szám
tíasárnap r • • Ü lünk a tornateremben nagy kört alkotva, száll a vidám dal, szól a gitár... Aztán ki-ki elmondja örömét-bánatát, sikereit, nehézségeit, Számonkérések és számadások, naponta, kilencven figyelő szempár kereszttüzében - foglalom össze a pozsonyi Diagnosztikai Gyermekintézetben látottakat, tapasztaltakat. Ülök közöttük és úgy teszek, mintha nem figyelném őket, pedig minden idegszálammal megpróbálom megfejteni, miben is különböznek a korukbeli lányoktól, fiúktól... A gyerekek külsőleg nem mások, mint a családokban élő társaik. Hiszen ugyanolyan pólót, pulcsit, inget, farmert viselnek, ugyanolyan hátizsákban cipelik a tankönyveket. Csak ők nem kint élnek, hanem bent. Egy intézetben, ahonnan 2—3 hónap elteltével el kell távozniuk. Mert az csak egy állomás, átszállóhely, útban a gyermekotthon felé. Külsőleg nem különböznek társaiktól, a lelkűket pedig nem hordják a tenyerükön. Nem látszik rajtuk, hogy kiskoruktól sóvárogtak az anyai ölelés után, mennyire vágytak arra, hogy apjuk ölbe kapja őket, vagy elvigye a játszótérre, az állatkertbe, fagyizni, kirándulni... Nem említik, mennyire bántotta őket, hogy nap nap után felkészületlenül, gyakran tanszerek nélkül, mosdatlanul, éhesen mentek az iskolába, ahol sorra érték őket a kudarcok. Nem említik, pedig sokukat bántja, hogy egy véletlen ölelésből fogantak, hogy a lakásban, ahol eddig éltek, gyakori volt a részeg duhajkodás, hogy reggel anyjuk ágyában idegen férfit találtak. Sokan csak apjuk italtól nehéz, kemény kezét ismerték, mely ütött, ha volt miért, ha nem... Csoda, hogy onnan, ahol feleslegesnek érezték magukat, menekültek? Csoda, hogy azokat keresték, akik számára az otthon szintén nem jelentett mást, mint ordítozást, veszekedést és verekedést? Csoda, hogy kerülték az iskolát, loptak, mert enniük kellett, loptak, garázdálkodtak, mert ezt szokták meg? Vajon az egyedüli, az igazi bűnösök ezek a daloló, napi botlásaikat bevalló, az idegent kedves kis emléktárggyal fogadó gyerekek?!- Az intézetben pszichológusok vizsgálják a növendékeket, akik elhelyezéséről a bíróság döntött. Évente 260-300 (három-tizenöt éves) gyerek számára válik az intézet átmeneti otthonná, s nem tagadom, hogy az intézetisek jó fele roma származású - magyarázta dr. Albin Skoviera igazgató. BIZTONSÁGBAN Az intézet szinte semmiben sem különbözik a szokványos gyermekotthontól. A növendékek iskolába járnak (házon belül), koedukált nevelési csoportokban készülnek a másnapi tanításra, közösen (egyszerre a nyolc csoport) és külön-külön is nevelőjük társaságában szórakoznak, kirándulnak, moziba járnak. Valamennyien jól tudják, az intézeti rendszer korlátozza őket szabadságukban, de érzik azt is, biztonságot nyújt. S ez az, amire tudat alatt vágytak, ami után még otthonukban hasztalan sóvárogtak. Gyakran rossz magaviselettel, csínytevésekkel, verekedésekkel, később gorombáskodással akarták magukra vonni a felnőttek figyelmét. S tették mindezt csak azért, mert segítségre volt szükségük. Ám a szülők saját vélt, vagy valós gondjaikkal voltak elfoglalva, s gyakran az apa szerepét is átvállaló anya idegileg nem bírta a rá háruló - gyermekneveléssel járó — terheket.- A hozzánk kerültek tudják, elég egy szó, gyakran egy jelzés, s mi felnőttek, névelők, pszichológusok, szociális dolgozók időt szakítunk arra, hogy meghallgassuk panaszaikat. Munkánk abból (is) áll, hogy biztatjuk őket arra, mutassák meg, mire képesek, mi rejlik bennük. Nem megy ritkaságszámba, hogy megtörténik a csoda, s az addig minduntalan sikertelen gyerek megtalálja igazi énjét, s „a rút kiskacsából csudaszép királyfivá serdül“. Ez csodálatos - ujjonganék, ha nem tudnám, az intézeti hónapok után gyermekotthoni évek következnek, ahol nincs idő (vagy akarat) a gyermek lelkének pátyolgatására, de jellemének erősítésére sem. Kételyeimet közöltem is dr. Skovie- rával, aki igazat adott, majd a szülői felelősség szükségességére terelte a szót.