Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
mam „HÁROM SZÍNHÁZBAN JELENTKEZTEM“ BSHKyÉnHHHHaHMBÉnHHHHH Verhetetlen. Énekben, táncban egyszerűen verhetetlen. Pezsgő, látványos revük szteppkirálya lehetne a világ bármelyik pontján, zenés filmek lenyűgöző sztárja mindenütt, ahol csak a tökéletes mesterségbeli tudás számít, musicalszínpadok vasból és dinamitból gyúrt nagy charmeurje, akinek még a kisujja is tehetségről árulkodik. Gergely Róbert revük helyett televíziós show-műsorokban remekel, filmszerepet ez idáig Gyöngyössy Imre és Kabay Barna alkotásában, a Yermában kapott csupán, musicalbe, amióta pesti színész, egyetlenegyszer hívták és akkor is csak „tartalékosnak“, harmadik szereposztásba. Hogy mindkét kollégáját azonnal lepipálta? Operett színházbeli helyzetén ezzel sem változtatott. Ha mégis, akkor félő, hogy rontott. Mert újabb szerep, újabb felkérés az Ének az esőben Don Lockwoodja után sincs. Az irigység, a szakmai féltékenység mindig, mindenhol megteszi a magáét. A tehetség azonban olyan, mint a fű: akkor is kisarjad, ha a földbe tapossák. Gergely Róbert pedig erős tehetség. Táncából rendkívüli elegancia, hangjából a legfinomabb varázs árad, színészi játékának őszinte érzelmek, pontosan kikevert színek adnak értéket. jött is a folytatás, hiszen Erich Sega: Lőve storyját, amelyet én alkalmaztam színpadra és egyedül adtam elő, befogadta a színház, így panaszkodni senkire sincs okom. Ötven előadásra kaptunk „jogosítványt“ a szerzőtől, és nyugodt szívvel ki merem mondani: soha, egyetlenegy este sem maradt el a siker. A Lőve story után John Fowles pszichokrimije, A lepkegyűjtő következett, amelyet szintén az én kezdeményezésemre mutattunk be, de hát ebbe sem kellett belefáradnom, mert a nagyszínpadon ritkán kapok lehetőséget. • Megint csak azt kérdezem: miért?- És én most sem tudok mást felelni, mint azt, hogy nem tudom. Talán, ha tagja lennék a színháznak, jobban figyelnének rám, csakhogy akkor kötelezőképpen mindenféle „operettliben“ is szerepet kellene vállalnom, és ez az az utca, ahová én egyáltalán nem akarok betérni. Ha bemennék, biztos, hogy mindent megtennék a produkció sikeréért, de az is biztos, hogy közben eltorzulna mindaz, ami az én stílusom meghatározója. A naiv, kissé behízelgő, melegszívű, hős típusú figurák helyett megkapnám a jópofáskodó, bonvi- vánszerű, bokacsattogtató gigerliket, s ez az, amitől viszolygok. Nekem a habos, rózsaszín történetecskék- hez sem kedvem, sem érzékem nincsen. Játszottam én már operettben nemegyszer, és egyfolytában kívül éreztem magam, márpedig az nem jó! Megcsináltam én azt is, de... Játszom most egy zenés vígjátékban tem, amióta Pesten vagyok, egyikbe sem kellettem. A József Attilában azt mondták: telt ház van. Megértettem. Személyes kötődések, jó nevű színészek... egyetlen szó nélkül álltam tovább. A Madách Színházban, ahol egymás után játsszák a jobbnál jobb musicaleket, ígéretet kaptam, hogy ha szükség lesz rám, hívni fognak. A harmadik hely, ahová megpróbáltam bekerülni, az Arizona Színház volt, és jelen pillanatban ott sincs hely. Most akkor én kérdezek. Megtettem mindent, amit megtehettem? Igen. Léptem, kopogtattam, próbálkoztam, nem sikerült. • herényi Imre, a Madách Színház igazgatója osztályfőnöke volt a főiskolán. Az ö hallgatását mire véli?- Nem akarok én „belelátni“ semmit. • Higgyem akkor azt, hogy már a főiskolán sem voltak jó viszonyban?- Én úgy emlékszem, az első év elején Kerényi még szeretettel közeledett felém, aztán egy bizonyos ponton megállt. • Mi volt az a pont?- Nagyon régi már a dolog, nincs értelme megpiszkálni. Édesanyám, Vajek Jutka, a tévéhíradó munkatársa készített az osztályunkról akkoriban egy riportfilmet, amely arról szólt nyíltan és őszintén, hogy hogyan is működik a főiskola, hogyan él egy osztálynyi fiatal a színművé- szetin. A végeredménye ennek aztán az lett, hogy mindannyian „kaptunk“ érte, mert a film nagyon erős visszhangot váltott ki a nézők körében. Lehet, hogy Kerényi is emiatt fordult el tőlem, de az is lehet, hogy el sem fordult, én most csak elmeséltem egy történetet. Mellesleg azt sem éreztem kiszúrásnak vagy büntetésnek, hogy nekem Pécs jutott akkoriban, sőt! Én az ott töltött hét évet ma is büszkén vállalom, és ahhoz hasonlítok mindent. Ott nem lehetett lazítani, mismásolni, ott a rosszat azonnal kiseprűzték. Pesten sok mindent meg lehet úszni, itt egészen más a dolgok állása. Pécsett egy olyan csapat láncszeme voltam, amely fontosnak találta, hogy foglalkoztasson, Pesten ki kell várnom, hogy az a két ember, aki számol velem, az első vonalba kerüljön. Most Szegvári Menyhértre és Vas- Zoltán Ivánra gondolok. • És Gergely Róbert hol áll most, melyik vonalban?- Ott, ahol nem lehet elkényelme- sedni, mert bármelyik pillanatban inthetnek, hogy gyerünk, rajtad a sor! Nem vagyok elkeseredve. Ha majd elégedetlen leszek azzaljtamit csinálok, befejezem. Lehet, hogy a képet, amelyet magam elé vetítek, sosem fogom elérni, ez majd csak évek múlva derül ki. Most itt ez a kazetta tizenegy dallal, s ha elfogy belőle harmincezer darab, lemezen is megjelenik az anyag, úgyhogy az év utolsó hetei számomra erről szólnak. • Az Emmanuelle-dalt kinek köszöni?- A Magneotonnak. Megkérdezték, volna-e kedvem hozzá és én azt feleltem, hogy igen. Ennyi a történet. Aztán "jött a nyár, és feleségemmel, Tallós Andreával, az Operett Színház táncosnőjével elutaztunk a spanyol tengerpartra és ott tudtam meg a kollégámtól, hogy sláger lett a dalból, és a rádió is reggeltől estig ezt adja. Mire hazamész, sztár leszel, mondta. Egy ilyen kis habkönnyű nótával? Az lehetetlen, gondoltam. És valóban siker lett a dalból, előbb arany-, aztán platinalemezt kaptam érte. • Kazettája utolsó dalával, a Hófehérrel zeneszerzőként is bemutatkozik. Izgul?- Egyáltalán. • Akkor biztosan érzi: ezzel a dallal jó előre felhúzhatja majd az Tizenegy éve, hogy végzett a színművészeti főiskolán, neve mégis csak most, az Emmanuelle-dallal vált igazán ismertté. 0 Hét, szűknek igazán nem nevezhető esztendő Pécsett, két monodráma, pár vígjáték és egy musical - ez már az elmúlt négy év termése Pesten, én mégis úgy látom, Gergely Róbert órája még csak most, „a szerelem dalával“ indult el.- Az én órám rég elindult már, csak megállt néha. Pécsett nem, ott nagyon jól ketyegett. Ott rengeteget kellett dolgozni, és talán volt is eredménye. Pécsett én sok mindent megtanultam, hiszen nagyszerű lehetőségeket kaptam, Pesten viszont, miután nem szerződtem le egyetlen színházhoz sem, nekem kell magamnak helyzeteket teremtenem. Pécsett tagja voltam egy társulatnak, ahol számoltak velem, s nem volt más dolgom, csak'az, hogy játsszak. Pesten viszont, ha szabadúszó az ember, várja a telefont vagy az értesítést a levélszekrényben, hogy itt és itt, ekkor és ekkor szükség van rá. És ez a nehezebb... várni. Várni, hogy eszébe jussak valakinek, várni, hogy egy barát, egy ismerős, egy rendező, aki értékeli a képességeimet, helyzetbe hozzon. Igen, ez így működik. Ha nincsenek meg az embereim, ülhetek otthon és törhetem a fejemet, hova, merre menjek. • Most tehát ül és töpreng?- Nem, most éppen tanulok. Karinthy Ferenc Dunakanyar című kétszemélyes darabjában játszom majd a Vendéget. • Kevés, kevés, nem érzi, hogy kevés?- Erről nemcsak én tehetek. Igazi nagy helyzetben egy társulatban lehetnék, bár az sem biztos, manapság semmire sincs garancia. Kollégám, Balikó Tamás mondta egyszer Pécsett, hogy nézd, Robi, én hiába tudom megugrani az öt méter negyvenet, ha az olimpiára soha nem engednek ki. Igaza volt, tökéletesen igaza. A színész csak akkor tudja megmutatni, mennyit ér, ha helyzetbe hozzák. Persze én Pesten sem vagyok elnyomva, mert nem igaz, hogy nincs munkám és az sem igaz, hogy nem ismerik a képességeimet, mert ismerik, csak éppen nem azok, akik a magyar színházi életnek a krémjét jelentik. • Az Operett Színházban mi nem klappolt?- Az Operettben minden klappolna, ha hagynának dolgozni. • És miért nem hagyják?- Nem tudom, tényleg nem tudom. Megkértek néhányszor, hogy segítsek be nekik, ez meg is történt, s mivel a munkának eredménye volt, vártam a folytatást. Tulajdonképpen az Újpest Színházban, Vendégek Amerikából a darab címe. Van benne egy betétszám, egy olyan ma- gyarkodó ihaj-csuhaj-fahaj, és én rögtön a próbák elején megmondtam a rendezőnek, hogy az nem nekem való. Megcsinálom, de le fog válni rólam. Ne törődj semmivel, mondta, meglátod, sikere lesz. Igen, sikere lett, de hiába tettem idézőjelbe az egészet, az alatt a két-három perc alatt akkor sem éreztem jól magam. • Amikor harmadik szereposztásban kapta meg Don Lockwoodot, mit érzett?- Fájt, persze hogy rosszul esett egy kicsit, de szép is lenne, ha még most is emiatt siránkoznék! Én soha, de soha nem fogom megérteni azokat, akik örökkön-örökké csak nyafognak, fanyalognak, elégedetlenkednek. Egy-két percig lehet, talán még fél napig is, tovább már őrültség! Hetekig, hónapokig szenvedjek amiatt, hogy nem én játszom ezt vagy azt a szerepet? Ezért menjen tönkre az életem? Nem, ez nem történhet meg. Még akkor sem, ha egyre többen kérdezik, miért vagyok én harmadik szereposztás egy zenés színházban. Említettem már: biztos azért, mert nincs meg a „váram“, én mindenhol csak albérlő vagyok és a főbérlőségig nem tudok eljutni. Három színházban jelentkezKUPLÉ SZÁLL A BÉRHÁZ UDVARÁN (Helyey Zsuzsa felvételei)- Azért készült, hogy felhúzhassam. Szabó G. László \ SULYOK MÁRIÁVAL A YERMÁBAN
