Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-27 / 52. szám
Vasárnap GRENDEL LAJOS II, KÖZÉP-EURÓPAIAK Azon töröm a fejem, hogy miképpen lehet megkerülni a politizálást. A minap P. G. szlovák költő dohogá- sát hallgattam végig arról, hogy a politikai élet országunkban mindinkább zsibvásárhoz hasonlít. A parlamenti választásokon a VPN-re szavazott, mára azonban ebből a mozgalomból is kiábrándult. Mérgelódé- sét egyetértőén hallgattam végig, majd őszinte részvétemet fejeztem ki. Persze, a hibát ne mindig, ne okvetlenül és ne elsősorban a politikai pártokban és mozgalmakban keressük. Keressük néha magunkban is. Az egypártrendszeri diktatúra bukása után az új, demokratikus politikai pártoktól olyan kérdéseinkre is feleletet várunk, amelyeket a politika nem tud megválaszolni. Az emberi lét legfontosabb kérdései nem politikai kérdések, megválaszolásuk vagy megoldásuk éppen ezért nem is tartozhat a politikai pártok hatáskörébe. Csehszlovákiai magyarság, magyarság, Európa, jövő - ezeknek a fogalmaknak - itt és most - elsősorban politikai csengésük van. Ilyen korban élünk ugyanis. Ez a kor még a magánéletünket is átpolitizálja, ha nem vigyázunk. A csehszlovákiai magyarság sorsa és jövője nem kis mértékben a politikai pártok és mozgalmak küzdelmében dől majd el. Örülhetünk neki, és örüljünk is, hogy érdekeinket három politikai mozgalom is vigyázza. Néha zavar, néha nagyon bosszant, hogy az egyik olykor populista módon viselkedik, a másik mameluk- ként, de ez még így is jobb helyzet, mint amikor állítólag egy párt képviselte az érdekeinket. Láttuk, hogyan. Más kérdés, hogy túl a politikán és a pártcsatározásokon, van-e annyi szellemi tartaléka a szlovákiai magyarságnak, amellyel szellemi értékké szublimálhatná hét évtizedes tapasztalásait. Van-e olyan saját mondanivalója, üzenete, amellyel árnyalhatja a magyar nemzeti önismeretet és nemzeti tudatot, s ha van, meg tudja-e fogalmazni? A szlovákiai magyarság, a maga történelmi külön útjával és tapasztalataival a magyarság nemzeti önismeretét teljesebbé teheti. Kiegészítheti. Ha valóban van szellemi tartalékunk, akkor azt ennek a célnak a szolgálatába kellene állítanunk. ■ Egyik előfeltétele lehetne ennek, hogy alkotó energiáit értelmiségünk nem pártharcokban fecséreli el. Mert egyelőre ezt teszi. Amikor egy cikkben nemtetszésemet fejeztem ki amiatt, hogy értelmiségünk a novemberi langyos forradalom kínálta lehetőségeit esetleg elszalaszthatja, csak a szlovákiai magyar vaslady ingerült és kioktató válaszát kasszíroztam be véleményemért. Ám még Sándor Nóra cikke után sem hiszem, hogy házunk táján minden úgy van jól, ahogy van. Persze, politikusaink optikáján át értelmiségiek összefogása árulásnak látszhat. Hiszen értelmiségünk egyik része az Együttélésnek, a másik az FMK-nak, a harmadik pedig a kereszténydemokratáknak kötelezte el magát. Diskurzus helyett kötelessége pártérdekeket védeni. Pártokat megkerülő eszmecseréről cikkezni, ilyen értelmű felhívást kibocsátani nyilván nem más, mint lázálom, infantilizmusra hajlamos, kretén értelmiségiek vitus- tánca. A novemberi fordulat első heteiben sokan - én is - rabjául estünk annak az illúziónak, hogy a nacionalizmus és az abból fakadó szlovák -magyar, szlovák-cseh konfliktus áthidalható probléma. Ez az illúzió, legalábbis számomra, szertefoszlott. Mi, közép-európaiak, az elmúlt negyven évben nemcsak elnyomott és kifosztott állampolgárok voltunk, hanem elnyomott és kifosztott nemzetek fiai is. Ez az, amit Európa boldogabbik fele nem ért. Talán mert