Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-18 / 42. szám
1991. október 18. XXIV. évfolyam Ára 4 korona Nem verték nagydobra iskolaalapítási szándékukat, bár céljaikról pedagógus- bará tokkal, hiva talvezetókkel, Dunaszerdahely elöljáróival és vállalkozókkal is tanácskoztak. - Megőrültetek, hogy magániskolát akartok nyitni? Mi ebben az üzlet? - kérdezték sokan az Ozorák házaspártól. Ők csak sokat- mondóan mosolyogtak, mindenkit meghallgattak és szeptemberben megnyitották magániskoláikat. A többes szám nem téves, hiszen a tanulók egy kereskedelmi magánakadémián, illetve középfokú szakközépiskolában folytathatják tanulmányaikat. Anyanyelvükön, magyarul. Egy szeptember végi napon látogattunk el a dunaszerdahelyi magániskolába, mert kíváncsiak voltunk, kik azok, akik nem butikba, büfébe, hanem iskolába fektetik pénzüket, erejüket, energiájukat. A tanáriban alig lehetett lépni, a földön nagy kupacokban tankönyvek sorakoztak. Ozorák Mihályné, az iskola megbízott vezetője, mielőtt belefogott volna mondanivalójába, elnézést kért a „rendetlenségért“. - A könyvek beszerzési módját, ha lehet, ne firtassuk, mert a minisztérium nem örülne annak, hogy magyarországi könyvekből oktatjuk a szaktantárgyakat. Talán elég, ha azt mondom, baráti segítséggel, csak apránként tudtuk áthozni a határon. Mihelyt elénk tette a gőzölgő feketét, a lényegre tért.- A férjemmel pedagógusok vagyunk. Az eltelt esztendők alatt minduntalan éreztük, hogy az iskolában sem mi, sem a diákok nem érzik jól magukat. A páromnak még összehasonlítási alapja is volt, hiszen tanított gimnáziumban, szaktanintézetben és szakiskolában is. Eddigi tapasztalatainkból kiindulva elhatároztuk, a mi iskolánkban teret, kibontakozási lehetőséget kapnak nemcsak a gyerekek, hanem a pedagógusok is. Hogy létrehozunk egy olyan iskolát, ahol az oktatót nem korlátozza sem egy kötelező tanterv, sem a muszáj kényszere. Hogy az egyedüli kényszer a többletnyújtás kényszere lehet csak. Kereskedelmi és szakközépiskola Megtudtuk, eleinte kis létszámú iskolatípus gondolatával foglalkoztak, ám az igéA leendő fodrászok egymás haján tanulják a mesterfogásokat Méry Gábor felvétele Kereskedelmi kezdeményezése és szakközépiskola Dunaszerdahelyen • Ozorákék példamutató > Hogyan rendezték be a tanműhelyeket? • Magyar szakirodalmat is szereztek • Havi tandíj 300—600 korona nyék felmérését követően megváltoztatták eredeti elképzelésüket. Döntöttek, s létrejött a kereskedelmi akadémia majd a négy-, illetve a három és fél éves szakközépiskola. A kereskedelmi akadémia eredetileg menedzserképző lett volna, ám az oktatásügyi minisztérium a tervet nem hagyta jóvá. Ezért jelenleg az állami kereskedelmi akadémia számára összeállított tanterv szerint kell oktatniuk, s a szakosításra csak a 3. és 4. évfolyamban kerülhet sor. Jövőre viszont mindez már az első évfolyamban történik, s beindul a pénzügyi, a vállalkozási és külkereskedelmi menedzserképzés. A szakközépiskolából négy év múlva érettségizett kozmetikusok és pincérek kerülnek ki, a további szakok (fodrász, bútor- asztalos, autószerelő, elárusító) képzési ideje 3 és fél év. A már leérettségizettek számára megnyílt az esti kétéves menedzserképző, illetve a kozmetikusok-fodrá- szok képzése.- A szakiskolák nagy hátrányát mindig a gyakorlati oktatás hiánya jelentette. A végzetteknek volt elméleti tudásuk, ám a szakmáról nem sokat tudtak. A hiányosságokat ismerve mi a gyakorlatra helyezzük a hangsúlyt. Talán mondanom sem kell, szorgalmazzuk az idegen nyelvek oktatását is. A kereskedelmiben kötelező az angol, később a német nyelv, a szakközépiskolában csökkentett óraszámmal ugyan, de a pincérek angolul, az elárusítók németül tanulnak. Tanulóink tudják, s talán ez ösztönzően hat, hogy a legjobbak nyaranta külföldön (Magyarország, Ausztria) végezhetnek szakmai gyakorlatot. Tanműhely és tandíj A gyakorlati oktatás beindítása nem volt egyszerű. Az iskolaalapítók úgy gondolták, saját tanműhelyeket kell létrehozniuk, hogy ellenőrizni tudják a tanulók haladását. A dunaszerdahelyi honatyák és a szponzorok segítsége nélkül nem tudták volna tető alá hozni az iskolai fodrászatot, a kozmetikai központot, és a napokban megnyíló iskolai üzletet sem. Ozorák Mihályné nem tagadta, előttük áll még az autószerelő-műhely, illetve asztalosműhely berendezése, hiszen csakis így csökkenhetne a gyakorlati oktatás ára. A tanulók az iskolától kapják a munkához nélkülözhetetlen felszerelést (munkaruha, cipő, olló, fésűk, hajszárító, stb.) de a szakmai oktatásért külön (havi 300-tól 600 koronáig) fizetniük kell.- Magas az iskola épületének bérleti díja, a víz, a villanyáram költsége, sokba kerülnek a szaktantermek (gépírás), nem olcsó a tanműhelyek berendezése és a diákoknak kiosztott tanszer - a füzetektől a körzőig - sem. Gondolunk a gyerekek biztosítására is, az összeget az iskola állja. Nem akarjuk még jobban terhelni a szülőket, ezért megbeszéltük, a szakkönyveket a gyerekek bérelhetik, illetve használati díjat fizetnek értük. Sok szülő a magas ár ellenére mégis meg akarja venni a könyveket. (Folytatás a 2. oldalon) Sokáig, évtizedekig azt sem tudtuk, mi az. Ringatózva a kollektív feledé- kenység álmos tócsájában, sok-sok természetes fogalommal együtt ezt is átutaltuk a szólásmondások fogalomkörébe. Tandíj. Iskolapénz. Eszik-e vagy isszák? Éltünk, mint a mesében, a szellemi és anyagi pangás öntudatlan állapotában, miközben a mesemondó ideológusok arról regéltek reggeltől estig, hogy egyenlőek vagyunk, s mindenki egyforma részt kap az állam bácsi jótékony Mesekalapjából. Mi minden van abban! Ingyen egészségügyi ellátás, ingyen oktatás, ingyen üdülés, ingyen lakás, ingyen bingyom. Lassan már úgy tűnt, minden ingyen van ebben a feneketlen jólétben, s még a kiskakas gyémánt félkrajcárját is megkapja az ember, ha szó fogadó és tartja a száját. Miközben a bólogatástól elnehezült fejjel poroszkáltunk Európa poros bekötőútjain, az ideológia mesemondói nagy, fekete limuzinokon száguldozva verték a port a szemünkbe, csak valahogy fel ne tűnjék: a nagy Mesekalap ugyancsak kirojtosodott, itt-ott kilyukadt, elrepedt, s már csak az újmódi imádság tartja egybe, meg a rendőrség. Ekkoriban, már valahol a kurta mesék kurta farkánál tartva, még az ingyen tej is divatba jött a kisiskolásoknak. Micsoda humánus tett! Á gyár- igazgató és párttitkár bácsik, akik gondos keze alól annyi kén, ólom, nikkel és kobalt pöfögött a gyárkéményeken át a gyerekek tüdejébe, hogy azok lassan kopoltyúval kezdtek lélegezni, szóval a gyárigazgató és párttitkár bácsik nem vallhatták he, hogy szennyezik a levegőt, mert nem kapták volna meg a félkrajcárt az év végi prémiumosztáskor. így aztán titkolództak, ha- zudoztak újabb meséket arról, milyen bőkezű az állam bácsi, hogy ingyen fejecskét ad a gyerekeknek. Sőt: kakaót! Mint a mesében. Az ingyeniskola korszakában sok-sok szorgos ember dolgozott az ingyenélőkre. Most aztán fizethetjük a tandíjat, tanulhatjuk újra az elfelejtett fogalmat. Vásárolhatjuk az irkát, mert tönkretettük az erdőket és a földeket, vehetjük a tollat és a pennát, mert hagytuk garázdálkodni a hozzá nem értést, leszurkolhatjuk a könyv árát, mert elosztottuk és megettük a nagy kalapot. Pedig tudtunk volna „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen“ is dolgozni. Fizettük volna a tandíjat is, mint másutt a világon. Ha méltó fizetséget kaptunk volna az elvégzett munkáért, ha az a munka felvirágoztatta volna az országot, satöbbi. Hagyjuk a realista meséket. Ingyenorvos, ingyenüdülés, ingyen- lakás után, bizony elő kell venni a pénztárcát. Újra kell tanulni az életet, érett fejje! valamicske halvány reménnyel, hogy egyszer még eminensek is lehetünk, bukott diákokból. A tandíjat azonban nem kérhetjük vissza, mert nincs kitől, nincs miből, nincs honnan. Talán majd a gyerekeink, vagy az ő gyerekeik. Talán ők, sok keserves tapasztalat után megtanulják, hogy mindennek értéke van: irkának, könyvnek, tanítónak, tudásnak. Munkának. Kövesdí Károly mm
