Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-22 / 47. szám
Z. Németh István HAJNALI LÁNY Még félig vak az éj. Nem láthat, ne félj. A köcsög is, amelyből kidöntik majd a hajnalt nem cseng, nem bong. s nem törik össze: hallgat. Te csillagfájás az ég csillagfogáhan, te gyönyörtől mélyen alvó, te hétköznapoktól elgyötört, te mindenségre szomjas, te vízeséshez nem fogható, átokkal nem rontható, mámorra! megkínzott, álommal átitatott gyenge, gyermek-tünemény, most ébredj és most szeress! Még félig vak az éj, Nem láthat, ne félj. A hold is, amelynek udvarában reggeliznek már a katonák, nem csikorog, nem súrlódik durván Isten tenyeréhez: visszakéri sugarát, csakhogy ne zavarjon. A hentes ma nem véres hússal álmodik, s a hadvezér mára nem tervez háborút. Nem gyűlöli egymást a zöld és a kék. az ellenségnek egymás karja menedék, mire vársz, nem lesz már ennél szebb hajnalunk sosem. Még félig vak az éj. Nem szól ránk, ne félj. A pók, amely, ha óriás lenne, megölne minket is, most hálóját kínálja szerelmes reggelünknek. a hóhér már megmosta fogát, lakájnak eljön, kávét főz, kitakarít, csak moccanj, csak meg tudj érinteni engem. Csak higgy, s én visszahozom a világból lassan kilakoltatott Jót, nézd szívem, e deres ólomdiót már ollóval csípdesi a rák, s tervez, a halál lázadó, vak fejemre másik frizurát, még van esély, hogy megments egy naprendszert karnyújtásnyira tőled! 0 Már félig vak az éj. Nem szó! ránk, ne félj. A városban, e megrepedt palotában pálcaérintésre újra lélegzik a zaj. kisírt szemű autóbuszok falják a népet, a tántorgó kisembert, újra hull az átok. a haj, jót eszik s jót úrit még mindenki halál előtt. Nekünk nem szabad a pénz átkát magunkba szívni, himlő s fekély nem kell, elbambult lélegzö-lihegö korccsá nem leszünk, de szeretned, szeretned kell engem. Te gyémántkemény, te büszke gránit, ha gránátalmát havazik is, s halotti szürke közönyt fúj arcunkba a szél. miénk a kora hajnali tisztaság. Már félig vak az éj. Nem láthat, ne félj. A koporsó, amibe zárnak, Iwgy szét ne gyökerezz a meggyalázott földben ma még facsemete csupán. 'T/gymilliárd évvel ezelőtt, egy Í~J szép nyári reggel bizonyos Vhizy-Ló úr - egyébként híres-neves hústorony - szokása szerint rágurult a mérlegre, hogy megméretkezzen. Mondanom se kell. hogy akkor még a tárgyak is beszéltek: csak jóval később fogták be a szájukat, talán az idő tájt. amikor végre valahára az ember is megszólalt, és aztán abba se hagyta többé a fecsegést. No, elég az hozzá, hogy egy percnyi néma csönd után a mérleg harsány hangon, diadalmasan jelentette:- Gratulálok, Vhizy-Ló. őszintén, szívből gratulálok! Fél kilót fogytál. Vhizy-Ló úr nem hitt a fülének.- Lehetetlen! - kiáltotta.- Mi az. hogy lehetetlen? Egészen bizonyos.- Édes kis mérleg, kedvesem! Mindig tudtam, hogy te vagy az egyetlen a világon, aki igazat mond nekem. Hadd csókoljalak meg!- Csak semmi csók, kedvesem. Őrizzük meg a helyzet komolyságát, most, hogy annyi, de annyi koplalás után lassanként elnyered méltó jutalmadat.- Hát jó. viszlát, kedves mérleg, az isten is megáldjon. A boldog Vhizy-Ló majd kiugrott a bőréből örömében: rögtön el is határozta, hogy kissé hosszabbra ereszti a gyeplőt, enyhít a szigorú diétán. Tüstént asztalhoz ült: derék házvezetőnője, Em-she asszony már elkészítette a reggelit: két darab két- szersültet - fúúúj leheletnyi vajjal vagy mézzel, hozzá teát meg narancslevet.