hiányoznak hozzá a tapasztalatai a nemzeti elnyomásról. Viszont érthetetlen számomra az az érzéketlenség, amellyel ehhez a kérdéshez egyes politikai mozgalmaink viszonyulnak. Ha egyik politikai mozgalmunknak hibájául rójuk fel, hogy nemzeti alapon politizál, a másik is hibát követ el, amikor a nemzeti kérdés jelentőségét lebecsüli. Vagy legföljebb szólamokban foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ha az egyik oldalt nacionalistának minősítjük, a másikat joggal minősíthetnénk doktrinérnek, alkalmasint süketnek. A szlovákiai magyarságnak nincsenek jó tapasztalatai a szlovák -magyar együttélésről. A magyarságnak, a magyar nemzetnek nincsenek jó tapasztalatai a szomszédaival. Persze, a szomszédoknak sem a magyarsággal. Bekerítettségünk nem fikció, nem paranoia, hanem politikai tény. Idegen test vagyunk Európa közepén, s politikai garnitúránknak ezt a tényt egy pillanatra sem lenne szabad szem elöl tévesztenie. A magyar kártya mindegyik szlovák politikai pókerjátékos kezében megtalálható, még a VPN-ében is. Lásd a Verejnosí cikkét a párkányi népszavazást követően. Nacionalizmusra racionalizmussal válaszolni, élet- veszélyes lenne a számunkra. De a szolgalelkűség is életveszélyes. Európáról és a jövőről sok szépet lehetne fecsegni. Csakhogy történelmi tény, hogy Európa elárulta az 1956-os magyar forradalmat, elárulta a csehszlovák 68-at, s ma is úgy viselkedik, mint akinek púp vagyunk a hátán. Jó lenne, ha minél előbb fölébrednénk Európa-álmunkból. Szabadabbak vagyunk, mint 1989 előtt, de magunkra vagyunk hagyatva: magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek. Intő példa lehetne Jugoszlávia sorsa. Európa képmutatása, álszenteskedése az ottani polgárháború ügyében mutatkozik meg ma a leg- meztelenebbül. Rossz érzésem azt súgja, Máltán nem érvénytelenítették, csupán korrigálták Jaltát. A csehszlovákiai magyarság eddig higgadtan fogadta azt a sok gyűlölködő, megalapozatlan vádat, amely- lyel egyes szlovák pártok és mozgalmak illették. Nagy baj volna, ha ezt a higgadtságunkat elvesztenénk. Meg kell mutatnunk, hogy az idegek háborújában, ebben a lélektani hadviselésben mi vagyunk az erősebb fél. Mi már tudjuk, hogy magyarok, szlovákok, csehek, románok stb. összefogása nélkül ennek a régiónak a végső hanyatlása feltartóztathatatlan. Várjuk ki, amíg erre mai ellenfeleink is rájönnek. Más választásunk ugyanis nincs. I 3 1991. XII. 27. Nyugati magyarság, magyarság, jövő - mit jelenthet egy ilyen, magyarázat nélküli, jel- zőtlen tripartitum. Alighanem interjúkérdések tartóvázait jelenthetik. A felelet is ilyen, kecs- kerímszerűen simul hozzá: nyugati magyarság, magyarság, jövő. A tautologikus azonosság bizonyára bosszantóan hangzik, de vagy kimerült a válaszolási készség, vagy már any- nyiszor megválaszolt fogalmakról van szó, hogy nehéz kiegészítőén újat mondani. Az is lehet, a fogalmak túl általánosak, s ezért körülményes közelíteni hozzájuk. Megpróbálom kerülő utakon. Talán a nemzetiségi és a nemzeti öncélúság jelenségeinek a problémakörével kezdem, s azt ismétlem meg, amit már a Literámy tyzdenníknek adott hosszabb interjúmban elmondottam. Nem kétséges, mutattam rá egy helyütt, hogy egész Közép-Európa-, Kelet-Európa- szerte, persze máshol is, a túlzott nemzeti öntudat fáklyái lobognak, s mintha azt a kancsali fényt is árasztanák, ez a demokratikus átváltozások természetes következménye. Holott könnyen kielemezhető, hogy az évtizedekig diktatúrába nyomorított emberi indulatok keresik maguknak a kinyíló zsilipeket, s miután egyelőre