Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
Jf •r «r F7_. -tgy minden korábbi elJ-ztyV képzelést alulmúló színvonalú parlamenti vita után kínos következetességgel sorra jelennek meg sajtónkban a politikai kultúra hiánya miatt sopánkodó eszmefuttatások, a televízió pedig unalmas kerekasz tal-értekezleteket szervez e témára. Jól felkészült lélekbúvárok és szociológusok, meg gyakorló politikusok törnek pálcát politikai kultúránk fölött. Aztán minden marad a régiben. Ugyanazok a honatyák és honleányok — mint egy elromlott gramofon - újból és újból belekezdenek ugyanabba, és mindenről ugyanaz jut az eszükbe: a nemzet. A nemzet - úgy általánosságban. A szuverenitást emlegetik, meg az egészen a különválásig terjedő önrendelkezést, miközben a nemzet tagjai hiába várják a választ a legégetőbb kérdésekre. Arra, hogy mi lesz a gazdasággal, hogy lesz-e munka, és lesz-e miből folyósítani a munkanélkülisegélyt. Ha rajtam múlna, én nemcsak társadalomtudósokat, minisztereket és parlamenti képviselőket hívnék meg a televízió politikaikultúra-kutató kerekasztala köré. Igen, a törvényszerűségek tanulmányozásában, a politika fő irányának kijelölésében nélkülözhetetlen szerepük van a szociológusoknak, a politikusoknak és demokratikus választásokon képviseleti megbízást kapott személyiségeknek. Ha azonban a politikus úgy halad, hogy időnként nem tekint hátra, nem győződik meg róla, hogy hallő- és látótávolságban vannak-e még az általa képviseltek, könnyen előfordulhat, hogy végül is egyedül találja magát. Ha rajtam múlna, én a kerékasztalok szervezésénél (és itt a „kerékasztal“ kifejezést értsük konkrétan is, de átvitt értelemben is) legalább egyetlen széket odahelyeznék a „gyalogparaszt“ számára is. Erre a székre például leültetném azt a szomszédomat, aki immár egy esztendeje járja a hivatalokat, hogy a szövetkezettől visszakapja 12 hektár földjét. Már tavaly nyáron arról álmodozott, hogy ősszel felszántja, tavasszal pedig dohánnyal beülteti a felét, a másik felében pedig gabonát termel. Megvette a traktort, felkészült a palántatermelésre, megbütykölte a negyven évet átvészelt vetőgépet, és az eredmény: semmi. Most legutóbb egy hivatalnok a hivatal folyosóján, menet közben mondta neki, hogy: nem. Ismerősöm önérzetesen panaszkodik: „A pártállam alatt egyszer egészen a miniszterig eljutottam egy ügyes-bajos dolgom intézésében. Az nagyobb úr volt, mint ez a földhivatali aktatologató, mégis, kijött elém az előszobába, beinvitált a munkahelyére, leültetett, emberi hangon szólt hozzám“. Hogy az ügyfelet valaki a folyosón fogadja, az is sok mindent elárul a politikai kultúra színvonaláról. Jobban mondva: színvonaltalansá- gáról. Egy csallóközi község két egykori polgármesterjelöltjét is székkel kínálnám a kerékasztalnál. Az egyiket, a kevésbé képzettet megválasztották, a másikat, a kiválóan képzettet nem választották meg. Valahányszor abban a faluban jártam a választások óta, mindig próbálkoztam e logikátlan választói magatartás kiderítésével. A megkérdezettek csak a vállu- kat vonogatták, mígnem egy nyugdíjas fején találta a szöget: „Tudod, mi éreztük, hogy abból lett volna jobb polgármester, akit nem választottunk meg. Mégse őrá voksolt a többség. Mert nem tanult meg köszönni“. Hát így állunk, tisztelt politikusok és miniszterek és parlamenti képviselők. És a „köszönni tudást“ itt megint konkrétan is, meg jelképesen is értelmezhetjük. A „köszönni tudás“ is a politikai kultúrához tartozik, mint még oly sok minden. Nemcsak az vét a politikai kultúra írott és íratlan szabályai ellen, aki az országos parlamenti választások napján csak azzal tud érvelni, hogy kitűzi a nemzeti színű kokárdát, vagy gulyással traktálja a jónépet, netán pártja zászlajának nyelével fejbe kó- lintja az ellenpárt vezérszónokát. És nemcsak a parlamentben lehet arcpirítóan hazudni, megalapozatlanul ígérgetni és országvesztő következményekkel lázítani. A politikai kultúra építgetése azzal kezdődik, hogy a másik párthoz tartozókat nem ellenségnek, hanem politikai ellenfélnek tekintjük. Egy percre sem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden jelenlegi nyomorúságunk abban gyökeredzik, hogy negyven esztendeig csak a hivatalos „hithez“ volt szabad csatlakozni, így menet közben nem volt mód a hibák helyrehozására. A parlament olyan, mint a társadalom. És a legközelebb megválasztott is olyan lesz, amilyenné ez alatt a két esztendő alatt válunk. Feltételezem, hogy bölcsebbek, előrelátóbbak, nehezebben becsaphatok leszünk 1992 júniusában, mint két évvel korábban voltunk. A politikai kultúra kérdése egyáltalán nem elméleti kérdés. Ezzel a politikusoknak is számolniuk kell, mert ellenkező esetben előfordulhat, hogy ha bizonyos idő elmúltával visszatekintenek, rá kell döbbenniük, hogy senki sem követi őket. Tóth Mihály Átvilágítás? Vagy A kétnyelvű utcatáblák Minden kérdésre boszorkányüldözés? és a felszedett sínek válaszolunk Hogyan látja a világ? Petrőci Bálint ipolysági riportja Új rovatunk bemutatkozása A 4. oldalon a 7. oldalon a 8. oldalon Jugoszláviai menekültek között Riport a 9. oldalon KERT ALATT A KARÁCSONY, MELYIK FÁT VÁLASSZUK? Méry Gábor felvétele
