Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-27 / 52. szám

tíasárnap r • • Ü lünk a tornateremben nagy kört alkotva, száll a vidám dal, szól a gitár... Aztán ki-ki elmondja örömét-bánatát, sikereit, nehézségeit, Számonké­rések és számadások, naponta, kilencven figyelő szempár ke­reszttüzében - foglalom össze a pozsonyi Diagnosztikai Gyer­mekintézetben látottakat, ta­pasztaltakat. Ülök közöttük és úgy teszek, mintha nem figyelném őket, pedig minden idegszálammal megpróbálom megfejteni, miben is különböznek a korukbeli lá­nyoktól, fiúktól... A gyerekek külsőleg nem má­sok, mint a családokban élő tár­saik. Hiszen ugyanolyan pólót, pulcsit, inget, farmert viselnek, ugyanolyan hátizsákban cipelik a tankönyveket. Csak ők nem kint élnek, hanem bent. Egy in­tézetben, ahonnan 2—3 hónap elteltével el kell távozniuk. Mert az csak egy állomás, átszálló­hely, útban a gyermekotthon felé. Külsőleg nem különböznek társaiktól, a lelkűket pedig nem hordják a tenyerükön. Nem lát­szik rajtuk, hogy kiskoruktól só­várogtak az anyai ölelés után, mennyire vágytak arra, hogy ap­juk ölbe kapja őket, vagy elvi­gye a játszótérre, az állatkertbe, fagyizni, kirándulni... Nem em­lítik, mennyire bántotta őket, hogy nap nap után felkészületle­nül, gyakran tanszerek nélkül, mosdatlanul, éhesen mentek az iskolába, ahol sorra érték őket a kudarcok. Nem említik, pedig sokukat bántja, hogy egy vélet­len ölelésből fogantak, hogy a la­kásban, ahol eddig éltek, gyako­ri volt a részeg duhajkodás, hogy reggel anyjuk ágyában idegen férfit találtak. Sokan csak apjuk italtól nehéz, kemény kezét is­merték, mely ütött, ha volt miért, ha nem... Csoda, hogy onnan, ahol fe­leslegesnek érezték magukat, menekültek? Csoda, hogy azo­kat keresték, akik számára az otthon szintén nem jelentett mást, mint ordítozást, veszeke­dést és verekedést? Csoda, hogy kerülték az iskolát, loptak, mert enniük kellett, loptak, garázdál­kodtak, mert ezt szokták meg? Vajon az egyedüli, az igazi bű­nösök ezek a daloló, napi botlá­saikat bevalló, az idegent kedves kis emléktárggyal fogadó gye­rekek?!- Az intézetben pszichológu­sok vizsgálják a növendékeket, akik elhelyezéséről a bíróság döntött. Évente 260-300 (há­rom-tizenöt éves) gyerek szá­mára válik az intézet átmeneti otthonná, s nem tagadom, hogy az intézetisek jó fele roma szár­mazású - magyarázta dr. Albin Skoviera igazgató. BIZTONSÁGBAN Az intézet szinte semmiben sem különbözik a szokványos gyermekotthontól. A növendé­kek iskolába járnak (házon be­lül), koedukált nevelési csopor­tokban készülnek a másnapi ta­nításra, közösen (egyszerre a nyolc csoport) és külön-külön is nevelőjük társaságában szóra­koznak, kirándulnak, moziba járnak. Valamennyien jól tudják, az intézeti rendszer korlátozza őket szabadságukban, de érzik azt is, biztonságot nyújt. S ez az, amire tudat alatt vágytak, ami után még otthonukban hasztalan sóvárogtak. Gyakran rossz ma­gaviselettel, csínytevésekkel, ve­rekedésekkel, később gorombás­kodással akarták magukra vonni a felnőttek figyelmét. S tették mindezt csak azért, mert segít­ségre volt szükségük. Ám a szü­lők saját vélt, vagy valós gond­jaikkal voltak elfoglalva, s gyak­ran az apa szerepét is átvállaló anya idegileg nem bírta a rá háruló - gyermekneveléssel járó — terheket.- A hozzánk kerültek tudják, elég egy szó, gyakran egy jelzés, s mi felnőttek, névelők, pszicho­lógusok, szociális dolgozók időt szakítunk arra, hogy meghall­gassuk panaszaikat. Munkánk abból (is) áll, hogy biztatjuk őket arra, mutassák meg, mire képe­sek, mi rejlik bennük. Nem megy ritkaságszámba, hogy megtörténik a csoda, s az addig minduntalan sikertelen gyerek megtalálja igazi énjét, s „a rút kiskacsából csudaszép királyfivá serdül“. Ez csodálatos - ujjonganék, ha nem tudnám, az intézeti hó­napok után gyermekotthoni évek következnek, ahol nincs idő (vagy akarat) a gyermek lel­kének pátyolgatására, de jelle­mének erősítésére sem. Kéte­lyeimet közöltem is dr. Skovie- rával, aki igazat adott, majd a szülői felelősség szükségessé­gére terelte a szót.- Ha a gyereket — az ő érde­kében történik mindez - ottho­nából eltávolítják, a szülők rá- döbben(het)nek arra, valamit el­rontottak. Abban a családban, ahol a belső kötődések még nem lazultak meg teljesen, hiányozni kezd(het). Ha ilyenkor a felnőt­tek felkeresik gyermeküket, ha megszívlelik tanácsainkat, kiala­kulhat egy normális szülő-gyer­mek viszony. De sok türelem, megértés kell hozzá. De hadd mondjak egy példát. KIBÉKÜLÉS — Év vége felé hozták ide a fiút, akinek intézeti nevelését az apja kérte. Kettejük viszo­nyát rossznak minősítette, fiát javíthatatlannak, nevelhetetlen- nek tartotta, s mivel a tizenéves kamasz még garázdálkodott is, látni sem akarta többé. A fiú néhány nap múlva megszökött. Értesítettük a rendőrséget, az apát, aki azonnal elindult fia keresésére. Megtalálta, s vissza­hozta. A fiúval sok bajunk volt, vezető típus révén terrorizálta a kisebbeket. Eljött a karácsony, s az apja nem vitte haza. Egyet­értettünk döntésével. Az ünne­pek után agresszivitása megnőtt, s már nemcsak társait, de egy napon az alkalmazottakat is bántalmazta. Azonnal áthelyez­tük egy javító-nevelő intézetbe. Viszont apját arra kértük, bajba került fiát ne hagyja teljesen ma­gára. Eleinte nem állt kötélnek, de végül mégis meglátogatta. Hamarosan nagyon szép, benső­séges lett a kapcsolatuk. Azért említettem ezt az esetet - ma­gyarázta -, mert itt mi hibáz­tunk. Hagytuk a dolgokat odáig fajulni, hogy a fiú úgy érezte, senki számára nem fontos, azt tehet, amit akar. Dühében, elke­seredésében garázdálkodott. Megtudtam, az intézetbe ez idáig bírósági döntést követően helyezték el a fiatalokat, akik ellátásáért a szülőknek fizetniük kell. INTÉZETI ÖNKÉNTESEK Ma egyre gyakrabban - ha a szülő képtelen nevelni, megza­bolázni gyermekét - elviheti a diagnosztikai intézetbe, ön­kéntes bentlakásra. Számos fia­tal viselkedés-zavarokkal küzd, melyek nem oldhatók meg am­buláns kezeléssel. Megfigyelés alatt kell tartani őket, de hol? Gyermekkórházban? Felnőtt pszichiátrián? Az intézeti tartóz­kodás jó megoldásnak bizonyul. A gyermek tudja, meghatározott ideig marad csak az intézetben, ahonnan a hétvégeken eltávoz­hat. Bízik szüleiben, hiszi, hogy jót akarnak neki, akik mindunta­lan hangsúlyozzák, nem bünte­tésként küldték el maguktól. A szülők az intézet dolgozóitól várnak és kapnak segítséget. Azt remélik, hogy csemetéjüket a szakemberek rávezetik a he­lyes útra, s megtanítják uralkod­ni érzésein. — Amivel viszont nem tudok egyetérteni — méltatlankodott beszélgetőtársam — az az, hogy az önkéntes gyógykezelésért a szülőnek fizetnie kell. Ugyan­annyit, mint a felelőtleneknek, akik nem törődnek gyermekük­kel. Nem tartom helyesnek, hi­szen más egészségügyi intézet­ben sem kérnek pénzt. Félő, a jelenlegi átmeneti idő­szakban, amikor egyre több szü­lő tölt kevesebb időt gyermeké­vel, foglalkozik gondjaival, mu­tatja ki érzéseit, szeretetét, sok­kal több gyereknél jelentkezhet­nek a különböző viselkedési, sze­mélyiségi zavarok. Félő, hogy a szülők anyagi okok miatt nem használják ki a diangosztikai in­tézet segítségét. Félő, hogy nem előzik meg a bajt. Pedig van rá mód. Péterfi Szonya SZEGÉNY ÖZVEGYASSZONYBÓL TÖBBSZÖRÖS MILLIOMOS Olyan az egész történet, mint valami mese: hihetetlen dolgokat produkál olykor az élet... Magyarországon a lottó­zás megszállottjai hetekig lázban égtek: nem akadt öttalálatos szelvény heteken át, és így a nyeremény egyre halmozó­dott, végül is a lottójátékok történetében is páratlan összegre duzzadt, csaknem 350 millióra. A hatalmas nyeremény sor­sát nemcsak a szenvedélyes lottózók, de mindenki más is érthető izgalommal fi­gyelte. Milliók és milliók ültek péntek délelőttökön a tévé képernyője előtt, amikor a lottó sorsolását közvetítették. A 25. játékhéten a sorsolást végző árvaházi leányka a kerékdobból a követ­kező golyókat húzta ki: 7, 13, 27, 56, és 83! (Ha valaki netán kételkedne a babo­nákban, íme most bizonyíték a két sze­rencsét hozó 7-es és 13-as szám!) Más­nap aztán kiderült, hogy amíg heteken át nem volt öttalálatos szelvény, ezúttal négyen találták el a bűvös számokat. íratlan törvény, hogy a nyertesek ne­vét a lottóigazgatóság hétpecsétes titok­ként kezeli, mert meg akarja kímélni a szerencsés nyerőket a kölcsönkérők, az üzleti ajánlattevők és különféle jogcí­meken „tarháló“, kunyerálók siseraha­AZ ÉVSZÁZAD SZERENCSÉJE JÓ HELYRE KOPOGOTT BE dától. Egy barátom révén - ez ritka ripor­teri szerencse - megtudtam, hogy a sors kegyeltjei között van egyik rokona., M. Lajosné - egy nyugdíjas özvegyasz- szony, akinek a címét is megszereztem. Az özvegy érthető gyanakvással fo­gadta jelentkezésemet, de amikor meg­nyugtattam és „esküvel“ megfogadtam, hogy nevét, címét soha, senkinek sem árulom el, feloldódott a bizalmatlansága.- Nyolcvanhat milliót nyertem - mond­ja szinte félve ejtve ki a szavakat, még most is hihetetlen számára a ritka sze­rencse. - Amikor a lottószelvényem szá­mait a kihúzottakkal összehasonlítottam, halálra rémültem... Jaj Istenem, jaj Iste­nem, csak ennyit tudtam a számon kiej­teni, majd hanyatt dőltem a díványra, mert olyan reszketés jött rám, hogy azt hittem, mindjárt végem van. Évek óta, mindig egy szelvénnyel játszottam, ket­tes találatnál több nem is volt eddig...- Mennyi a nyugdíja, asszonyom? - vetettem közbe a kérdést.- Annyi, hogy élni kevés, meghalni sok... Persze nagyon takarékosan kel­lett élnem, mert a nyugdíjintézet 7600 forintot küld havonta. Ebből élek, meg amiket apránként a lakásból eladogat­tam. A férjem műszaki osztályvezető volt egy vállalatnál, hosszan betegeskedett, fél vagyonúnkat elköltöttük orvosságra, szanatóriumra... Mind hiába, sze­génykém négy évvel ezelőtt itthagyott magamra.- Mik a tervei a tenger sok pénzzel?- Két fiam, egy lányom és öt unokám van. Képzelheti, hány helye van a mil­lióknak. Lányomék két gyermekkel egy szoba-konyhás udvari lakásban élnek, neki veszünk most egy 3 szobás örökla­kást öt és fél millióért. Az egyik fiam főkönyvelő, most 42 éves, neki régi vá­gya volt egy távolkeleti utazás. Most befizetek neki a feleségével és 15 eszten­dős fiával egy Szingapúr-Hongkong tár­sasutazásra, ez is több lesz, mint félmil­lió. A másik fiam kétgyermekes család­apa, bányamérnök és súlyos asztmával küszködik. Őt a családjával egy svájci hegyi üdülőbe fizetem be... No és persze mindegyiküknek, az öt unokámnak is bankszámlát nyitottam...- Saját magára nem gondol?- De igen. Egy pár cipőt és egy téli kabátot vettem, nekem most másra nincs szükségem. Adtam a húgoméknak is pénzt, és a lelkiismeretes orvosnak, aki egyetlen fillért nem fogadott el, holott évekig kezelte a férjemet. A megmaradt összeget bankban tartom, s a betét­könyvemet - fiaim tanácsára - a postata­karékpénztár most megnyitott széfjében helyeztem el. Nem merem itthon tartani. Ha meg valamire nekem vagy gyerme­keimnek szüksége lesz, a kamatokból bőven telik erre-arra... Szétnézek a szerényen berendezett la­kásban. Semmi hivalkodás vagy feltű­nően új holmi. Úgy él ezután is, mint eddig, legfeljebb azzal a nyugodt tudat­tal, hogy soha senkire nem fog rászorul­ni, sőt... Fortuna istenasszony jól vá­lasztott: egy szegény özvegyasszonyt tett többszörös milliomossá! Jól tette. (Riport) 1991. XII. 27. Gyökeres György illusztrációs felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom