Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-27 / 52. szám

Feró Spécii felvetele T Telek óta valósággal menekülök az írő­il gépem elöl, pedig jól tudom, nincs sok értelme a halogatásnak, csakhát az újévi lapszámba szerfölött nehéz fásultan, rossz­kedvűen írni. Esténként inkább végigpásztázom a tévé­csatornákat, de semmivel sem lesz derűsebb a hangulatom. Gorbacsov karikás szemét für­készem. Vajon gondolt-e arra, hogy pere­sztrojkája ekkora politikai földindulást vált ki Közép- és Kelet-Európábán, sejtette-e, hogy éveken át drámai hős lesz, nem sokkal később már áldozat, önmaga, végső soron pedig egy rögeszmének — a Szovjetunió egybetartása és megreformálása - a foglya, akit a drámai gyorsasággal összeomló birodalom egyköny- nyen maga alá temethet. Nincs sok idő a medi- tálásra, mert a véres horvátországi dráma eseményei sokkolnak újra meg újra. Manap­ság a tévéhíradó olyan, mint a krími: lövöldö­zések, vérfürdők külföldön, mind gyakoribb gyilkosságok, szaporodó más erőszakos cse­lekmények belföldön. Kedélyállapotomat a parlamenti közvetítések sem jobbítják, hi­szen a honatyák között vannak rátermett, felelősségteljesen gondolkodó személyiségek, de bőven akadnak percemberkék, amatőr színjátszók, akik időről időre sikeresen von­ják el a társaság figyelmét a lényeges dolgok­tól. Ahogy közeledik a választási kampány ideje, úgy szaporodik az önmutogató produk­ciók száma, s minél inkább romlik a gazdasági helyzet, annál harsányabban kiáltanak bűnba­kért, bosszúért, különböző leszámolásokat követelnek, megfeledkezve arról, hogy ők is megszavazták az Alkotmánylevelet és más fontos dokumentumot, s a kétségtelen tör­vénytelenségekért, emberi megaláztatásokért, nem lenne szabad ugyanilyen módszerekkel törleszteni. Nem éppen derűs olvasmány a napi sajtó sem. Szemem megakad például az Egyesült Nemzetek Szervezetének legfrissebb jelenté­szlovák szertartáson érzi jóI magát. Lám, a manipulált történelemoktatás, a szülő és a környezet, milyen eredményesen ülteti el ma is a megvetés, a másság iránti értetlenség csíráit... sén. Több mint intő jel: a második világhábo­rú óta az idén először romlott a világgazdaság teljesítménye az előző évhez képest. Ennél is rosszabb hír, hogy jövőre sem számíthatunk sok jóra, nálunk például 5-10 százalékos visszaesést jósolnak a nyugati szakemberek. Napjaink légköre, politikai hullámverése magánemberként is folyton arcul csap. Az elmúlt hét végén gimnazista lányom zsolnai barátnője hosszas kérésre ellátogatott hoz­zánk. Édesapja építőművész, értelmiségi, mégis esténként megrémülve telefonált: nem történt-e baja a Csallóközben, levegőhöz jut-e a magyarok között. Zuzka szimpatikus, érettségi előtt álló leány, csak azt nem érti, miért beszél a mi családunk Szlovákiában egymás között magyarul. Vasárnap misére menne, mondom neki, városkánkban délelőtt csak magyar istentisztelet van, erre morcosán felült a pozsonyi buszra, mondván: ö csak Aznap este vajdasági magyar kollégáim csengettek be néhány röpke baráti szóra, otthon talán a behívó várja őket és sok más megpróbáltatás, mégis sietnek haza, nem futa­modnak meg szülőföldjükről. Vukovárról me­sélnek: helikopteren szállították a sebesülte­ket, ahogy szállt le a gép, csurgóit a vér, iskolában rendeztek be egy ideiglenes kórter­met, nem volt elég gyógyszer, olykor érzéste­lenítő nélkül műtötték, a szomszéd tanterem­ben meg kisgyermekek tanultak. Megszemé­lyesítve még szörnyűbb a háború, iszonytató, hogy főleg az amerikaiak heteken át hangza­tos szavakba palástolt kiváró taktikával, sőt közönnyel követték ezeket a döbbenetes ese­ményeket. Ideje kilépni a nagypolitikából, gyerünk az úgynevezett átlagpolgár közé. Indítanám öre­gedő Skodámat, halk kerregést hallok, kinyif­fant az akkumulátorom. Megyek a boltba. hétszázért adnák - ha volna. A magánkeres­kedő mosolyogva hozza az akkut: fel is van töltve, potom ezerötszázat tetszik fizetni... Végre elindulok, kisvártatva egyik ismerő­sömmel találkozom, aki egy éve szövetkezeti elnök, nekikeseredve mondja: öregem, csak sok gondunk és még több adósságunk van, különböző szolgáltatásokért fél disznókkal fi­zetünk pozsonyi üzemeknek, nem tudom, miből teremtjük elő a tagság jövő havi előle­gét. Beülünk az út menti étterembe, a szem­közti asztalnál ismerős arcok. Az egyik férfi éveket ült sikkasztásért, a másik az úgyneve­zett marxista egyetemen olvasott föl makogva lenini közgazdaságtant. A harmadik személy fontos és még fontosabb elvtársakat kalauzolt ebédre, dínom-dánomra a járásban. Szemláto­mást nekik áll a világ, konzorciumról, milliós tételekről hangoskodnak. Hirtelen Rotschild egyik mondása jutott az eszembe: a második milliómat már tisztességes úton szereztem... Most nálunk lehet majd kaszálni, a dzsungel törvényei szerint szélhámoskodni, érvénye­sülni és meggazdagodni, mint egy évszázaddal ezelőtt Amerikában? ■.. Aztán az ember mégis leül az írógéphez, a tisztességes állampolgár előveszi összeku- porgatott pénzét, kölcsönt vesz föl, és munká­hoz lát, vállalkozik. Itt, Közép-Európában, elődjeihez hasonlóan építkezni kezd a romo­kon. És bizakodik, hogy végre hagyják őt dolgozni, alkotni, teremteni, hogy nem is oly sokára béke lesz körülöttünk és lelkűnkben. S hogy munkánk, erőfeszítéseink révén az előzőknél talán mégiscsak boldogabb lehet a rövidesen ránk virradó új esztendő. Szilvássy József 1991. december 27. XXIV. évfolyam Ára 4 korona

Next

/
Oldalképek
Tartalom