Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-20 / 51. szám

- M ■* * Első gyertyagyújtás Kopottas színűvé fakult kékfestő köté­nyével megtörli a széket a vendégnek. Bi­zonytalan mozdulattal nyúl karfája felé, de amikor már eléri, erősen megragadja, úgy kínálja hellyel: — Ne haragudjon a szemetelésért! De hát a kukoricacsutka így hullatja a pelyhe- ket. Most morzsoltam az egy szem malac­kámnak. A kertben termett öt zsáknyi. A kecske tejével meg száraz kenyérrel kitar­tom a malackámat. Nem hizlalom meg, mert mit is kezdenék a zsírjával. Ami nekem kell, az meg nem sok. Mégis, ilyenkor tél ele­jén valahogy biztonságot ad az a kis kolbász meg sonka. Hagyatok két-három oldal sza­lonnát is. Nincs jobb annál a rántotta alá. Nekem már nem kell több... — hirtelen ab­bahagyja a beszédet. Legyint, s miközben az üvegablakos kredenchez lép, megkérdi: — Szereti a kisüstit? A vendég meglepetten néz rá. Ezt látva, nem is várja meg a választ, elé tesz egy por- ciós poharat. Ismerős a formája, valamikor egy pinci parasztgazda eresze alatt talált né­hányat, félig belepve sárral. Nézi a porciós felső szélén fúváskor elfutott üveg hulláma­it. Régi falusi kocsmákban mérték ilyenbe a pálinkát. Lélekmelegítőt vagy asszonyszo- morítót. A mértékletességet és a mértékte- lenséget... — No, igya meg gyorsan! Látom, még az orra is megfagyott. Nem irigylem a magafaj­táját. A fiam is... — Már ismerős a mozdu­lat, amely ezúttal nem legyintésnek tűnik. Inkább valami tétova emlék-hessegetés. Elő­fordul, egy kukoricacsutkával kinyitja a pla­tina sparhelt ajtaját. Lobog a láng a tűzhely­ben. Almosságűző reggelik, erőt adó ebédek és csendes vacsorák tüzét tükrözi vissza az öregasszony szeme. — Vándorolt az mint a megriasztott jó­szág. Hegyről le, hegyről fel. Völgyből ki, völgybe be. Aztán nem jött haza többet. Sí­rást nem látott szememben az uram. Siratni azt szokták, akit halva hoznak az anyja házá­ba. A gyász szomorúság, a remény vidám­ság. Nekem ezt mondták a régi öregek. Amíg élt az uram, könnyebb volt. Az egye­düllét négy éve kővé keményítette a re­ményt. Él-e, hal-e? Ki tudja azt? Mondták a szomszédok, hogy kerestessem. Kivel? Hol? Magamra maradtam. Messziről jöttem ide menyecskének. Az uram meg egyes legény volt. Tőle a nagy kert, pedig a földet elvet­ték. A maradékkal meg belépett a jéerdébe. Dolgoztunk, úgy jutott a fiunk taníttatására. Már nem is tudom, milyen diplomát szer­zett. Kémikus vagy fizikus? Nagyon fiatal volt, amikor elment... — Kezét fakó köté­nyébe ejti. Mozdulatlanul néz a vendég sze­mébe. Mintha az ő lelkét járná át pillantása. Nézése olyan, mintha a múltba révedne. — Maga olyan idős lehet, mint a fiam. Most negyven. — Ahogyan kimondja a mondatot, a bizonyosság uralkodik szemé­ben. — Egyszer visszajön. Az se lenne már baj, ha halálhírét hoznák. Nincs rosszabb a zörgő kövekké keményedő reménynél. Ta­lán megbocsájt az Úristen, ha úgy várom a fiamat, mint az emberek a Messiást. Nekem húsz éve tart az ádvent, s nem tudom, eljön- e az Úr Jézus Krisztussal az én Karácso­nyom is. A tisztára törölt szék mintha izzani kezde­ne a vendég alatt. Búcsúzáskor úgy simogat­ja meg a kezét, mint az anyjáét. Már-már emeli ő is a bal kezét, hogy visszasimogas­son ... és akkor harmadszor is ugyanabban a mozdulatban hanyatlik le