Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
MÓRA FERENC: Már nagyocska gyerek voltam, lehettem olyan ötödfélesztendős, és már körül tudtam bukfencezni a pemyésgödröt, ha senki se látta. Úgy látszik, politikusnak készültein, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsibrita Jóska volt e fél szem birtokosa, velem egyidős gentleman, akihez a legőszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora báránybőrsüvegben járt, hogy abba belefért volna a Dzsingisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Dani utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mén télen az öreg Zsibritának kellett a sapka, és nyáron ő hordta a szalmából készült párszárítót. Elég az hozzá, hogy Jóska bekulaicskált a kerítésen, ami mégnem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen van: — Ját jak! En akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyés-gödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan. Nem is ezért emlékezetes nekem ez a télvégi nap, hanem, mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát. Letappogtam magamról a hamut és beol- dalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit sem vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyajiság könyvébe. Odakuporogtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája: — Ö-rül-je-tek-és-vi-gad-ja-tok mert-a ti-ju- tal-ma-tok-bő-sé-ges meny-nyek-ben. A voces paginarum hamar elaltatott. Mikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az óltetőről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott. — Mindennapi kenyeiiinket adjad nekünk ma... — Édes anyám — állítottam be közé és a jó isten közé —, mit vacsorázunk máma? Először végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt: — Háromfélit: kenyeret, haját, bélit. Azt mondtam eire, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kényénél. — Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba — vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. — (hűljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten. Anól persze még akkor semmit sem tudtam, hogy minden államnak támasza és alapköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogy ha akart volna, legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No, majd ha apám hazajön — gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzeti- szinti árpacukrot ne hozott volna. Félálomban voltam már, mikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből Csöndesen ültek az asztalnál elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akJcor szólalt meg mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott: — Az Istene ne legyen ennek a rossz háznak legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyiíznának az adóval. Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk ropogott a nádtető, mint disznópörzsö- léskor a szalma. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben. — Mit csinál édesapám! — kérdeztem. — Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó koslebálók-at. A koslebálók azok az úriemberek voltak akik házról házra jártak minden esztendőben, és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok aki kalamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az össze- írási íveket és tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat. Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból. — Más baj van itt — szólalt meg bennem a lelkiismeret. —A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyeríink mellől a szalonnát. Lacika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven feléjárt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig ő mindig „fiatalember”-nek szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecser- nye után, és lámpagyújtásig segített az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott, és a nyakamba akasztotta a botja kampóját: — No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni? — Éljen a negyvennyolc! — rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette vállárnál, és megígérte, hogy ha az Isten élteti akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyant, mint az övé. Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával, és az eredeti hivatása az volt, hogy női keblen fog a össze a kabátot. A Lacika a- tilláján azonban csak mint Tan pour Vart nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem. Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, lesodrogattam a kincset az atilláról. Megkell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt fel bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öregtemplomba, s az oltárterítő megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Úr asztalára. Talán egyszeníbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkora jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani. S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám: — No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök és el- nyálkásodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Máriának a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját. Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk aföldecskénk Amit meghagyott a fagy, elverte a jég leégette a nap. —Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa — vágta a sarokba esténként az apám a tó-tarisznyát. Az is jó volt nekem már akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig. Éhesen ődönögtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa, rámkiáltott a muskátlis ablakukból: — Te gyerek szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton! Szép, kövérlevelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával. Abból lesz énnekem jó vacsorácskám. Gazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámban. — Megállj, kenek rá mézet is —fordult be a kamrába. De én már akkor kívül voltam a kisajtón, és nekiestem a kenyérnek De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem az édesanyám sápadt képe. — De jó volna visszaragasztani — néztem a megcsonkidt karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű, mint azelőtt. Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek Inkább sírva fakadt, és visszaerőltette rám az ajándékom. —En már megettem a másik karajt — vö- rösödtem el (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.) Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. (Az meg a hajába főtt krumplinak az iinnep- lős neve. Nem rossz étel az se, ha só is van hozzá.) — Hanem tudod mit? — törülgette meg anyám a szemét — eltesszük a kenyeret apádnak Szegény ki leesz éhezve, ha hazaér a szőlőből Azt már én nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek nem fekszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem föl a szóváltásra, — Ne bántsd, fiam, jobb lesz az nektek itthon — hallottam az apám szavát. — En elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az epeifa. — No, minket se féltsen — kevélykedett anyám, s belecsúzztatta a kenyeret a tarisznyába. — Jó az Isten, ma is ád annyit, mint tegnap. Hát éppen annyit adott. Papsajtócskát, sárgarépácskát, krumplicskát. De még egy darab sajt ócskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejlődöu még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja. Még akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját: — No Ferkó, találd ki, mit hoztam neked? — Jaj, mit? Tán fiirjecskét? — ugrottam fel lelkendezve. — Nagyobb újság ez annál is — bontogatta a tarisznyacsücskét. — Nézd-e, madárlátta kenyér! Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak: Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”. (1925) (Méry Gábor fotoreprodukciója) Krisztus születése a németlipcsei főoltárról (1450 köríil)
