Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-18 / 42. szám
N ehéz megmondani, mi késztette rá a szomszédot, hogy tanulmányozza az újságban a horoszkópot, de tény, hogy rfagyon alaposan áttanulmányozta, és jól eszébe véste, kitől mit várhat. A horoszkóp így hangzott: „Nehézségei átmeneti jellegűek lesznek, amennyiben megőrzi józan élet- szemléletét és óvatosságát. Egy látszólag barátságos Szűz hitszegő módon viselkedik önnel szemben, sőt arra is képes, hogy megcsalja. Vigyázzon egy különösen ravasz Skorpióra! Egy véletlenszerű találkozás egy Kossal barátsággá alakulhat. Ne szalassza el ezt az alkalmat!“ A Kosokat békén hagyta, a sorsra bízva az estleges barátság lehetőségét, mivel a horoszkóp azt mondta, a barátság véletlen találkozás következményeként születik meg. A Skorpiókat és a Szüzeket azonban késlekedés nélkül alaposan szemügyre veszi! Csak hát közvetlen környezetében e jegyekben születetteket nem talált. Micsoda marhaság, tűnődött, félretéve az újságot, amikor hirtelen...- Ó, a csalárd! - kiáltot fel, rádöbbenve, hogy a Szűz nem más, mint a saját felesége.- Történt valami? - kérdezte neje a nyitott ajtóban.- Nem, semmi. Csak úgy felkiáltottam - vetette oda, visszafojtva kirobbanni készülő felgyülemlett haragját.- Magadban kiabálsz?- Na és, talán nem szabad? A saját házamban? — Biztosan rendben van minden? - firtatta nője aggodalommal a hangjában. — Biztosan - sziszegte összeszorított foggal, s magában hozzátette: „te kígyó.“- Szundíthatnál egyet, pihenj egy kicsit. Én addig lemegyek a boltba. És elment. A szomszéd, amilyen gyorsan csak tudta összekapta magát és ő is kiment a házból. A sarkon túli boltban nem volt a felesége, elrohant a lakótelep központjában lévő pavilonokhoz. Ott sem találta. Visszament a ház elé, és az újságosbódé mögött várakozott. Nemsokára az utca végén feltűnt a felesége valami férfi társaságában. JAN BRZOZKA Könnyed léptekkel ment, élénken gesztikulált, gondtalanul kacará- szott: a férfi vitte a megrakott táskát. A szomszéd türelmesen várt, míg közelebb nem érnek, hogy meglepetésszerűen rajtuk ütve ne adjon nekik semmilyen lehetőséget, hogy a kényes helyzetből kivágják magukat.- Megvagy! - üvöltötte, és előug- rott a bódé mögül. A felesége - s ezt nem kis elégedettséggel nyugtázta — megnémult meglepetésében, a férfi pedig — akiben felismerte a szomszéd bejáratban lakó fogtechnikust, kiejtette a táskát a kezéből. — Etyepetyére támadt kedve a hitvány hitszegőnek! Te pedig hallgass, te tacskó! - szakította félbe durván a fogtechnikus magyarázkodási szándékát, hogy csak segített a szomszédasszonynak a bevásárlásból hazajövet. — Mars be! - ordított rá ismét az asszonyra. — Egyszer s mindenkorra kiverem a fejedből! Bezárlak! Nem engedem!... Otthon erőtlenül rogyott le a he- verőre. A felesége a másik szobában szipogott. Rettentő hangulat uralkodott, s a pillanatnyi csend még baljó- sabb folytatást ígért, amikor felberregett a csengő.- Micsoda? - vakkantotta a szomszéd, meglátva a munkaruhás alakot.- Jelentették, hogy a konyhában csöpög a csap - szólalt meg a szomszéd számára furcsa mód tisztesség- tudóan az alak.- Jelentettük. Na és akkor mi van?- Eljöttem megjavítani.- Azt módja, megjavítani. Maga talán Skorpió? — kérdezte váratlanul.- Hogyan találta el? - csodálkozott a vízvezeték-szerelő derűsen.- Minden világos. Ravasz Skorpió...- Miért ravasz?- Kifelé! - üvöltötte a szomszéd, és becsapta az ajtót. A felesége egyre hangosabban zokogott. A téren lévő kocsmában két vodkát rendelt, és szomorú tekintetét bambán rátapasztotta a fűzöld falra.- Rossz így egyedül inni - hallotta hirtelen a meleg baritont. Tekintetét levette a falról. A bariton már az asztalnál ült.- Bika vagyok - mutatkozott be a szomszéd.- Kos. Nagyon örvendek. Kezet fogtak és koccintottak. A szomszéd hajnalban keveredett haza. A csapból egyre erősebben csurgott a víz. A feleségét nem találta. A tükrön felirat: „Visszamentem a mamához. Ég veled.“ Megtapogatta sajgó ábrázatát, és végigtapogatta a zsebeit - a pénztárcáját nem találta. Lám, így végződhet olykor a nyomtatott szóba vetett határtalan hit. Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása DÉNES GYÖRGY Levélhullás A fák, a fák, a karcsú fák lassan vörösbe érnek, látod elárvult csöppjeit a földre omló vérnek? Oly bölcsen haldokolnak ők, árván hullatják lombjuk, csöndeskén szólítják egymást: „A gyertyánkat eloltjuk!“ A marton ordas tél lapul, vihar csap át az erdőn s döbbent csönd támad, amikor egy-egy óriás eldől. TÍMÁR GYÖRGY Ki szövegköltő, most arat: modern a hangja (,,poszt“-ul); habár a húr, amelybe csap, kezén naponta pusztul. Formák? Parttalan áradás. Egy hulla, szétbomoltan. Feltörve immár a tojás, de a rántotta hol van? Mint kidőlt só az asztalon, olyan e betűhalmaz. Meghökkent (azt tud, azt nagyon!) e költő s nem fogalmaz. Hol van a dal? És hol a rend? Szótorony nő az égig. Új jelrendszert hogyan teremt, ki nem tudja a régit? írja, mi jön, e médium, tollából dől a kása és (elméjét mert fűti rum) a szójáték, rakásra. Szövegköltőnek lenni rang, élj hát e bűvszavakban! De hol a szókon túli hang, az a megfoghatatlan? A i A i A a k * E gy nyárutói este, amikor az alkony összemosta a fák körvonalait, és megritkultak a járókelők, akik napközben ellepték a kad- riorgi park hófehér ösvényeit és a kis tó környékét, Elmernek még nem akaródzott hazamenni. Már régóta figyelte a szökőkút ég felé törő vízsugarait, melyek a reflektor fényétől megvilágítva a szivárvány színeiben tündököltek. A visszahulló víz nyugtalan ritmusa akaratlanul is eszébe juttatta Elmernek a világoszöld sugarakban lezúduló vízesést, mely a páfránnyal övezett meredek szikláról hullott lefelé. Világosan és színekben gazdagon látta ezt a képet. Hirtelen a víz csobogásába idegen hang keveredett. Olyan volt, mint a kiáltás, ám volt benne valami természetellenes. Elmer figyelni kezdett, és felállt. Először úgy tűnt, hogy a tóparton, azon az oldalon, ahonnan a kiáltás hallatszott, nincs senki, de amikor közelebb ment a vízhez, az alkony ellenére észrevette, hogy a túlsó parton valaki egy hattyút gyömöszöl a táskájába. A madár keservesen vergődött, de a férfi a nyakánál fogta meg, és a térdeivel is segített. Elmer rá akart ijeszteni a férfira, kiáltani akart, de rádöbbent, hogy a hattyú már a tolvaj táskájában van, tehát elmenekülhet a zsákmányával. Az egyetlen lehetőség, ha elkapja a tolvajt. Elmer a tó túlsó partjára rohant. A férfi vállára vetette a táskáját, s meggömyedve a madár súlya alatt, a fasoron át távozott a parkból. Elmer megközelítette, de a távolság még akkora volt, hogy nem futhatott a tolvaj után. Hiszen sietős léptekkel is utolérheti a tolvajt, mielőtt eltűnne valamelyik udvarban vagy ház* Kortárs észt író bán, ha pedig a tolvaj hátranéz, biztosan azt gondolja, hogy egy kései járókelő siet utána. Az útkereszteződésen, ahol a park fasora aszfaltozott utcával folytatódik, már alig tíz méternyire volt a tolvajtól. Éppen ebben a pillanatban gyúltak ki az utcai lámpák fényei, a tolvaj hátranézett, és Elmer megállt a meglepetéstől - megesküdött volna, hogy az, akit ő férfinek tartott, nő volt, nadrágkosztümben. Amikor meglátta Elmert, futásnak eredt. Elmer is szaladni kezdett, hogy elfogja, de egy fékező autó került az útjába. Elmer vállával az autónak ütközött, elvesztette az egyensúlyát, és leesett. A gépkocsivezető szitkozódására magához tért, motyogott valamit, elnézést kért, de amikor végre átjutott az utca túloldalára, már nem látott senkit. Futott még egy ideig, aztán rájött, hogy semmi értelme tovább rohanni. Megállt és várt, nem hallja-e a tolvaj lépteit vagy a becsapódó ajtó zaját. De csak a távolodó autó zúgását hallotta. Amikor az is elhalkult, az utcára csend telepedett. Elmer leporolta a ruháját, s hazafelé tartva átkozta a hattyútolvajt, s mindenekelőtt az autót. Amikor Elmer később nyugodtan visszagondolt a történtekre, rájött, hogy ostoba hibát vétett. A hattyútolvajt a föld nem nyelhette el, hiszen, ha természetfeletti képességei lettek volna, akkor talán nem lopott volna hattyút. Ebből következett, hogy be kellett surrannia valamelyik közeli házba. Esetleg elbújt az utcasarkon. Ez a második variáns valószínűbbnek tűnt, hiszen Kadriorg lakosai közül hattyút nem lopna senki. Elmernek is el kellett volna rejtőznie. A tolvaj azt hitte volna, hogy üldözője elment, s előjött volna a rejtekhelyéről. Elmer izgatottan elképzelte, hogy éppen annak a ház-. nak a sarka mögött rejtőzhetett volna, amely előtt a tolvaj állt. Ám THOMAS VINT* képezőgép lencséje mered rá. Először egy bizonytalan gondolattársítás keríti őt hatalmába, amely nyomban pánikszerű félelembe csap át, s a tettes gyorsan elhagyja a tetthelyet. Néhány pillanat elteltével megérti, hogy a fényképezés csak a véletlenek egybeesését jelentette, izgalma gyorsan elmúlt, s egyszeriben bántani kezdte, hogy ő is bűnös a hattyúlopásban. Néhány nap telt el már a lopás óta, s Elmer úgy vélte, tenni kell valamit. Tudta, hogy a tettes mindig visszatér a tetthelyre, hogy bűncselekményét gondolatban átélje ismét. Az is lehet, hogy ellop még egy hattyút. A tolvaj tehát eljön, és Elmer biztos volt benne, hogy ő felismeri. A tettes ugyanis elárulja magát abban a pillanatban, amikor meglátja tettének objektumát, lélekben ismét átéli a lopást, közben saját magát nem ellenőrzi. Aztán körülnéz, attól való félelmében, hogy valaki figyeli őt, s meglátja, hogy egy fénys most már tettetett nyugalommal lelassítja a lépteit, s időnként hátrafordul, hogy meggyőződjék róla: a fényképész nem követi őt. De nem tapasztal semmi gyanúsat. Elmer aztán letépi az álbajszát, elrejti a fényképezőgépet, felteszi a napszemüvegét, és a tolvaj nyomába lopakodik, mint a lágy szellő, hogy uragánként csapjon le rá. Miután megtette a szükséges előkészületeket, Elmer egy késő délután, munkaidő után leült egy padra a hattyús tó partján. Olvasni kezdett egy könyvet, néha mormogott valamit az álbajsza alatt, és idegesen dobolt az ujjaival a fényképezőgép tokján, mely ott hevert mellette. Igazi nyári időjárás volt, a fák koronái közt áthatoló napsugarak fényes foltokban verődtek vissza a víztükörről. A hattyúk a szokott helyen úszkáltak, s mint mindig, ezúttal is élvezték a part látogatóinak csodálatát és figyelmét. Ám a negyedik hattyút hiába keresték. A jólértesültek úgy tudták, hogy a negyedik hattyú elrepült, hogy elpusztult valami eddig ismeretlen hattyúbetegségben, hogy ideiglenesen elvitték a Rocca al Ma- re-i ifjúsági állatbarát körbe, hogy a moszkvai cirkusz hattyúi közül az egyik megbetegedett, és csakis a kadriorgi park egyik hattyúja helyettesíthette a beteg madarat. Elmer tudta, hogy ezeket a pletykákat a parkőr terjesztette, az a vízszemű, töpörödött emberke, aki a túlsó parton ült, és bizonyára nem volt bátorsága bevallani, hogy a felügyeletére bízott parkból elloptak egy hattyút. Élteit vagy két óra, de a tolvaj nem jött. Elmer elfáradt, kicsit szédült is: a hattyúk mellett mindig csoportosan álldogáltak az emberek. Ám mégis volt ebben valami monotónia, s Elmer kezdett elálmosodni. Úgy tűnt neki, hogy a járókelők az áramló levegőben lebegnek, mozdulataik tétovák és rendkívül lassúk, a park fái pedig csábító zöld vánkosoknak tűntek. Nem szabad elszuny- nyadnom, gondolta Elmer, hiszen éppen ebben a parkban uralkodó álmosságban, semmi esélye a tolvajnak elmenekülnie: ó lenne az egyetlen, aki itt néhány gyors mozdulatot tenne, s ez célpontként emelné őt a levegőbe, a többiek fölé. S valóban: a tolvaj nem menekült el, fejét gyors mozdulattal balra fordította, szemét a járókelőkön legeltette, találkozott a fényképezőgép lencséjével, aztán tíz gyors lépést tett, majd néhány lassút, aztán megállt, s ismét visszajött, miközben lopva Elm fényké maga nyúlt. A h dúlt a 1 nyára A tolv a balsz Harmir vágott gos ári különö Egysze kislány mer a t nak ké otromb ellenke va és kellemi a kelle nem le ellopta. A n egyszei aztán t kintette felé. M; hogy a veszítse tak két! jár. To! érzés v üléssel Figyelv néző te múlt a tos^o! követ e lan eml mosmei talanko és gyor natig a dött, di már b< magát. Szerkeszti Kövesd! Károly
