Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
ft EGY DEPORTÁLT VALLOMÁSA meg az első feleségemet is. Sem őt, sem a munkatársaimat nem zavarta, hogy magyar vagyok. Olyasmit, hogy büdös magyar, ilyen magyar vagy olyan magyar, soha nem mondott senki nekem. Gyakran kérdezgették viszont, hogy mi újság Magyarországon, mert tudták, hogy magyar lapokat is olvasok és hallgatom a magyar rádiót is. 1956-ban is elmondtam nekik mindent úgy, ahogy olvastam, illetve hallottam. Ezért aztán, mondván, hogy lázítok, el is vették a pártkönyvemet, s csupán három év múlva, amikor a kollégáim, csupa öreg kommunista, mellém álltak, adták vissza. 1968-ban aztán az ötvenhatos magyarországi tapasztalatok alapján előre sejtettem, hogy mi fog történni, hogy ide is bevonulnak az oroszok. Ugyanígy 1989- ben, bár akkor már én is erősen bíztam benne, hogy ezúttal elmarad a „baráti segítségnyújtás”. Az imént említettem, hogy 1959- ben visszavettek a pártba. Később beválasztottak a prágai pártbizottság élcsoportot akartam szervezni, hogy összehangolhassuk a tevékenységünket, akkor az elnök azzal utasított el, hogy To nepűjde Frartto, to je frakce. To nedovolíme. Hozzátette még, hogy ez különben is munkáspárt, semmi szükség külön csoportok kialakítására. Kommunista voltam, s az is maradtam. Soha, senkinek nem ártottam. Ma is, ha bemegyek a gyárba, nincs olyan, aki ne nyújtana kezet. Mostanában is elpolitizálgatok a volt kollégáimmal, mondom nekik, hogy a közép- kelet-európai változások elindítói a magyarok voltak, és tulajdonképpen sokat segítettek Németország egyesítésé ben.-Nem sokat tudnak ezekről a dolgokról, csodálkoznak, hümmög- nek, azt viszont tudják, hogy hitelt adhatnak a szavaimnak, s végül is bólintanak. Dobié Franto, véfíme ti, mondják, és ez nekem rettenetesen jólesik. Arra, hogy visszatérjek a szülőfalumba, már régóta nem gondolok. Egyrészt, mert Szlovákiából jó ideje Amikor annak idején a kezembe került Janics Kálmán A hontalanság évei című könyve, a 345. oldalhoz érve értetlenül torpantam meg a tény előtt, hogy a jogfosztott- ság éveinek befejezése, illetve annak a felhívásnak a publikálása után, melyben engedélyeztetik azoknak a szlovákiai magyaroknak a (szigorúan szervezett formában történő) hazatérése, akik „mezőgazdasági munkára lettek hehíva ”a cseh területekre, „a deportáltaknak legalább 25 százaléka nem tért vissza Szlovákiába; az 1950. évi népszámlíílás 13 441 magyart Íaltílt a cseh tartományokban”. Deltát miért nem jöttek haza, töprengtem napokig, mígnem eszembe jutott, hogy „Haza csak ott van, hol jog is van”, s a csehszlovákiai magyarságnak a háborút követő években nem voltuk semmilyen jogai. A deportáltakat Cseh-, illetve Morvaországban érte a jogfoszjtottság éveinek vége, természetes hát, hogy egy részük úgy vélte, ott az ő hazájuk- Meg hát: hova is jöttek volna, hiszen odahagyott házaikban „gondnokok " csücsültek — goruloUam én. Mint az az alábbiakban Bugány Ferencnek, a deportáltak máig Csehországban élő egyikének a vallomásából kiderül, nem is olyan rosszul. Nagyon korán, még gyerekemberként megtanultam, hogy mi is az a nacionalizmus. A családunkat, bár Bá- torkesziről származunk, egy Nyitra melletti zsidó nagybirtokon érte a Felvidék visszacsatolása. Ott éltünk tíz évig, mert édesapánk csak ott talált munkát. Gyerekfejjel kellett megélnem, hogy miket művel a Hlinka-gár- da, hogyan verik be a zsidók ablakait, hogyan hajtják marhavagonokba a meztelen cseheket és küldözgetik arti- kulátlanul üvöltözve a Dunába a magyarokat. Én tízéves voltam, egyetlen fiúgyerek a családban, a lánytestvéreim mind idősebbek és az anyánk, talán ezért is, azonnal kérvényezte, hogy hazatelepülhessünk. Amint beadta a kérvényt, rögtön összepakoltunk és fél évig tartott ugyan, míg megadták az engedélyt, de csak azért sem csomagoltuk ki a holminkat. Ültünk a csomagjainkon fél évig, kivártuk, hogy hazamehessünk. Bátorkeszi mellett, a pusztán kaptunk egy házat és valami nyolc hold földet. Dohányt termesztettünk, mint azelőtt. Apám nyolc évig volt katona. Éppen letöltötte a katonaidejét, amikor kitört a háború, és újabb négy évre behívták. Keveset volt odahaza, így nekem kellett a férfimunkát végezni. Mintha tegnap lelt volna, úgy emlékszem rá: tizenkét éves koromban már aratnom kellett. Reggel háromkor költött az édesanyám, mondtam neki. hogy álmos vagyok, fáradt, a szemem sem bírom kinyitni, de muszáj volt. A kaszát nagyapa kalapálta ki, mert azt még nem tudtam, azután mondta: Feri, meg kell ismerned az életet, nem könnyű dolog az. Felkeltem, megmosakodtam, és mentem. Apu akkor már tizedes volt és éppen a lengyel menekülteket őrizte egy Esztergom melletti táborban. A háború végén hat hétig állt a front a