a keze, mint ami­kor a táplálékáról beszélt. Mint amikor a fia jutott eszébe. Második gyertyagyújtás Mint amikor a fia jutott eszébe, a pillanat kimerevedett. Állt az ablakban, s orrát az üveghez nyomta. Az utcai lámpák fényei ap­ró nyilak százaivá hullottak szét. Hirtelen érezte, hogy a hidegtől orrában lassan meg­ered egy meleg patakocska. Ösztönösen zsebkendője után nyúlt, s miután megtöröl­te orrát, a mennyezeti lámpa fénye felé for­dult. A zsebkendőn csak egy áttetsző nedves folt látszott. Nem vér volt. Megdörzsölte hi­deg orrát, majd töltött magának a borból. A poharat a fény felé tartva először szemma­gasságba emelte. Nézte a zöldessárga italt. Köréhajoltak a bútorok. Úgy érezte, óvón veszik körül. Oldalvást nézve, egyenes vona­lú éleik, sarkaik a szobában már nem tűntek annyira gondoskodónak. Eltűnt a tenyerek alkotta simogató hajlat, az anyaöl karok be­kerítette melege, a megfogamzott magzatot tápláló méh öle, a születés előtti napok kis- ded-gömbölyősége. Tárgyai és a magány vették körül. Most a magányra ivott. Ivott volna a tárgyaira? Bárgyúság, hiszen azok csak önmaguk létében azonosak önmaguk­kal. Míg az ember magánya mások nélkül el­képzelhetetlen. Kellenek hozzá emberek. Közeli és távoli ismerősök, rokonok és isme­retlenek, akikről lemondhat. Ettől lesz vala­ki magányos. Ez a magány paradoxona. Vá­lasztás kérdése az egész. A szabad lélek vá­lasztásáé. Sejtette, hogy amikor majd közeleg az idő, amelyben egy örökkévalóságnyi pilla­natba koncentrálódik a magány, lélekben meg fog futamodni. Éppen ezért várta is azt DUSZA ISTVÁN a kiterjedés nélküli pillanatot. Tudta, hogy valami történni fog vele. Először a fényt ke­reste. Izzólámpák meleg sárgáihoz szoktatta a szemét. Máskor a konyhai mosogató fölöt­ti neon alá állt. Csak a gyertyától félt. Annak fénykörében nincsenek tárgyak. Marad a fénnyel üzenő lélek, valahol az önmagába visszaforgó világmindenség energiáival. Ma­radnak a szemen át tekintő lélek tárgyai, tör­ténései, s a magányában jelen levő távolle­vők. Egy-egy gyertya lángját nézve, nem a magány riasztotta, hanem saját lelke. Az üzenet, mely belőle fakadt, s lám, most is, nem tudni hányadszor tápláló szeretet he­lyett riasztó közönyt kódolt szeme sugarába. Már nem is tudja, hogy ő választotta a magányt, vagy mások választották neki. Má­sok? Hiszen ez lényegtelen. A pohárban im­bolygó fény zöldessárga íveit nézte. Benne a szinte föléje boruló bútorokat. Amott az a riasztó bokor a filodendron. Kicsiny őserdő­nek hiszi magát. Ez a szekrénysor meg mint­ha egy beláthatatlan méretű várfal lenne. Egyszerre nevetségesnek érezte képzettársí­tásait. Legszívesebben a szekrényfal üvegaj­tóiba vágta volna a teli poharat. Csak hát még a gondolata is az önsajnálatot, a hazug képmutatást juttatta eszébe. Hogy majd ő aztán megmutatja! Mert neki igazán nincs szüksége senkire. Karácsony ide vagy oda, ő sehová nem kéredzkedik be. Kiváltképp nem szülei házába. Neki ne könnyezzen az anyja, de apja se tartsa vissza az ünnepre va­ló tekintettel a káromkodást. Ne kelljen szinte bőrén éreznie a kiszolgáltatottságu­kat, amelynek egyetlen előidézője ő maga volt. Gyávaságból döntött így. Most is, eb­ben a kérdésben is, mint oly sok másban. Iszonyatos volt tudatosítania azt, mennyire gyáva. Gyávaság volt az oka munkahelyi hallgatásának, önfeladásának. Gyávaságból mondott nemet a visszatérni akaró feleségé­nek, mert félt szembenézni saját hibáival. És most mégis vár. Meghasonlottan, de vár. Ádventi őrülete mintha ebben a pohár borban kavarogni kezdene. Harmadik gyertyagyújtás Mintha ebben a pohár borban kavarogni kezdene a havas esték minden vihara. Tűnő idők távoli teleinek csontig hatoló fagyával száll szembe a szőlőérlelő nyár tüze. Á he­gyek alatt, valahol a leírhatatlan hóförgete­gek szülőhelyén történnek még csudák. Olyanok, amelyekre csak ama nevezetes Krúdy úr műveit olvasva bukkanhatunk. Lomha füstöt eregető kolbászfüstölők urai, illatos konyhák lázas asszonyai mesélik egy­más szavába vágva — már ha az előbbieket szóhoz engedik jutni az utóbbiak —, hogyan történnek még ma is az afféle csudák. Hogy mifélék? Hát oly félék, mint a hó­förgetegben eltévelyedett gyermeké, akit karácsony este egy vasúti bakter terelgetett vissza jajveszékelő anyja házába. Boldogsá- gos Szűz Mária örömmel teli várakozása ve­zérelhette arra az öreg vasú :i baktert, amer­re a gyermeket is. Azt is rebesgetik, hogy a karácsony előtti szombaton a két falu közötti úton látni lehet egy muzsikus cigányt, aki ünnepi öltözetben jön idefele. Látni már látták, de találkozni még senki se találkozott vele. Olyan ő, mint a kóbor lélek, pedig nagyon jólelkű cigá­nyember volt, így hát aligha űzheti a havas éjszakába nyughatatlan lelke. Másért jön az mindig errefelé. Másért bizony. Mert úgy van, hogy azok, akik nagyon várnak valakit, aki vagy már nem jöhet, vagy még messze van érkezése, olykor képzelődnek is felőle. Meg aztán dicséretes dolog lenne ma is, ha muzsikus cigányemberek tartanák elevenen az ünnepköszöntés szokásait. Jézus születé­sét meg még a csudákban sem szabad nagy zene-bonával várni. Csendesedjenek el mostanság a lelkek, ne zendüljön húr az éj­szakában! A szelíd reménység elnyeri méltó jutalmát. Disznótorok illatos sültjeit kóstolgatva, hasas hordók levét csavarintva kifelé a kar­csú csapokon át, felmelegednek ám az ád­venti várakozással teli férfilelkek. Fékezik is őket az asszonynépek, csak hát a lecsendesí­tett dalnak valahol túl kell csordulnia a lélek hordójának peremén. így aztán megtörténik az a csuda, amit csak akarnak. Mondjam úgy, hogy nem dalban, hanem igaz történet­ben. Úgy igaz ez, mint a muzsikus cigány története. Tényleg volt egy öreg zenész, aki nem átallott elindulni a zimankós éjszakába, hogy a szomszéd falu melegebb szívű lakóit megtisztelve zenével köszöntse a megszüle­tett Kisjézust. Cincoghatott volna ő a saját falujában is, csak hát lehet, hogy úgy van az, mint a prőfétasággal, hogy a muzsikus ci­gány sem prófétálhat... akarom mondani... muzsikálhat igazul a saját falujában. Jött hát Pista cigány, nem törődve boszorkányos sze­lekkel meg angyalkás hóesésekkel. Jött és megérkezett. A kutyás házakat messze elke­rülte, mert féltette a nagyapja nagyvárosi kávéházi muzsikálásának idejéből rámaradt zsakettet. Angol szövet volt az, mindenki megmondhatja, aki látta. Máshová minden­hová beóvatoskodott, s már a lépcsőfeljárón rákezdte a Csendes éjt, meg a Mennyből az angyalt. Amolyan cigányosan megcifrázva. Persze, akadt olyan gőgös népség, akik el­küldték egyetlen köszönöm nélkül. Többen voltak azok, akik pálinkával