Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-22 / 47. szám
MAGYARUL - DE HOGYAN? Egyik vidéki városunkban a minap régi ismerősömmel futottam össze. Mérnök közgazdász, mióta férjhez ment, egyszer-kétszer találkoztunk. Többek között elmondta, hogy a fia már elsős gimnazista (hogy rohan az idő!), éppen a múlt héten volt az első szülői értekezlet. A fia osztályfőnöke fiatal, rokonszenves matematikus-fizikus, néhány éve került ide, s máris jó hírnévre tett szert. ,,Örültünk, hogy Zsolti épp az ő osztályába került. Nagyon jó benyomást tett rám - meséli -, csak hát, képzeld el, „suksüközik“!" A napokban levelet kaptam egyik volt iskoltársam lányától. Ő is elsős egy szakközépiskolában. ,,Én azt hittem, hogy magyar Iskolába kerültem, s közben kiderült, hogy olyan tanáraink is vannak, akik nem tudnak rendesen magyarul" - írja. A példákat mindenki saját tapasztalatai szerint folytathatja. Tény, hogy középiskoláinkban (s egyes - főleg közös igazgatású - alapiskoláink felső tagozatán is) számos olyan pedagógus tanít, aki anyanyelvűnket - s egyben az iskola tanítási nyelvét -, a magyart nem ismeri, csak konyhanyelvi szinten. A jelenséget vizsgálva tudnunk kell, hogy a hazai magyar iskolák pedagógusainak nagy része - gyakorlatilag a magyar szakosokon kívül minden más szakos - a bölcsész-, a természettudományi karon vagy a pedagógiai főiskolán (fakultáson) mind szaktárgyát, mind az általános tantárgyakat szlovák nyelven tanulja. A magyar nyelvvel utoljára a gimnáziumban találkozott (feltéve, hogy magyar gimnáziumban érettségizett), s ha - a családi környezetből kiszakadva - diákévei alatt az egyetemen, főiskolán nincs rá ideje, módja vagy lehetősége, hogy aktiv magyar nyelvi környzetben éljen, szókincse, kifejezésmódja bizony idővel elszürkül, megkopik. S az már mindegyik pályakezdő pedagógus tisztességétől, felelősségérzetétől függ, mennyire érzi szükségesnek, ha belép az osztályba, hogy szak- tantárgyát - a matematikától a testnevelésig - irodalmi nyelven, művelt értelmiségi szinten közvetítse a tanulóknak. A magyarországi iskolákban ez magától értetődő, természetes állapot, hogy minden pedagógus helyesen, tisztán és választékosán fejezi ki magát, s ezt a tanulóktól is megköveteli. Kisebbségi helyzetünkből (s emellett nemegyszer tunyaságunkból, önmagunk iránti igénytelenségünkből) következően a mi iskoláink pedagógusairól ez a legnagyobb jóakarattal sem mondható el. Ezért nyilván a múlt rendszer tanügyi szerveit is terheli a felelősség. Bizonyos, hogy az elmúlt negyven év alatt nagyon kevés alkalommal ellenőrizték a magyar nyelv tanításának a színvonalát más, „preferált“ tantárgyakhoz, például a szlo-- vák nyelvhez vagy a matematikához viszonyítva. Sajnos, sok iskolában a problémát ennek megfelelően kezelték. Aktív pedagógus koromban egyik vidéki gimnáziumban érettségi elnökként magam is némi megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az osztály tanulói igencsak közepes színvonalaknak bizonyultak magyar' nyelvből és irodalomból (de ugyanúgy szlovákból és más tantárgyakból is), még az egyes, tehát a kitűnő érdemjeggyel minősített tanulók sem voltak valóban kitűnőek. Az eredményhirdetés után, kötetlenebb légkörben aztán megtudtam a tanulóktól, hogy minden idejüket a matematika tanulására kellett fordítaniuk, a többi tantárgyra, könyvek olvasására egyszerűen nem maradt idejük. Az iskola igazgatója - különben maga is magyar szakos - ezt még azzal is megtoldotta, hogy hiszen nem magyar szakos tanárokat akarunk mi ezekből az érettségizett tanulókból nevelni, s végső soron örüljünk annak, hogy egyáltalán magyar iskolába járnak. Talán fölösleges bizonygatnom az ilyesfajta szemlélet helytelenségét. Nem hiszem, hogy volna olyan nemzet a világon, amely csupán az anyanyelvet tanító pedagógusaitól várná el, követelné meg a helyes és választékos nyelvhasználatot. Egy nemzet műveltségi szintjének egyik fokmérője nyelvi kultúrája. Gyakran idézgetjük Kölcsey szállóigévé vált mondását: „Nyelvében él a nemzet“. Ez a nemzetiségre, a kisebbségi sorsban élő nemzetrészre minden időben fokozott mértékben érvényes. Nem mindegy, milyen fokon beszéli, használja anyanyelvét az orvos, a mérnök, a közgazdász, a politikus - s persze: a színész, a rádió- és a tévébemondó, a lelki- pásztor -, mindenki, aki kisebb vagy nagyobb embercsoportokkal, tömegekkel, kiváltképpen gyerekekkel, serdülőkorú fiatalokkal érintkezik. Elképzelhetetlen, hogy itt éppen a pedagógus - a nem magyar szakos tanár - legyen a kivétel. Csak úgy képzelhető el a csehszlovákiai magyarság nyelvi színvonalának emelése, ha az egyes iskolák tanári karának minden tagja megfelelő szinten beszéli az irodalmi nyelvet, s a helyes magyar beszédet a saját tantárgya keretében a tanulóktól is megköveteli. Amíg ez nem így lesz, aligha cáfolhatunk rá Csokonai Vitéz Mihály immár kétszáz éves - talán kissé nyersen szókimondó, de igaz - megállapítására, amelyet a Jövendölés az első oskoláról a Somogybán című versében így fogalmazott meg: ,,Kanász marad, akinek a nevelője kanász." Nyíltan rá kell mutatnunk erre a problémára akkor is, amikor a hazai magyar nyelvű felsőoktatás jövőbeli lehetőségeiről beszélünk és cikkezünk. Sajnos, csak beszélünk és cikkezünk, mert eddig túl sok kézzelfogható eredménye nem született. Mert - bár azt olvashattuk, hogy a Komensky Egyetem bölcsészkarának dékánja iránt tanúsít a magyar tanszék iránt - talán fel sem merült annak a lehetősége, hogy a hallgatók az általános tantárgyakat legalább részben magyarul hallgathassák. Pedig' erre a múltban volt már példa: az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a pozsonyi Pedagógiai Főiskola és a Komensky Egyetem magyar szakos hallgatói - tanúsíthatom magam is - pedagógiából és pszichológiából az előadásokat a többiekkel együtt, tehát szlovákul hallgatták, de a szemináriumi gyakorlatok magyar nyelven folytak. Az egyetem egyes tanszékein ma is vannak magyar nemzetiségű vagy magyarul is tudó tanárok, s a hallgatók száma is jóval meghaladja egy szemináriumi csoport létszámát, tehát a lehetőségek adottak. Ugyan mi hiányzik? Nyitrán azon kívül, hogy néhány új szakpárosítás indult, s egyes szakokra több hallgatót vettek fel, az „ügy“ megrekedt a nyilatkozatok és ígérgetések szintjén. Sőt, a Nevelés októberi számában az intézmény egyik adjunktusa ennél is rosszabb helyzetképet fest: ,,Lépten-nyomon tapasztaljuk azt is, hogy főiskolánk új dékánjának nem szívügye a magyar tagozat fejlesztése. (...) Ugyanúgy, mint az előző rendszerben, most is harcolni kell a puszta létünkért. “ Azok az intézmények, szervek és egyének, amelyek és akik ellenzik vagy hátráltatják a magyar tagozat fejlesztését, netalán önállósulását, magyar környezetbe való áthelyezését (ahol helyben nem is egy gyakorlóiskolája lehetnel), ne adjisten, önálló egyetemmé való fejlesztését, voltaképpen tudatosan és szándékosan gátolják vagy csorbítják természetes, s a törvény által is szavatolt jogainkat az anyanyelven való művelődésre. „A nyelvvédelem: szellemvédelem, embervédelem" írja Fábry Zoltán. - Aki nyelvet sért, embert bánt. A nyelvkorlátozás az emberség körét kisebbíti, a kultúra rádiuszát rövidíti, és a gondolatteremtést akadályozza. A nyelv a művelődés és alkotás közlekedőedénye; ha megrekesztem, szétfolyik, elpocsékolódik, elszivárog, elapad, elpárolog, felszívódik. Az impresszió és expresszió, a befogadás és kivetítés vér- és idegcsatornája: az anyanyelv. Az anyanyelv a közlési, a kifejezési, a gondolati maximumot biztosítja. Csupán az anyanyelv- legsajátosabb lényegem és létem- lélegezheti be termékenyítőén a világot“. Visszatérve e cikk apropójául szolgáló konkrét esetekből adódó tanulságokra: nem a magyar nyelv privilegizálásáról, az iskolai oktatásban a más tantárgyakkal szemben való előnybe helyezéséről van itt szó. Csupán arról, hogy ez mint tantárgy - mind az alapiskolai, mind a középiskolai tanításban - nemcsak a tanítás célja, hanem egyben eszköze is, eszköze az összes többi tantárgy elsajátításának, a