- Mondja csak, Em-she asszony, nem lát rajtam valami változást? Em-she asszony hirtelenjében nem is találta föl magát.- Bocsásson meg, doktor úr. de még nem értem rá, hogy alaposabban szemügyre vegyem.- Hát akkor jól nézzen meg! Lefogytam, karcsú vagyok, mint a nádszál. nem? Csak meglátszik, hogy fél kilót leadtam?! Em-she asszony végre kapiskálni kezdte a dolgot.- Tényleg, doktor úr, csakugyan lefogyott, nagyon, nagyon lefogyott! Már az előbb is észrevettem, amikor megláttam: ejnye, gondoltam magamban, hogy megváltozott a doktor úr. mintha kicserélték volna! De hát mit csinált, hogy ilyen sovány lett egyszerre? Vhizy-Ló urat mintha hájjal kene- gették volna, amíg hallgatta ezt a képmutató beszédet: aztán ellentmondást nem tűrő hangon kiadta a parancsot:- Em-she, kérem, azonnal készítsen két tojásból szalonnás rántottét! Tojásonként három szelet szalonnát tegyen rá! Em-shének se kellett kétszer mon dani:- Végre megjött az esze. doktor úr. hát mire való az a bolond fogyókúra! Igenis, szalonnás rántotta! Hozom már, hozom — mondta, és kipenderült az ajtón, de Vhizy-Ló még utána kiáltott:- Ügyeljen, kérem, hogy szép barnáspirosra süljön az a szalonna! Milyen finom csemege is a rántotta, főleg ha az ember már egy esztendeje a színét se látta! Az a jó füstölt szalonna a tojással, majd' szétolvad az ember szájában: ezer íze van! Vhizy-Ló úr csak úgy tömte magába, aztán egy pici kenyérdarabkával - csak egyetleneggyel, mert azért még vigyázott a vonalaira- gondosan kitörölte a tányért. Em-she asszony ott állt a gazdája mellett, es kedvtelve figyelte a lakomát.- Mi legyen ma ebédre. - kérdezte. amikor Vhizy-Ló befejezte. Az uraság egy szuszra eldarálta:- Lazac pirított kenyérrel, spárga, bélszín a la Villeroy. tejszínhabos eper és fagylalt. Em-she félénken megjegyezte:- Az igazat megvallva, a diéta szerint ma tökfőzelék lett volna tükörtojással. Nem gondolja, uram- hm, hogy is mondjam szóval nem gondolja, hogy ez az ebéd. amit most rendelt, egy kissé eltér a diétás étrendtől? Vhizy-Ló úr feliivöltött:- Fél kilót leadtam, hát nem érti? Fél kilót! Na jó. csak hogy magának is igaza legyen: ne két szelet húst süssön ki, csak egyet.- Nem. nem. kettőt készítek, aztán majd döntse el az úr. hogy mi legyen vele. Vhizy-Ló úr bekapta a kenyér- morzsát. amit a kabátjától szedett össze, aztán sebtiben föltette a kalapját és elviharzott. Fél kiló! Fél kiló. micsoda szabadság. végre-valaliára. micsoda ünnep! Csak akkor szabad az embert, testben és lélekben, hajinnyit zabaihat. amennyit; szabadság, dekeit. A / mind önzc togatja a f. az. más. a enni, csak Mondat Ló úrnak bizonyos í természeti mondjam, lentette, h z.á. ha h- Hogy nt mondogati mint egy csupa láb, törpe, csuj ráf kisassz vében volt kát: mádé akarta magos a t szegény!qg génye büs bán. hogy ajkát bigg- Fél ki elmondd a Mount hogy fél figyelj: ha a feleségei lább négy kilót. És semmi kei z.ilóra vés aki ráadás akarja kis.- mondta, Vhizy-L nyán levi ment a li fiatal gépii egy jólelki ányzó: h: máris fölv diktált. I a szobábai mellett, e gepel. De II. rész Kezdődtek e ,,túlkapások“ 1945 augusztusával, a magyar népnek csaknem az egészét érintő, 33-as számú elnöki dekrétummal: az állampolgárságtól való megfosztással. Folytatódtak az 1945/88. számú, október elsején kelt dekrétummal, amely - a munkaerőhiány orvén - Cseh- és Morvaországban kötelezte munkára a magyar lakosság egy részét, önmagában ez - hozzászokott a nép a háborús