kínálták, meg kaláccsal. Amikor aztán nem jött, mert neki is elhegedülték a cigányok az utolsó nótáját, hiányát elkezdték kibeszélni magukból az emberek. így eshet meg Gömörben ma is az a csuda, amelyhez hasonló csak Krúdy úr Szepességében történhetett volna meg iga­ziból. Hogy miért éppen ádvent harmadik vasárnapjának éjszakáján látják halála után az öreg cigányt? Talán mert a karácsony oly közel van már, hogy a mai népek is alig tud­ják kivárni türelemmel, s mert az ádventi vá­rakozás is megfogyatkozhat a lélekben. Negyedik gyertyagyújtás Az ádventi várakozás is megfogyatkozhat a lélekben. Különösen, ha gyermek testét fe­szegeti nagy-nagy szorgalommal. Szentesté­re talán el is fogy az a türelem, amely a koro­sodó felnőtt lelkében a legkezesebb. Nekem ne mondja senki, hogy Jézus születése nap­ján minden családi asztal köré csak angyalok települnek az égből. Földi gyerekek azok, akikben a rossz és a jó úgy felelget egymás­sal, mint bármelyik értelmes felnőttben. A történet, amelyet a Messiás születését kö­szöntő negyedik gyertya lángjának fényében mondok el, egy kedves jó barátom életútját jelölte ki ezen a világon... A templomból való hazaérkezés után a szoba akkor is megtelt fénnyel, mint azelőtt oly sok karácsonyon. Csak a csikónyi gyer­meköröm feleződött immár egy kamasz lel­kében. A „miértek” kíváncsisága helyére a „minek vagyok” görcsös faggatása lépett. És minek van édesapám? Mi végett szült éde­sanyám? Mit adok majd a világnak? Mit kí­nál a világ nekem? Mi végre élek a földön? Mi lesz velem a másvilágon? Igazat mond-e a tiszteletes bácsi? Van-e Isten? Eljön-e Jé­zus, hogy megváltson bennünket? Elaltathatatlan kételyek sora a serdülő szívben. Édesanya megteríti az asztalt. Édesapa a régi szokások őrizőjeként egy almát hasított annyi felé, ahányan voltak a családban. Ki­csik és nagyok egyformán részesedjenek a közös javakból. Aztán az aszaltgombás ká­posztaleves, majd az akkor még ünnepi étel­nek számító mákos guba következett volna. Közben azonban történt valami, amit bará­tom azóta sem tud megmagyarázni. A leves­sel telemert tányérok fölött elmondott apai ima és ünnepi áldás közben rájött a nevetés. Elnevette magát. — Min nevetsz, kisfiam? — kérdezte tőle édesapja. — Ezen az egészen, amit mi most itt csi­nálunk. — Talán olyan a mi karácsonyunk, hogy kinevetni való? — szólt rá akkor erélyesen édesapja. —Nem, nem olyan. Csakhogy.... csakhogy én nem hiszek Istenben — csattant a válasz... Barátom elmondása szerint ez volt a leg­szörnyűbb karácsonyuk. Ennél szörnyűsége­sebbet már nem élhet át. Bár nem mondja, én tudom róla, hogy egész életében ezért az egyetlen nevetésért és odavetett mondatáért vezekel: Isten és ember előtt. Most már tudja, hogy kételkedés nélkül nincs hit, mert a kétely leküzdése egyben önmagunk fölött aratott győzelem is. Számára ez adja hitének bizo­nyosságát, melyben Lsten naponként megerő­síti őt. Olyannyira, hogy most már ő pásztorai egy nyájnyi embert Jézus, a karácsonyi kisded felé. Boldog mint pap, s boldog mint édesapa. Azt azonban bátran bevallja, hogy mindig elbi­zonytalanodik, ha valamelyik öregasszony tisz­teletes úrnak szólítja, és kopottas színűvé fa­kult kékfestő kötényével megtörli a széket a vendégnek. Méry Gábor felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom