Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-25 / 43. szám
ahgj^’á akkor kés és jelleg- ilán házak, és ;urrant végig ézni, de a te- föléje, mellé- k rajta; talán >ltak, zöldek, megint szür- atlan, merev elenül megra- lány kezét, de a kabátujjba levegő hideg y, a távolban y reklám, de szre. cutcába. A sö- rendetlen ud- hányta el ott myéka siklott iblakok fénye imberek nem ; idegen gon- idok; mi köze olt ez a város; okott, a langy ¡«»vényekkel 1: az otthonos párost: egye- mmi más, míg Csak esti fél- lázak, utcák, lás lehetőség, na itt lennie, zik valakihez, ősén suhantak i érintette meg lehet ez, hogy Hogy került ;lte tarka hét- i érez mindent megszólítja az volt: hogy megist hangját; csak y a szembejö- ; a hangja nem hoz, aki sietve íaladt el mellett: van-e erő, né? Vagy csak De hát hová ék, mihez ha- ízt az egyetlen ián les ki beéjÜPfcem igazí- Jgítséget, nem t sétál egyáltaattól fél, hogy ■ k! — sziszegte Miért nincs itt m? d róla? - pislo- orszagot lehel- itlanul is hátrak róla. Lenne segíteni innét? ;, tettetett dühít;' a zöld úszó- idt lapulevelet, ilembe! i segített neki >ól. ti.. nyöszö, csak beszéljen ibb valami szív- itt a józanodó- sünkelfelhősö- va mindjárt elÉs akkor, egy sötét kapualjban hirtelen megpillantott egy heverő emberi testet. Odalépett, lehajolt hozzá, egészen közel hajolt; de a test nem mozdult. Ha nem mozdul, akkor fölveheti vele a kapcsolatot. Még jobban fölébe hajolt, és érezte, hogy meggyorsul a szívverése. A kar eltakarta a fejét; nem lehetett tudni, miért hever a földön. Óvatosan oldalra hárította a kart. Ó, nem a részegség boldog állapota! - a férfi szájából nem áradt pálinkaARVO VÁLTON- Várjon a tetthelyen! - szólt a férfihang kissé fenyegetően, majd egy kattanás hallatszott. Kilépett a fülkéből az utcára, körülnézett. Az utca hirtelen megélénkült, sót forgalmas lett. Úgy látta, sokan sietnek valahová, valaki nevetett valahol. Igen, csakugyan nevetett valaki, jól hallotta. Mielőtt még befordulhatott volna a mellékutcába, felüvöltött mellette két sziréna: a rendőrségé és a mentőké. Futni kezdett, és mutatta az autóknak az utat. Szaladt: tudta, merre kell menni, vezette a hivatalos közegeket, irányított, egyszeriben fontos lett mindenkinek. közelebb állt volna hozzá; még a rendőröket és a foglárokat is túlságosan zárkózottnak és idegennek érezte. Akkor behívták egy másik szobába, egy asztali lámpa vakító pászmája csapott a szemébe: színpadon volt, reflektorfényben, a figyelem középpontjában: ő volt a nap hőse. Fontosabb volt, mint a rendőr, aki a festetlen asztal mögött ült, és a jegyzőkönyv megírására készült.- Ki az áldozat?- A barátom.- Ismerte?- Nem ismertem.- Mi a halott neve? szag. A szája sarkából azonban vékonyan, alig láthatóan vér szivárgott. Egy holttest: egyszeriben oly közelinek érezte. Sokáig állt a hulla fölé hajolva, míg csak meg nem merevedett a háta. Nagyon szép volt ez a fekvő alak; mindig különös szépség árad azokból, akik nem gázolhatnak át kíméletlenül rajtunk. Lassan fölegyenesedett. Sajnálkozva tekintett a halottra, és megfontoltan ismét a főutca felé vette útját. Az imént látott a sarkon egy telefonfülkét. Feltárcsázta a rendőrséget, és így szólt:- Azt hiszem, ide kellene jönniük, a kapualjban egy hulla hever. A kagylóban reccsent valami, a női hangot egy fémes csengésű férfihang váltotta fel:- Ismételje meg! Kérem, ismételje meg! Megismételte.- Hol hever? Nem tudta, körülnézett:- A főutca közelében van egy fényképészüzlet, ott a sarkon várom magukat.- Mi az utca neve, nem tudja?- Várjon egy pillanatig, ne tegye le a kagylót - mondta. Hagyta lógni a telefonkagylót, odasietett a sarokra, lábujjhegyre állva, ágaskodva megpróbálta kibetűzni a homályban az utca nevét. A tábla reménytelenül kopott volt, inkább sejtette, mint olvasta az utca nevét.- Bombagyártók utcája - mondta be a kagylóba. Az autók engedelmeskedtek neki, ó pedig odairányította őket a kapu elé. Mielőtt odaért volna, átvillant az agyán a félelem, hátha nincs is már ott a hulla, elsétált, elvitték, vagy az egész csak érzéki csalódás volt. De mindent rendben talált, a hulla ott volt a helyén. A rendörorvos rögtön megállapította, hogy igazi hulláról van szó; a heverő alaknak már nincs szüksége az élőket megillető kezelésre. A hullát beemelték a rendőrautóba, ő pedig úgy sürgött-forgott köztük, mintha hozzájuk tartozna; ezért a hivatalos közegek csak akkor vették észre, amikor már fölvették a helyszíni jegyzőkönyvet, mindent lefényképeztek, és el akartak menni. Akkor őt is berendelték a rendőrkocsiba, ó pedig leguggolt a hulla mellé. Fény villant: ebben a helyzetben is lefényképezték. A rendőrőrsön egy-két óra hosz- szat valami előszobában várakoztatták, de nem unta el magát, mert azt nézegette, hogyan futkosnak körülötte a fontoskodó és fáradt arcú emberek. Időnként fölmerült benne valami emlékfoszlány, de sohasem a szürke város, hanem a kapualj, ahol a hullát meglelte. Akkor odalépett hozzá az egyik rendőr, és megkérdezte:- Kije volt a halott magának?- A legjobb barátom mondta hirtelen. Ez nem volt ugyan teljesen igaz, de nem bánta meg, hogy ezt mondta. Ahogy múlt az idő, valóban ilyen érzése támadt, és ebben a furcsa városban senkit sem talált, aki-Talán Paulus, de nem vagyok benne biztos.-önt hogy hívják?- Erre sohasem gondoltam. Bizony, valóban így volt: már régóta nem gondolt rá.- De kell, hogy legyen nálam egy számla - szólt reménykedve, és kutatni kezdett a zsebeiben. Végül előkerült egy gyűrött papírdarab. Kisimította, odatartotta a vakító fénybe, és örömmel kiáltott fel:- Sejtettem! Ide van írva, hogy Miller. A nevem Paulus Miller. Valóban, így lehet. A rendőr hosszasan nézett rá:- Mikor született?- Reggel. Biztosan reggel.- Hány éves?- Tizenhét. Talán egy kicsivel több. Úgy emlékszem, mintha már régen lett volna, hogy tizenhét éves voltam. De más szám nem jut eszembe.- Rendben van, ha tizenhét, akkor tizenhét - szólt a rendőr olyan hangon, mintha azt mondaná, hogy hiszen ennek úgysincs semmi jelentősége. Érdekes! Hát akkor miért kérdezte? Valóban különös ez a város: máshol aligha adott volna ilyen ostoba válaszokat.- Milyen hivatalt visel?- Nem én viselek hivatalt, a hivatal visel el engem.- Hol dolgozik?- Kifutófiú vagyok a talajgyártó minisztériumban. Tetszik a munkám. Már gyermekkorom óta erről álmodoztam, és most beteljesült a vágyam. Ugye, boldog embernek felejtette, hogy rossz szájíze lett a poshadt víztől.-Tehát, mikor tetszett távozni innét? - tett fel egy villámkérdést és ujjai közt morzsolgatta a férfi öltönyének finom anyagát.- 1993-ban. Gurgulázó nevetésben tört ki, majd elkomolyodott és megpróbálta a szájpadlására tapadt ázott falevelet valahogyan előhalászni. Mikor ez sikerült, kiöntötte a cipőjéből a Vizet.- Akkor indult egy kitelepülési hullám, tudja, a sikertelen gazdasági játékok miatt.- Tudom. De hát az nem ölthetett ekkora méreteket!- Nem?»- mosolygott a toprongyos alak, miközben egy kis letört faággal piszkálni kezdte a fogát.- Dehogynem. 1995-ben már csak hárommillió lakosa volt az országnak. 1998-ban csak ötezer. Most lehet vagy ötszáz... - és megvonta a vállát. A férfi megrázta a fejét.- Ezt nem fogja nekem bemesélni. Olyan hülyének néz, hogy ezt elhiszem? Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg! Nem, maga hülyét csinál belőlem! - és visszalökte a részeget a szökőkútba.- Maga úszómester, vagy mi? - sipította vékony hangon az őslakos.- Azért jött ide, hogy engem fürdessen? Ha létezne még rendőrség, hát rögtötf hívnám őket! A férfi elgondolkodott. A toprongyos alak újra kimászott.- Az a maradék ötszáz lakos is inkább a déli területekre húzódott, hogy éhen ne haljon. Itt, a fővárosban, Demokraburgban csak a politikusok maradtak. Vannak vagy úgy hetvenen... Naponta tüntetnek egymás ellen, hetente van átszövegezve az alkotmány, s úgy minden hónapra jut egy gyengédebb forradalom...- Tehát nincs demokrácia?- Hivatalosan igen! - pislogott a részeg, aki egyre józanabbnak mutatkozott. — De a gyakorlat, kedves uram, az más! Például a nemzetiségi problémák még nincsenek megoldva ...- Mi???- Ne tátsa úgy a száját, mert azt hiszem, hogy be akar kapni. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint az ország 511 lakosából 100 magyar nemzetiségű. Magyar feliratokat, meg utcaneveket követelnek, meg iskolát, meg újságot. Hiába, ezek soha nem javulnak meg... - sóhajtott. Ekkor két tüntető ment végig az utcán. Hatalmas transzparenst cipeltek, amire ez volt írva nagy betűkkel: „MONDJON LE A POSZTDEMOKRATA MAZOCHISTA UNIÓ! ÚJ VÁLASZTÁSOKAT AKARUNK!!!“ Mikor kiáltozásuk beleveszett az utca csöndjébe, a toprongyos alak folytatta:- Régen én is tagja voltam a Posztdemokrata Mazochista Uniónak, de aztán kiléptem. Csábított a Neopartizán Nemzeti Szadista Párt. Ennek voltam az elnöke 1999- ig, de átmentem független képviselőbe ...- És most nyilván az Alkoholista Szövetség titkára...- No de uram! - vakargatta sértődötten borostás állát. - Mit képzel rólam? Én a Hiperszexparatisták Transzszimbolikus Szervezetének a tagja vagyok. A második, s egyben az utolsó. De nemsokára mi kerülünk hatalomra, s akkor végre rend lesz, meglátja. Új nyelvtörvényt iktatunk be, miszerint semmilyen nyelvet sem szabad használni az országban... Micsoda idők lesznek! Csak levelezni szabad! De abban bármit le lehet majd írni... Letörölte csörgő könnyeit és elnyomott egy felkéredzkedő ásítást.- Ugyanis, én azelőtt postás voltam! A férfi még mindig hitetlenül ingatta a fejét, pedig ersósen fájt már a nyaka. Ennyi szokatlan információ egyszerre, ráadásul ilyen alkoholpárában! ...- Nekem elhiheti: itt nincs munkanélküliség. Nincs lakásprobléma. A fizetések magasak. A táplálkozás egészséges, vegyszermentes. Tudja, merlnyi most a sör ára?- Nem érdekel! - mondta a férfi. - Inkább azt mondja meg, hogyan jutok vissza Ausztráliába. A részeg ettől a kérdéstől színjózan lett.- Megmondom, de előbb kínáljon meg egy cigarettával.- Tessék! ^- Tüzet is kérek! • tarthatom magam? És ön? Meg van elégedve rendőri élethivatásával?- Nem. Hol lakik?- Azt bizony nem tudom. Sajnos, nem tudom. Nagyon örülnék, ha valaki kiderítené.- Miért ölte meg azt a férfit ott a kapualjban? Várta ezt a kérdést. Mosolyogva válaszolt:- Én bizony nem öltem meg. Ki ölné meg a legjobb barátját, akit ráadásul akkor lát először életében, miután már megölték? Hát nem logikus?- Milyen viszonyban volt vele?- Ő feküdt, én meg néztem.- Miért mondja, hogy a barátja?- Nem volt más barátom. Persze, ez mindenkinél egyéni, hogy kit tart barátjának, ön például biztosan nem óhajtana a barátom lenni, valószínűleg nagyon üresnek tart, pedig valójában nem vagyok üres lelkű ember. Azt hiszem, a hullák sohasem szakítanak a barátjukkal. A rendőr hosszan nézte, majd így szólt:- Bizony, a legjobb akarat mellett sem tarthatom önt barátomnak. A hivatásom nem engedi.-Talán éppen ezért elégedetlen a hivatásával. Valójában ez nem is volt fontos. Egyébként is: vajon az ő kötelessé- Parancsoljon! Az őslakos ekkor odábbült és jóízűen röhögni kezdett.- Most mit nevet?- Ne haragudjon, de az előbb nagy marhaságot kérdezett.- Miért? Ha jött ide vonat, nyilván megy is.- Az igen, de maga nem.- Miért ne mennék? Ki tarthat vissza? Ausztrál állampolgárságom van. Ki akarna itt tartani?- Senki. De a következő vonat csak egy év múlva jön.- Ne szórakozzon velem, hallja-e, mert a Dunában is megfürdetem...-Milyen Dunában? - kérdezte a részeg jókedvűen.- Hogyhogy? Hát már a Duna sincs meg?- Ó, azt még 1997-ben eladtuk az amerikaiaknak. Csak a medre van meg, abba pedig egy csecsemő sem fulladna bele. Legföljebb beleesne valamelyik repedésbe! Hősünk csak tátogott.- Miszter Partravetett Hal, meghívhatom egy féldecire?- Nem!- A következő vonat tényleg csak egy év múlva indul. Addig itt kell élnie. Talán kap kiütazási engedélyt, talán nem. De hát annyira sürgős? Nemsokára mi leszünk hatalmon, magát is felvesszük a tagok sorába, ha akarja. Milyen pozícióra vágyakozik?- Kiküldött tudósító...- Hogyne. Aztán nem jön vissza! Ezt nem kockáztathatja az állam. Most épül a Nagy Fal. Be igen, ki ge-e, hogy másoknak fölnyissa a szemét?- Rendben van, elmehet - szólt a rendőr.- Hová?- Ahová akar, nem korlátozzuk.- Kár - sóhajtotta, és kilépett a rendőrőrsről. A város olyan volt, mint eddig: szürke és hideg. Megállt az őrs kapujában. Háta mögött volt a fény és a vidám elevenség. És az érzések. De minden így végződik az életben. És a vonatok is így futnak el melletted, ha véletlenül elég soká álldogálsz a vasút közelében. Továbbment. Végigballagott a főutcán, befordult a Bombagyártók utcájába, és sokáig álldogált a kapualjban, ahol nemrég megtalálta az egyetlen barátját, azt is holtan. Férfi volt-e, nő, szép-e vagy csúnya, gazdag vagy szegény, bölcs vagy együgyű? Volt-e neve, családja, hazája? Azonos nyelvet beszéltek-e? Melyik téren állhatna a megboldogult szobra? Úgysem kaphatunk minden kérdésre választ. Mint ahogy nem szabad sokáig egy helyben álldogálnunk. Elindult. Előre, egyenesen, jobbra. Remélte, hogy egyszer majd egy másik városba jut. Kálmán Béla fordítása nem. És demokratikus munkaversenyt hirdetünk, „Ki csinál több gyereket?!“ címmel. Az első díj egy magánóvoda. Jó, mi? — és nevetgélt.- Nem találom szellemesnek!- mondta a férfi és visszasétált a bőröndjeihez. A toprongyos alak követte.- Hagyjon békén!- Na, mitől lett ilyen durva egyszeriben? - csodálkozott amaz.- Nélkülem semmire se jut a városban! Minden megváltozott. Nélkülem éhen és szomjan fog halni! Felfalják a patkányok! Megeszik az ellenzéki pártok! A férfi megállt. Gondolkodott.- Na látja! Tudok a közelben egy kocsmát. Ott leöblítheti az út porát. Mesélhet egy kicsit azokról a túlnépesedett, csúnya kis elmaradott országokról, ott a tengereken túl. Jöjjön már, ne kéresse magát! Aztán bemutatom szervezetünk elnökének.. . Meglátja, milyen fényes karrier előtt áll!- Egy kicsit tényleg pihennem kell. Éhes is vagyok. Nem bánom, vezessen el arra a helyre. Aztán telefonálok Sidney-be, hogy küldjenek értem magánrepülőgépet! „Milyen naiv!“ - gondolta a józan őslakos. „Ha tudná, hogy a határon mindjárt lelövik az ilyen kis vacakokat ... Mert azért a katonaság az katonaság! A demokráciát meg kell védenünk...!“ Demokraburgra leszállt az alkony. S ebbe az alkonyba lassan két figura veszett belé. Az egyik imbo- lyogva haladt és hangosan csuklott.