esztendőkben a közmunkához, a „menni kell“ parancsához — nem is lett volna még csapás. Csakhogy munka, tennivaló odahaza is akadt bőven. Tanúsítja ezt az Almanach oslobodeného Juhu (A felszabadított Dél almanachja) című, 1946-os kiadvány, amelyben Ipoly- pásztóról ez olvasható: ,,A munkaerő hiánya a gazdaságokban nagy nehézségeket okoz“. A „toborzás“ ezért - mint Viliam Plevza megállapítja - valójában, „ellentétben állt a munkára való mozgósítás általános szellemével; megvalósítása során főként az önkéntesség elvét szegték meg“. Magyarán: erőszakkal szakították ki szülőfaluja talajából az embert. Falumban is, ahonnan 1945. október 25-e körül hetvenkilenc férfit vittek Morvaországba a vonatok. Október végén a zselizi munkaerőbegyűjtő-táborba került Ipolypásztó lelkésze, Szüts Árpád is. Garam melléki „munkanélküliekkel“ Prágán túlra röpítik őt a sors pörölycsapásaiként csattogó vonatkerekek. Vonatok, vonatok, vonatok! Vagonok lesznek ekkoriban az Ipoly menti ember életének a meghatározói. Szüts Árpád lelkész naplójában olvasom: „Lelkipásztor a vonatparancsnok csendőr engedélyével a prágai teherpályaudvaron a sínek között tartott a szállítmánnyal november első vasárnapján istentiszteletet“. Eltűnődöm e Fellini-filmbe illő képen: Mit mondhatott vajon a komoran feketéllő tömegnek? Tudott-e erőt, hitet, vigasztalást nyújtani? Micsoda vigasz micsoda szavait kereste? Hiszen vitte őt magát is ide-oda a kényszer: előbb Dvűr Olsanyban, egy majorban volt - prédikátor létére - gazdasági munkás, majd Bilovban marhagondozó. 1945 karácsonyán a cseh—morva testvéregyház kralovicei templomában - szerencséjére - megismerkedett ugyan egy szolgálaton kívüli főtiszttel, a járási nemzeti bizottság tagjával, akiben megértő támogatóra talált, s január elejére új ismerőse visszasegítette őt falujába, ám ott megint csak félelmet, szenvedést, újabb megaláztatásokat talált. Nem űzte el Ipolypásztó népének feje fölül a balsorsot ugyanis az 1946-os esztendő sem. Június: érvénybe lép a „reszlovakizálás". Akik 1918 előtt, majd pedig 1938 után erőszak vagy kényszerű alkalmazkodás miatt vallották csak magukat magyarnak, visszatérhetnek a szlovák nemzet kebelére. Ingadoztak — érzékeny barométerként - vegyes lakosságú területeken mindig is a nemzetiségi statisztikák. Nincs abban kivetnivaló, hogy szlováknak vallja magát, aki volt eddig csak botcsinálta magyar. Ám a küszöbön álló (1946 februárjában már elfogadott) lakosságcserének, a nép nyelvén: a „kitelepí- tés“-nek a légkörében gellert kapott ez a szándék is: „Az egész reszlovakizálási akció célja a kisebbségi probléma belső úton történő felszámolása lett“ - mint azt Viliam Plevza írja. Hogyan folyt le a visszaszlovákosodási eljárás? E kényszerű lélekcsere? Két-két hivatalos személy járta Ipolypásztó házait ZALABAI ZSIGMOND sorról sorra, aláírásra kínálva föl a családfőnek egy ívet, amelyen azt vallja, hogy ő valójában - szlovák. Az aláírásért járó dekrétum lépcsőfokot jelentett az állampolgárság visszanyeréséhez, feloldást a vagyonelkobzás alól, lehetőséget, hogy az ember elkerülje a kitelepítést - ingadoztak s hajoltak el hát a forgószélben a lelkek. Falum mintegy háromszáz katolikusa közül mennyien reszlovakizáltak, nem tudom; a reformátusok közül - lélekszámúk hétszázharminc körül mozgott - húsz család választotta a szülőföldön maradásnak ezt a kényszerű (és embert alázó) módozatát, mielőtt kezükbe nyomta volna a sors a „fehérlevelet", amely akkoriban azt adta tudtára az embernek, hogy magyarországi áttelepítésre jelöltetett ki. 1946 novemberében osztották ki Ipolypásztón a „fehér- lapok“-at mintegy kétszázharminc személynek. (Köztük két született szlováknak (!) is. Pikantériája - mit pikantériája? tanulsága! — ez is a sorsnak. Az, hogy a határvidék embere, tartozzék bármilyen nemzetiséghez, egykönnyen kerülhet közibe ama bizonyos két malomkőnek. így vizsgáztatták 1918-ban cseh, 1938-ban magyar, 1945-ben szlovák hatóságok falum egykori kántortanítójának a lelkiismeretét; így került S. bácsi — gyermekkoromból villan vissza képe: elegáns görbebot, ápolt kis kecskeszakáll, idegenes, de folyékony magyarság - hol a kakastollasok elé, hol meg listájára a szlovák nemzet, vagyishogy önmaga ellenségeinek.) Kiosztattak tehát a „fehérlevelekrossz hírt közöltek, rosszat. 1946 decemberében azonban még elviselhető hírt jelentettek: aki fehérlapos, maradhat továbbra is a falujában. Egyszer, a kitelepítéskor, igaz, el kell majd szakadnia tőle neki is; de ki tudja... hátha jobbra fordul addig sorsa a forgószelek kavarta világnak. Jó, hogy e mosti baj, a legfrissebb, a deportálás bennünket nem ér - vélhették a fehérlaposok 1946. december 11-én, amikor kora hajnalban rajtaütésszerűen karhatalom vette körül a falut, hogy végrehajtsa újabb akaratát a sorsnak: ezúttal immár nemcsak a munkaképes férfiakra, hanem egész családokra vonatkoztatva a Csehországba település kényszerét. Körbevette tehát a Léváról, Ipolyságról kirendelt katonaság 1946. december 11-én a falut. Kiszállt a helyszínre egy bizottság, járási emberekből. Társaságukban a helyi komisszár - természetesen szlovák -, s a csendőr (természetesen az is szlovák). Járták a csehországi munkára kötelezettek házait sorról sorra, osztogatva a baljós papírokat, amelyeken ez állt: „Pridelovací vymer (Beosztási végzés), a Köztársasági Elnöknek az általános munkakötelezettségről szóló, 1945. X. 1-én kiadott, 88-as számú dekrétuma szerint“. - „De hát mér köll bennünköt köteleznyi a munkára? Dógoztunk s dógozunk mink éliget, látástó vakolásig. A front alatt evadótak a fődje- ink, tönkrementek a szekereink, a gazdasági főszerelésünk, lovunk alig van, rossz gebékké küszködünk... Vóna munka itthon is élig“. Olvassa, de nem érti, nem fogja föl a nép a „belső áttelepítés“-sel járó munkakötelezettség társadalmi és politikai indoklását: „A Köztársasági Elnök 88/1945 jelzésű dekrétumának felhasználását a cseh kerületekben levő, nagy munkaerőhiány indokolja, továbbá a nép élelmezésének fontos és nyilvános érdeke, amely ugyancsak megköveteli, hogy nevezett azon kötelességeinek, amelyek a jelen munkabeosztásából következnek, rendes és lelkiismeretes teljesítésével bebizonyítsa a csehszlovák kormány építési (kétéves) tervéhez való pozitív hozzáállását“.- Dógozííá Itthon... nem Nem. Nem a másik zavai szén a nagy a legszüksége gonok. Menn a „menekülő bútort, mindé a deportáló 1 nyomtatvány! „1. Melege 2. Mindent gokba. Mindé rá kell írni az 3. Evőeszk mindig kézné 4. Baromfi 5. Mindenl a) a hiva b) a vásc c) nyilvá d) szemé 6. Az éleit lisztet, a több saság erre jog 7. Minden a) hat da b) 2 dán c) 1 dar, részé, d) összes 8. Borjúkai 9. Egyéb v. nak vagy ism Így zúdult 11-e. Berregt - mintegy k egymás hegyi togtak a hidej „az évszázadi jaikkal, * ag: felé. Fel volt 1 „Amikor v Attila vall így sebb - okáról set, hírverset, papírra és őr zetnek:
