Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Mikor a király meghalt, másnap reggel a vízparton azt mondja, egy igen idős süket hajós ember:- Mondja már kérőm... magának mög- van a füle...- Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi.- Mög, - hagyta rá egykedvűen - de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem sokat érnek... csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni, mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll? A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha fölrepül a városházi torony vas- rudjára a lobogó, annak a színéből a mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vízpartra nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.- A városházán húzzák a harangot, Józsep bácsi.- No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért húzzák ilyen korai üdőbe! Se búcsú nincs most, se körösztjárás, se sömmi - hát kinek szól?- A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg király.- Úgy hát? - mondta a süket elszomorodva. - Szögén... Bár hiszem különben az életbül e... - elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt kérdezte:- Aztán a harang szóll?-Hát.- Aztán miuta?- Van már vagy két fertály óra hossza. Józsep néz. Kisvártatva megint csak kérdezi:- Aztán nem reped mög?- Nem. Hiszen szól. Józsep kihúzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld felé, oldalt fordult, megindult s csak úgy félvisszaformán mondta:-Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped. x Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vízről föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyílik a vizpára fátyola és lassan, szelíden úszik benne a szép legenda a királyról és harangról. Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb harang. ... Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik fölébredtek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az életüket (f in memóriám), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomorú dolgok láttára meghasadt. A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még húzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek, mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sót a bakter azt is mondta, hogy miután TÖMÖRKÉNY ISTVÁN vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még néhány napig a kötelességének szigorúan megfelelt, kijelentvén azonban, hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik. Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van, legalább tudjuk magunkat mihöz tartani. Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a toronyból, lebontották a városházát. Aztán újraépítették, a tornyába megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok múltak, évek teltek, a harang néma maradt. Mígnem valami negyedfél esztendő múlva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való örömében, - beszéli a népmese - a harang meggyógyult, az elhasadt szive egybeforradt s mély kondu- lással szólt ki megint a népekhez a mezőre: megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig, amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint ismét meg kellett volna repednie. Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia, hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemze- tiszinü lobogóval. Lám, Józsepnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek és Józsep eltűnt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vájjon megint mondani, hogy hiszen különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért? Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet mondani. De mégis, az élet - hát az élet élet, nem lehet ebből eleget élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik, örökké folyik és mindig jön helyette másik - hát honnan jön ez a sok viz? - ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá. (1917) TŐZSÉR ÁRPÁD Második értekezés a nemzet probléi i. Gyermekkoromban a falunkban csak egy ember tudott szlovákul: K. Gábor, a falu csordása. Anyám gyakran szalasztott hozzá hivatalos papírokkal, fordítaná le őket magyarra. Egyszer egy ilyen fordítói penzum után Gábor bácsi azt mondta: Aki szlovákul tud, kimehet a világból. S ezzel a csavart metaforával feltehetően azt akarta kifejezni, hogy a szlovák nyelvvel mindenhol boldogul az ember, mehet egészen a világ végéig, s még azon is túl. Húsz évvel később, Alma-Atában, a világ végén igazat adtam neki. Az egyik este operában voltunk, a Pillangókisasszonyt adták. A kínai határ közvetlen közelében a japánosan törékeny kazah Cso-cso-szán szlovákul énekelte, hogy Mi osztálisz odni... szvet tak daljok... A múlt század romantikus szlovák nyelvészei azt állították, hogy a szlovák nyelv a szláv nyelvek ősanyja, s így belőle minden szláv nyelv megmagyarázható. Akkor, ott, Alma- Atában az én tudatom elektroncsöve is a szlovák ősnyelv hullámain vette az orosz nyelv jeleit. A hangsúlyoktól lecsupaszított, énekelt orosz szó a szlovák nyelv dialektusának tűnt számomra. Ez persze akkor történt, mikor már meglehetősen beszéltem szlovákul. A K. Gábor és Cso- cso-szán közti időben voltak kevésbé felemelő találkozásaim is a szlovák nyelvvel. 