csak a demokrácia keretei adottak, s a bennük építendő minőségi emberi lét további lehetőségei még váratnak magukra, sokak számára ez az egyetlen önmegvalósítási szerepkör. Annál is inkább, mert hamis történelemelméletek béklyójából szabadulva, az új történelmi részletek is kibontakoztathatok, más kérdés, hogy a gyorsan szerzett, friss ismeretek a reakció és ellenreakció hatására nem tartalmazzák az összes részleteket és együtthatókat... Hosszú lejáratúan és mégis bizakodó vagyok, reményt nyújt egy olyan távlat, amelyben az emberek lassan megtanulják Közép-Európa-szerte a nem területtel körülhatárolt, de a minőségi életben való gondolkozást, a múlt ellentéteiből a jelen kibontakoztatását, annak a tudomásul vételét, hogy a szorosabb gazdasági együttműködés jólétet és erős Európát teremt, benne élő szabad európaiakkal, akiket nagyobbára csak spirituális határ választ el egymástól, nemzeti kincseik, nemzeti öntudatuk más nemzeti kincsekkel, más nemzeti öntudatokkal csokorba köthető. Más út itt aligha lesz járható, hiszen negatív oldaláról tapogatva a kérdést, így is akad elég ésszerű megfontolandó, többek között az, hogy minél szabadabb egy országon belül élő nemzetiség, annál hűbb, annál értékesebb polgártárs válik belőle az ossz javára, annál hamarább oldódnak fel azok az önvédelmi reflexei, amelyek a szelet vetek, vihart aratok szólásnak a rációjára működnek. Kétségtelen, hogy a helyes nemzetiségi politika kimunkálása mindnyájunktól sok türelmet és bölcsességet igényel. Az együttélés, a megbékélés szellemét kell hirdetni, s ennek a szózatnak a válMONOSZLÓY DEZSŐ igazságot takar is, felhangjaiban némiképp megmásítja a valóságot. Úgy érzem, történelemszemléletünk, legalábbis a szélesebb nép- és nemzetönismeretben, ilyen viszonylatú kiegészítésekre szorul. Szégyenkezésre ezekkel a kiegészítésekkel együtt sincs okunk, legfeljebb felelősségvállalásunknak és a felelősség elvárásainak önérzete igényesebbé minősülnek. Ami Európa felelősségét illeti, az ugyanazokból a komponensekből felépíthető, mint a vele szembenézőé. A magyar szellemi élettel szemben jogunk van maximalistáknak lenni, ami nem jelent kevesebbet, mint a teljes megújulást. Politikai stratégiánk pontos színárnyalataiba egyelőre nem vagyok beavatva. Egyes mozzanatait, legalábbis, amit követni tudok, biztatónak tarFORDUUON VÉGRE JOBBRA A SORSUNK lalása forrongó időkben nem hálás feladat. Az írók sem vonhatják ki magukat ez alól a felelősség alól, éppen az írók, akik Anatol France- ot idézve Dávid parittyáját, a szó hatalmát tartják a kezükben, amellyel a gonoszság és a sötétség Góliátjait legyőzni képesek. A másik ösvény, amelyen keresztül a már előbb említett háromszintűség megközelíthető, ha a szombathelyi Életünk felém irányított kérdéseit és a rájuk adott válaszaimat elismét- lem: Felelősségünk Európáért és Európa felelőssége Magyarországért. Mi várható el a magyar szellemi élettől és a mai magyar nemzeti politikai stratégiától? Hogyan hessegethetjük el a kísértő szellemeket? Mire van szükségünk, hogy nemzeti önbecsülésünk helyreálljon? Mivel tartoznak nekünk szomszédaink? Nem vagyok politikus, így ennek a cserefelelősségnek csupán szellemi dimenziókban történő feltérképezésére vállalkoznék, de nem teljes hegy- és vízrajzi precizitással, csupán egy pillanatnyi érzelmi reakció erejéig. Nekünk már kisiskolás korunkban fennhangon hirdették Magyarország kiállását, felelősség- vállalását a Nyugatért. A történelmi példák felsorolása nem okozott gondot. Pátoszban sem volt hiány. Márpedig a pátosz, még ha tóm. A kísértő szellem elhessegetésére a legjobb orvosság: ne higgyünk a kísértetekben. Az utolsó kérdésre megfordított sorrendben felelnék. Ahhoz, hogy a szomszédi tartozás szomszédainknak is mielőbb eszébe jusson, a már előbb említett maximalista módon kell áthangolni szellemi életünket, ez egyúttal nemzeti önbecsüléshez is vezet. Kicsit Könyves Kálmánunkra is emlékezve, aki ugyan csak egyfajta boszorkányok létezését tagadta, mi most nyíltan tagadjuk meg valamennyit. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a kétösvé- nyű megközelítés mindössze csak egy részét érinthette a magyarság sorskérdéseinek és jövőhöz tapadó elvárásainak. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati magyarság problémakörére ki se tértem. Ezt azonban tudatosan tettem, mert nehéz lenne erről átfogóan és általánosságban szólni. Ki kellene térni az éppen hazaindulókra, elszántan és véletlenül kinnmaradókra, a honhoz kötődőkre, hontalanokra. Még aztán crupán az írókra szűkített vallomásom is ide kívánkozik, amely talán kiterjesztettebben is alkalmazható. A kolozsvári Korunkban írtam meg, hogy az ötágú síp szimbólumában kezdetben sem hittem és azóta sem hiszek. Konstrukciós hibájára a kissé később jelentkező, hatodik síp is rámutatott, de ezen túlmenően számomra mindig csak egyágú síp létezett, a magyar anyanyelv sípja, amelybe annyian fújhatnak bele, ahány alkotó szellem szétszóródva a nagyvilágban, tehetségéhez mérten képes. Ez a meggyőződés egyben a kicserélhetetlen anyanyelvhez kötődésemre is válaszol, amely nem görcsös állapot, még az olyan magasrendű stilizációkté! is mentes, mint Haza a magasban, vagy az annál jóval szűkebben épített kunyhó: „én Arany Jánosban vagyok magyar“. Ha már a nemzetiséghez tartozás sorsszerűsége magyarázatokra szorul, akkor az teljes nómenklatúrát igényel. Én nemcsak Arany Jánosban, de Balassiban, Csokonaiban, Adyban, József Attilában, Kosztolányiban, Weöres Sándorban is magyar vagyok, de épp így Szinnyei Mersét vagy Rippl-Rónayt is említhettem volna. Van ennek a magatartásnak természetesen sokkal kézenfekvőbb, Veres Péter kifejezésével élve észenszűrtebb magyarázata is. Az író számára az anyanyelv kézhez és szellemhez nőtt eszköz, amelyet lehetetlen (van ugyan egy-két irodalmi legenda, amely az ellenkezőjét állítja) másikkal pótolni. A nyelv szótárban nem található asszociatív tulajdonságai teszik ezt behelyettesíthetetlenné. Hátra van még a jövőről, nemcsak áttételesen, de külön választva is, eltűnődni. Hatvannyolcadik életévem felé közeledem, s ez az állapot szimultán módon a mindenbe belenyugvás és a türelmetlenség érzetével tölt el. Egyrészt belátom, a hirtelen átalakuló világ mindennapi kérdésfelvetései közepette nehéz időt szakítani a magyar irodalom elmélyültebb felmérésére, másrészt egyre türelmetlenebbül figyelem, hogy irodalomtörténelmünk, irodalomkritikánk továbbra is szentavató felületességgel dolgozik, ahelyett, hogy megszívlelné az Esterházy Péter-féle mondást, mellyel én is egyetértek: Több legjobb magyar regény van. Igaz az is, hogy néha jó bor mellett, az áhítat is eltölt, ilyenkor gondolatban a csík- somlyói templomban imádkozom, és semmi okom rá, hogy ezt a templomot most hirtelen másra cseréljem, hiszen áhítatába belefér a szlovákiai magyarság is, az összmagyarság is, sőt a nehezen épülő, Közép-Európa egymásra szoruló és egymásra találó népessége, s az én nem egyházi szövegű, szürke szavakból fonódó imámba is: Forduljon végre jobbra a sorsunk! ......... Szabó Gyula fametszete