- Ha a gyereket — az ő érdekében történik mindez - otthonából eltávolítják, a szülők rá- döbben(het)nek arra, valamit elrontottak. Abban a családban, ahol a belső kötődések még nem lazultak meg teljesen, hiányozni kezd(het). Ha ilyenkor a felnőttek felkeresik gyermeküket, ha megszívlelik tanácsainkat, kialakulhat egy normális szülő-gyermek viszony. De sok türelem, megértés kell hozzá. De hadd mondjak egy példát. KIBÉKÜLÉS — Év vége felé hozták ide a fiút, akinek intézeti nevelését az apja kérte. Kettejük viszonyát rossznak minősítette, fiát javíthatatlannak, nevelhetetlen- nek tartotta, s mivel a tizenéves kamasz még garázdálkodott is, látni sem akarta többé. A fiú néhány nap múlva megszökött. Értesítettük a rendőrséget, az apát, aki azonnal elindult fia keresésére. Megtalálta, s visszahozta. A fiúval sok bajunk volt, vezető típus révén terrorizálta a kisebbeket. Eljött a karácsony, s az apja nem vitte haza. Egyetértettünk döntésével. Az ünnepek után agresszivitása megnőtt, s már nemcsak társait, de egy napon az alkalmazottakat is bántalmazta. Azonnal áthelyeztük egy javító-nevelő intézetbe. Viszont apját arra kértük, bajba került fiát ne hagyja teljesen magára. Eleinte nem állt kötélnek, de végül mégis meglátogatta. Hamarosan nagyon szép, bensőséges lett a kapcsolatuk. Azért említettem ezt az esetet - magyarázta -, mert itt mi hibáztunk. Hagytuk a dolgokat odáig fajulni, hogy a fiú úgy érezte, senki számára nem fontos, azt tehet, amit akar. Dühében, elkeseredésében garázdálkodott. Megtudtam, az intézetbe ez idáig bírósági döntést követően helyezték el a fiatalokat, akik ellátásáért a szülőknek fizetniük kell. INTÉZETI ÖNKÉNTESEK Ma egyre gyakrabban - ha a szülő képtelen nevelni, megzabolázni gyermekét - elviheti a diagnosztikai intézetbe, önkéntes bentlakásra. Számos fiatal viselkedés-zavarokkal küzd, melyek nem oldhatók meg ambuláns kezeléssel. Megfigyelés alatt kell tartani őket, de hol? Gyermekkórházban? Felnőtt pszichiátrián? Az intézeti tartózkodás jó megoldásnak bizonyul. A gyermek tudja, meghatározott ideig marad csak az intézetben, ahonnan a hétvégeken eltávozhat. Bízik szüleiben, hiszi, hogy jót akarnak neki, akik minduntalan hangsúlyozzák, nem büntetésként küldték el maguktól. A szülők az intézet dolgozóitól várnak és kapnak segítséget. Azt remélik, hogy csemetéjüket a szakemberek rávezetik a helyes útra, s megtanítják uralkodni érzésein. — Amivel viszont nem tudok egyetérteni — méltatlankodott beszélgetőtársam — az az, hogy az önkéntes gyógykezelésért a szülőnek fizetnie kell. Ugyanannyit, mint a felelőtleneknek, akik nem törődnek gyermekükkel. Nem tartom helyesnek, hiszen más egészségügyi intézetben sem kérnek pénzt. Félő, a jelenlegi átmeneti időszakban, amikor egyre több szülő tölt kevesebb időt gyermekével, foglalkozik gondjaival, mutatja ki érzéseit, szeretetét, sokkal több gyereknél jelentkezhetnek a különböző viselkedési, személyiségi zavarok. Félő, hogy a szülők anyagi okok miatt nem használják ki a diangosztikai intézet segítségét. Félő, hogy nem előzik meg a bajt. Pedig van rá mód. Péterfi Szonya SZEGÉNY ÖZVEGYASSZONYBÓL TÖBBSZÖRÖS MILLIOMOS Olyan az egész történet, mint valami mese: hihetetlen dolgokat produkál olykor az élet... Magyarországon a lottózás megszállottjai hetekig lázban égtek: nem akadt öttalálatos szelvény heteken át, és így a nyeremény egyre halmozódott, végül is a lottójátékok történetében is páratlan összegre duzzadt, csaknem 350 millióra. A hatalmas nyeremény sorsát nemcsak a szenvedélyes lottózók, de mindenki más is érthető izgalommal figyelte. Milliók és milliók ültek péntek délelőttökön a tévé képernyője előtt, amikor a lottó sorsolását közvetítették. A 25. játékhéten a sorsolást végző árvaházi leányka a kerékdobból a következő golyókat húzta ki: 7, 13, 27, 56, és 83! (Ha valaki netán kételkedne a babonákban, íme most bizonyíték a két szerencsét hozó 7-es és 13-as szám!) Másnap aztán kiderült, hogy amíg heteken át nem volt öttalálatos szelvény, ezúttal négyen találták el a bűvös számokat. íratlan törvény, hogy a nyertesek nevét a lottóigazgatóság hétpecsétes titokként kezeli, mert meg akarja kímélni a szerencsés nyerőket a kölcsönkérők, az üzleti ajánlattevők és különféle jogcímeken „tarháló“, kunyerálók siserahaAZ ÉVSZÁZAD SZERENCSÉJE JÓ HELYRE KOPOGOTT BE dától. Egy barátom révén - ez ritka riporteri szerencse - megtudtam, hogy a sors kegyeltjei között van egyik rokona., M. Lajosné - egy nyugdíjas özvegyasz- szony, akinek a címét is megszereztem. Az özvegy érthető gyanakvással fogadta jelentkezésemet, de amikor megnyugtattam és „esküvel“ megfogadtam, hogy nevét, címét soha, senkinek sem árulom el, feloldódott a bizalmatlansága.- Nyolcvanhat milliót nyertem - mondja szinte félve ejtve ki a szavakat, még most is hihetetlen számára a ritka szerencse. - Amikor a lottószelvényem számait a kihúzottakkal összehasonlítottam, halálra rémültem... Jaj Istenem, jaj Istenem, csak ennyit tudtam a számon kiejteni, majd hanyatt dőltem a díványra, mert olyan reszketés jött rám, hogy azt hittem, mindjárt végem van. Évek óta, mindig egy szelvénnyel játszottam, kettes találatnál több nem is volt eddig...- Mennyi a nyugdíja, asszonyom? - vetettem közbe a kérdést.- Annyi, hogy élni kevés, meghalni sok... Persze nagyon takarékosan kellett élnem, mert a nyugdíjintézet 7600 forintot küld havonta. Ebből élek, meg amiket apránként a lakásból eladogattam. A férjem műszaki osztályvezető volt egy vállalatnál, hosszan betegeskedett, fél vagyonúnkat elköltöttük orvosságra, szanatóriumra... Mind hiába, szegénykém négy évvel ezelőtt itthagyott magamra.- Mik a tervei a tenger sok pénzzel?- Két fiam, egy lányom és öt unokám van. Képzelheti, hány helye van a millióknak. Lányomék két gyermekkel egy szoba-konyhás udvari lakásban élnek, neki veszünk most egy 3 szobás öröklakást öt és fél millióért. Az egyik fiam főkönyvelő, most 42 éves, neki régi vágya volt egy távolkeleti utazás. Most befizetek neki a feleségével és 15 esztendős fiával egy Szingapúr-Hongkong társasutazásra, ez is több lesz, mint félmillió. A másik fiam kétgyermekes családapa, bányamérnök és súlyos asztmával küszködik. Őt a családjával egy svájci hegyi üdülőbe fizetem be... No és persze mindegyiküknek, az öt unokámnak is bankszámlát nyitottam...- Saját magára nem gondol?- De igen. Egy pár cipőt és egy téli kabátot vettem, nekem most másra nincs szükségem. Adtam a húgoméknak is pénzt, és a lelkiismeretes orvosnak, aki egyetlen fillért nem fogadott el, holott évekig kezelte a férjemet. A megmaradt összeget bankban tartom, s a betétkönyvemet - fiaim tanácsára - a postatakarékpénztár most megnyitott széfjében helyeztem el. Nem merem itthon tartani. Ha meg valamire nekem vagy gyermekeimnek szüksége lesz, a kamatokból bőven telik erre-arra... Szétnézek a szerényen berendezett lakásban. Semmi hivalkodás vagy feltűnően új holmi. Úgy él ezután is, mint eddig, legfeljebb azzal a nyugodt tudattal, hogy soha senkire nem fog rászorulni, sőt... Fortuna istenasszony jól választott: egy szegény özvegyasszonyt tett többszörös milliomossá! Jól tette. (Riport) 1991. XII. 27. Gyökeres György illusztrációs felvétele