1947 januárjában és februárjában például „komisszárok“ és katonák magyarázták a falumban K. Gábor és Cso-cso-szán igazát. S a kevésbé fogékonyakat teherautókra rakták, s felvitték Csehországba. Feltehetőleg nyelvtanfolyamokra. Ránk is ez a sors várt volna, ha apám másként nem dönt. Döntéséről abból az indulatos eszmecseréből értesültem, amelyet az egyik este a szlovák, illetve cseh nyelvről és egyebekről folytatott anyámmal. Anyám egyre azt hajtogatta, hogy inkább megtanul csehül, mintsem hogy szökés közben lelőjék a határon. Apám erre csak annyit mondott neki, hogy: Márpedig hiába akarsz magas sarkú cipőben hegyelni a flaszteron, Csehországba, megyünk! Oda megyünk, ahová a falu. A falu pedig menekült. A szomszédos Magyarország felé. Ki kocsin, ki csak úgy gyalogosan. A szürke teherautók rendszerint hiába ácsorogtak a bezárt kapuk előtt, a fél falu már túl volt a határon. Apám és anyám párbeszédéből akkor csak annyit értettem, hogy hamarosan mi is Magyarországon leszünk, most viszont már azt is értem, hogy apámnak volt némi fogalma Csehország cipőiparáról, és Szlovákia és Csehország fejlődéskülönbségeiről. Szökésünk után minden kapcsolatom megszakadt a szlovák nyelvvel. Elmaradtam a szülőföld változásaitól. S mikor 1950-ben búcsút mondtam a magyarországi iskoláknak s véglegesen hazatértem, idegenkedve néztem körül. II. Mint ki egy régvolt időben jár-kel, hol a nyelvet is csak alig érti: nem értettem, hogy mit mond a falu, s nyelve egyszerre volt új és régi. A hősi énekek nyergéből leszállt a porosztokká vedlő türköknél járta hasonló magyar-szláv idióma tán - Az ősi nem illett az új világra. Akkor a tümniic, a miioszt, a megya, most meg a drusztvó s az okresz éke hatolt szavaink közé, új horony az ősi rangok eresztékébe. Új testek merültek meg a nyelvünkben - Figyeltem, hogy mit hajt föl az örvény, mit szőrit ki a lélek medréből az arkhimédészi törvény. III. Alsó és felső metszőfogaim közé veszem e régi vers metaforáit: hamisak? valód iák? Gyöngéden szorítom őket össze: a valutafém ne sérüljön meg bennük a fog hegy azért megérezze a nemesfém marasz taló lágyságát vagy az értéktelen vas ellenállását De a szóképek penészes ér méiben csak egy megválaszolatla s vonaglását érzem: ha nyelvet v mi változik meg bennünk? Nyitv dés tátva a tizenöt év előtti vers ja mint Hieronymus Bosch hajój; ondoké: üres sötét A szájüregbei nyelv mely önmaga kérdését mei ná vagy éppen ez a nyelvtelensé, asz? Ki nyelvet vált a váltás mis; s pillanatában kivágott nyelvű es bolond Aztán jön az asztigmatiki ű Greco Torz ég felé vékonyodó estükkel felfelé néző apostoli ek> zisban várják a beszédes lángnye de fejük fölött mintha inkább To ttó babérlében főtt sápadt marha i lobognának Az új nyelvben fele a komám kutya-pecér a sintér zú a dér az ágon s ha ezekhez a bai eonazmusokhoz akad Nagy Sánd száz talentumra bünteti a rhodos zsákat mert barbarizmusokkal (|j szép görög nyelvet akkor már jöl llparzer aki 1. Ferenc levéltáránál ros ablakán úgy néz át a huszad adba mint valami röntgengép ké[ n s halálos pontossággal diagnosz ja századunk rosszindulatú viola) daganatát így: Dór Weg der mód ldung führt von Humanität zur N ität von Nationalität zur Bestialit IV. Elzúgtak Közép-Európa forradaln A gótikus székesegyházak által k barbár törzsek rikoltoznak enigm: ki-kilendülve mint valami képből a nemzet harmadik dimenziójába A Mihálykapu-utca borozójában Svejk úr révedezve motyogja: Megint megölték? Nem is tudtam A tűhegyes dómban a huszárnak Szent Márton kardját emeli még nem lehet tudni hogyan doni szétvágja nem vágja szét a menté ráteríti vagy nem teríti rá a lábánál fekvő nyavalyatörés Kö meztelen tagjaira Az eszelős szemű műfordítónő a i mindenesetre éhségsztrájkol nyelvtörvényt követel: tiltsák be a műfordítások mögül a forrásnyelvet A kéjtől üvöltő tömegben a das \ combként szorulnak össze öklüket lóbálják csődörök méteres falloszukat mielőtt ugranának V. A Varsó-Budapest-Prága hároms: elektronikus sivatagában Mittel úr a sánta költő imígy profi Abból hogy néhány káromkodásu s szerelmi vallomásaink is hasonló már vonhatunk le néhány bátor k de kötelező olvasmányaink azono még nem elégséges ok az öldökléshez s a táj sem (a fűzfák a mezők dűlőútjai a gab szeretném végre tudni hol végződik a koholmány s hol kezdődnek a valódi kapcsolj nem a közös történelmi tapasztala tettek bennünket ferde lelkűkké egyes történetekre a hisztériások következetességéve de az is lehet hogy csak barbár tö mesterséges tavak közt elektromo őszintén szólva nem is tudom - ezek a kapcsolatok léteznek azért hirtelen elsápadásainkban hirtelen elpirulásunkban kiáltásainkban mozdulatainkban s mindez egy sebtében kiásott sírhoz vezethet *A kompozíció V. része Zbigniew Herbert Rozwa- zania o problemie narodu cimú versének szabad fordítása. végül végrendeletként hogy érthetőbb legyen a dolog: föllázadtam most mégis úgy látom hogy e vére lesz az utolsó mit a magát fölszabadító ember szétvág* Balogh István tusrajza