környékünkön, a tanyánk négyszer cserélt gazdát. Hol az oroszok foglalták el, hol a németek. Ástak egy légvédelmi bunkert, mindig oda bújtunk el, ha lövöldöztek. Kutya idők voltak, de mindnyájan túléltük. A háború után újra Szlovákiához tartoztunk. A tanyánkat elvették, beköltöztünk Keszire Sántáékhoz, akiknek a fia később elvette az egyik nővéremet, Erzsikét. Az ő földjükön dolgoztunk, dohányt termesztettünk megint és egész jól megéltünk belőle. Aztán jött ’47 januárja Nálunk a gazdag magyarok fehér lapot kaptak, őket Magyarországra telepítették és magukkal vihettek csaknem mindent, minket, szegényebbeket pedig Csehországba írtak ki munkára. Egy éjszaka váratlanul ránk tört a katonaság. Köbölkúton bepakoltak a marhavagonokba és amikor megtelt a szerelvény, elindították Csehország felé. Csak Erzsiké maradt otthon, őelbújt a jászol alá és nem találták meg, bár nagyon keresték. Az édesanyánk előző éven meghalt. Szívbeteg volt szegény, mióta az eszemet tudom. Tizennégy napig tartott az út. Hurcoltak ide-oda, két-három napra mellékvágányra állították a szerelvényt, aztán döcögött tovább. Prága mellett, a braclavi állomáson még négy napig vagonokban tartottak, aztán szétosztottak bennünket a földbirtokosok között. Úgy mustrálgattak, mint a barmokat. Mi, szerencsére, mindnyájan ugyanahhoz a gazdához kerültünk, hat másik családdal együtt. Bár még csak tizenhét éves voltam, én lettem az ő szószólójuk is, mivel a Nyitra mellett töltött gyermekéveimnek köszönhetően én tudtam a legjobban szlovákul. Eleinte nagyon rossz körülmények között dolgoztunk. Enni alig adtak valamit, fizetni pedig egyáltalán nem akartak. Emlékszem, egyszer fel is lázadtunk emiatt. Bejelentettük a birtokosnak, hogy nem dolgozunk tovább, ha nem fizet, mire a felesége pofon vágott. Mit ugrálok én itt, szaros gyerek létemre, mondta. Akkor én megragadtam a vasvillát, hogy leszúrom. Itt éhezünk hónapok óta, dolgozunk, mint az állatok, és még pofozkodik? Az asz- szony látta, hogy baj van és szaladt a csendőrökért. Mindig heves természetű voltam, csak úgy tudott elmenekülni, hogy a többiek lefogtak. Ne csináld, Feri, mondták, még nagyobb bajba kerülsz te is meg mi is. Később jöttek a csendőrök, de azok már munkásokból lettek csendőrök és a pártunkra álltak, lecsillapították a birtokost. Engem azonban mindenesetre kidobott, így más helyre kellett mennem dolgozni. Aztán jött 1948: visszakaptuk az állampolgárságunkat, a jogainkat. Mehettünk, ahová akartunk Mi nem tudtunk hová menni: nem volt semmink, a bátorkeszi házunkba egy szlovák család költözött. Szétszóródtunk. A legidősebb nővérem Pú- chovba ment dolgozni, Anni, aki most is itt lakik mellettem, féijhez ment egy cseh özvegyemberhez. Szereztek egy lakást, s mi mindnyájan hozzájuk költöztünk. Én a sógorom javaslatára beléptem a Sigmába: kitanultam a gépla- katosságot és a jiegesztést, s ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig. A gyárban léptem be a pártba is. Édesapám 1953-ban halt meg. Nagyon beteg volt, rákos. Én akkortájt éppen katona voltam. Olyasmi, hogy szabadság vagy eltávozás, egyszerűen nem létezett. Csak annak köszönhetően láthattam a halála előtt még egyszer az apámat, hogy egy gyakorlaton eltört a csuklóm. Akkor, mivel még a cipőkefét sem tudtam megfogni, nemhogy a puskát, adtak egy hónap szabadságot. A visszatérésem után három nappal jött a távirat, hogy apám, meghalt. A bátorkeszi temetőben nyugszik. Hazament meghalni. Katonáskodásom idején ismertem nökségébe is. Szerintem csak azért, mert magyar vagyok. Elég kényelmetlen alak lehettem számukra, kritikus felszólalásaim miatt az egyik szakmai bizottságból a másikba helyeztek. Ka- peknek, a pártbizottság elnökének azonban szüksége volt rám: mindenhová magával cipelt, még Kádárhoz is, hogy hát lám-lám, milyen internacionalisták vagyunk, még a prágai pártbizottság elnökségében is akad magyar. Amikor viszont láttam, hogy a munkások szavára nemigen adnak a pártbizottságban, és a munkástagokból egy rossz hírek érkeznek, másrészt az idén újra megnősültem. Tavalyelőtt, amikor meghalt az első feleségem, vissza akartam menni. A temetésen a rokonság látta, hogy milyen rossz bőrben vagyok, és mondták is rögtön, hogy költözzek hozzájuk. Azután viszont megismerkedtem a mostani feleségemmel, és megváltoztattam a terveimet. Bátorkeszibe azért el-eljárok, ha tehetem, évente. A házunkat ugyan időközben lebontották, sok minden megvan még viszont, amihez emlékeim fűződnek. A feleségemnek mindent megmutattam, és el is meséltem neki, hogy hol, min mentem keresztül. Pontosan, úgy, ahogy volt. Mert azt nem lehet elfelejteni. Kluka József 1991. XII. 20 ilasúrnap 4 SO HA, SENKINEK NEM ÁRTOTTAM HAZAMENT MEGHALNI (Mérj Gábor felvételei)