matematikától az idegen nyelvekig. Anyanyelvűnk jelenéről és jövőjéről van szó, amelynek megtartása, ápolása és művelése kisebbségi viszonyok között nyilván nehezebb, mint homogén anyanyelvi környezetben. Ezért fokozottabb mindannyiunk felelőssége, akik tehetünk érte valamit' Kulcsár Tibor VOGULOK, OSZTJÁKQK, LAPPOK IBÉRIA NÉPEIHEZ TARTOZNAK LEGKÖZELEBBI NYELVROKONAINK, A VOGULOK ÉS AZ OSZTJÁKOK. ÖSSZEFOGLALÓ NEVÜKÖN: AZ OBIUGOROK. VOGULOK. Az 1970-es népszámlálás adatai szerint mindössze hét és félezren élnek az Ob és az Ural között, s túlnyomórészt halászattal és vadászattal foglalkoznak. Saját nyelvükön manysiknak nevezik magukat, s nyelvük az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjához tartozik, ugyanúgy, mint a magyar. Gazdag népköltészetükből számos remekmű olvasható magyarul is. A régebbi kiadványok közül mindenekelőtt A vogul föld és nép című, 1964-es kötetet kell kiemelnünk, melyet Reguly Antal hagyományaiból Hunfalvy Pál „dolgozott ki“. Az újabbak közül pedig a már emlegetett Bede Anna antológiáján (Sámándobok, szóljatok) kívül mindenekelőtt a Domokos Péter szerkesztette Medveének című gyűjteményt kell kiemelnünk, a Keleti finnugor népek irodalmának kistükrét 1975- től, továbbá Képes Géza pompás Napfél és éjfél című antológiáját Finnugor rokonaink népköltészetéből, valamint az ugyancsak Domokos Péter-gondozta Finnugorszamojéd (uráli) regék és mondák című kétkötetes kiadványt. Megjelent továbbá az Európa kiadó Népek meséi sorozatában egy vogul mesegyűjtemény is Asszonyunokája címmel. Mi most itt mind helyett Képes Géza gyönyörű fordításából mutatunk be egy rövid részletet. Címe: Szárnyas Pasker: „Flét télen át, hét nyáron át /Ül az idő szél nélkül. / Hat télére, hat nyárára / Hazuk-táji teli csűr / Fogyott, csappant, kiürült. / Kint hentergö hitvány ebük / Éhségében felfordult.“ A többi keleti finnugor néppel ellentétben, a voguloknak világirodalmi rangú mai költőjük is van: Juvan Sesztalov. 1937-ben született, halászattal és vadászattal foglalkozó szülők fiaként. „Elődei javarészt énekmondók, igricek, mese- és nótafák - írja róla kitűnő A sámánénektől a modern regényig fordítója, Rab Zsuzsa. - A vogulok, az osztjá- kokkal együtt egyenesen az ősközösségi életformából jutottak el a szocialista gazdálkodásig“. Már ha annak volt nevezhető az a rabló- gazdálkodás, amelyet épp az Ob vidékén vittek véghez az olaj után kutatva, elpusztítva az ősi vizeket-legelőket, halakat-rénszarvaso- kat - tehetjük hozzá mi ma a jó tíz évvel ezelőtt írott tanulmányhoz. Sesztalovnak több munkája is olvasható magyarul. Kék vándorutak című lírai prózája még 1969-ben megjelent. Juliánus rám talált címmel válogatott verseit adta ki az Európa, a Magvető Világkönyvtár sorozatában pedig legnevezetesebb opusza, az Amikor a nap ringatott című, önéletrajzi ihletésű regénye látott napvilágot. Ősi sámánénekeket, halottsiratókat, ráolvasásokat, népdalokat és népmeséket idéz ebben a művében a hajdani sámán-inas fia. Arról vall, ami szívének legkedvesebb: hogyan őrizte meg népe megragadóan tiszta gondolkodását, hogyan segített az ősi pogányhit befogadni a forradalmi eszméket, miért volt természetes, hogy az írástudatlan, nehéz körülmények között élő vogulok szinte megrázkódtatás nélkül tudtak átállni az ősközösségi életformáról a „szocialista“ gazdálkodásra. „Regényében apjának állít emléket, aki sámán-inasként kezdte életútját, majd mesebeli hősként útra kerekedett, hogy az igazságot megkeresse. Felfelé ívelő sorsa az egész kis nép életének, sorsának szép jelképe“ - írja Sesztalov regényéről a magyarító Rab Zsuzsa. „Paták dobogtak. Hóvihar kavargóit. A fehér homályban agancsok keringtek. Sivitott a szél. Csengettyűk locsogtak. Mint a sámándob, robajlott az ég. Szarvasok szálltak. Eszükveszett szarvasok szálltak velem valamerre. Hóval lett tele az arcom, szemem, fülem. Mint a sámándob, robajlott az ég. Locsogtak a csengettyűk...- Távirat - mondta csöndesen a feleségem, és átnyújtotta a már felbontott blankettát. - Miért nem nyitottál ajtót? Annyit csengettek! Mi az, nem hallod?- Szarvasokról álmodom... „Apád beteg, azonnal gyere“ - ennyi volt a táviratban.“ Az OSZTJÁKOKNAK, noha a voguloké- hoz hasonlóan gazdag népköltészetük van, egy Sesztalovhoz hasonló rangú költőt mindmáig nem sikerült fölmutatniuk, de jelentős alkotóik nekik is vannak. így az 1939-ben született Román Rugin, az osztják irodalom legnagyobb ígérete, továbbá Vlagyimir Völgyin és Prokopij Szaltikov, valamint Az aranytáltos című kisregény írója, Grigorij La- zarev. Nem kimondottan ide tartoznak a több országban, s így a Szovjetunióban is élő rokonaink, a LAPPOK, így - már csak a rokonság okán is - vessünk egy pillantást rájuk. „A lappok sorsa, bár Európában éltek, nem sokkal volt könnyebb, mint szibériai rokonaiké. A felvilágosultnak és humánusnak tartott norvégek, svédek, sőt finnek sem bántak különbül e területükön lakó kis nemzetiséggel, mint a nagy gyarmatosító országok a le- igázott bennszülöttekkel“ írja Domokos Péter. „Indulni akarok sebesen / nosza induljunk sebesen! / Más környékre költözködvén, / alkalmas szilárd sziklán / pillantásnyit pihenjetek! / Nyugvásban benneteket / úgy én is megláthatlak. / Görgeteg kövek előttem, / futó rének mögöttem. / Egyebet föl ne vegyetek, csak nektek való köveket. / Emeljétek, megnézzétek. / Rénszarvast én sokat hoztam, / lábukat összegurozsoltam, / többé hogy ne tudjon futni, / előletek elillanni. / Követ keress, kapd fel, / nagy fehér követ, hozd el! / Hozok hozzátok medvéket, / mindegyiket megöljétek!“ Ezt a pompás lapp varázséneket Buda Ferenc magyarította, de a kitűnő, sorozatunkban már többször emlegetett Bede Anna is fordított egy kötetre való lapp népköltészeti alkotást. Aranylile mondja tavasszal címmel. Volt azonban a lappoknak egy klasszikus írója is, Johan Túri. Az önálló lapp szépirodalom színrelépését ugyanis századunk első évtizedétől számíthatjuk. Többé-kevésbé egy- időben jelentkezik a norvégiai Anders Iarsen, a finnországi PedarJalvi és Túri. Közülük Túri keltette a legnagyobb feltűnést a magyarul is olvasható A lappok világa című írásával. 1910-ben, műve megjelenésének idején irodalmi szenzációnak, egzotikus különlegességnek számított. Túri könyve máig a lapp irodalom legismertebb alkotásának számít. Túri csekély iskolá- zottságú, autodidakta, de valódi írói s rajztehetséggel megáldott művész volt, aki sikerei ellenére élete végéig életvitelében is megmarad „egyszerű lappnak“. Könyvében emlékeit, élményeit örökítette meg a lappokról, vándorlásukról, rénszarvastartásukról, dalaikról, orvoslásukról, hiedelemvilágukról. Nomád vadászként élt közöttük, s kiváló ismerője volt szokásaiknak, küzdelmeiknek, amit fennmaradásukért vívtak. „Számi vagyok: mindenféle-fajta lapp foglalkozást űztem, és minden ízében ismerem a lappok életét. És hallottam, hogy a kormány gyámolítani szándékozik bennünket, már amennyiben módjában áll, ámde képtelen megérteni életünket és körülményeinket, hiszen egy lapp sem tudja helyesen igazi, mivoltukban megmagyarázni őket. Es ennek megvan a maga oka: ha egy lapp zárt, fülledt levegőjű szobában ül, képtelen fölérni ésszel, miért nem fúj a szél az orra alá. ...Én úgy vélem, hogy az lenne a legjobb, ha volna egy olyan könyv, amelybe bejegyezték volna a lappok élete módját, és beleírták volna tetteiket, mert akkor nem kellene őket faggatni, milyen formán élnek, és nem kellene másként előadni, hamis módon beszélni a lappokról, meghamisítani a tényeket, és mindenért őket vádolni, ha esetleg viták robbannak ki köztük és a letelepült parasztok között valahol Norvégiában vagy Svédországban. Éppen ezért kell minden eseményt följegyezni és okukat is fölvésni, hogy világos legyen, hogy bárki is megértse okát. A tetejébe még minden lapp ember számára is érdemes megtudni, miként élnek a lappok. “ Napjaink közkedvelt dokumentumirodalmának egyik ősét alkotta meg egyéniségével hitelesített történeti, néprajzi emlékezéseiben Johan Túri. Cselényi László