Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám
l I * pétién odaér- n ott borzolta kedves kuvik izve a mókus a szívességet, z a mormotá- fülét. A sün iogy az új év iszti, az egér én pedig az \ilyen gyorsan épült a hideg tán kapkodva r megérkezett z, megcibálta itt: - Ébredj, érkezett az új sodacsodaszép lormota, majd fedett ásítással •lt -, akkor egy itok. c így szól a ta- égezetül az ör- vagy megköéfelsöbbren S ikerdús, ragyogó pályafutás után meghalt a Nagyúr. A lapok gyászkeretes különkiadásban hozták utolsó óráinak leírását, utolsó szavait, életrajzi adatait. A székváros múzeumának nagy csarnokában emelték a nehéz pompájú ravatalt, melyen végső útja előtt pihent; kitűnő államférfiak, tudósok, szónokok •ültek Íróasztalaik mellett nagystílű gyászbeszédeiken dolgozva, s a nagy körutak ablakaiért - ahonnan a hetedhét országra szóló temetést legjobban lehetett látni - már napokkal előre veszekedtek a mohó kíváncsiak. Szóval minden olyan külsőségek mellett történt, amint az országos hírű nagy férfiak halálakor történni szokott. A temetést természetesen a legnagyobb külföldi vállalatok filmezték, hogy még a Nagyúr utolsó útjának minden mozzanata is meg legyen örökítve a hálás utókor számára. Különösen becsesnek ígérkezett az a film, melyen kitűnően látszott az Akadémia ősz elnökének arisztokratikus alakja, amint bársonypámán a nagy elhunyt összes rendjeleit és kitüntetéseit viszi... Nem kell mondanunk, hogy a Szépművészeti Múzeum igazgatójának gondja volt reá, hogy a halotti maszkot a bizonnyal nemsokára emelendő emlékmű szoboralakja számára s kegyeletes ereklyéül - a legkiválóbb szobrász elkészítse. A Nagyúr tehát meghalt s eltemették. Meghalni csak úgy halt meg, mint más közönséges ember: kicsit hörgött, agonizált, aztán szemei megtörtek, teste kihűlt, arca viaszsárgára fakult. De temetni olyan pompával temették, amilyen csak keveseknek jut osztályrészül. Talán ezért volt, hogy a Nagyúr a másvilág küszöbére nem azt az alázatot vitte magával, amellyel a halál előtti egyformaság érzete ruházhatta volna fel - hanem a kiváltságosán eltemetett nagy ember gőgjét. Nem a viaszsárgára fakult halotti arcát, hanem a régi, hivatalos, számtalan fényképen képeslapban közkézen forgó vonásait. Nem a meztelen lélekhüvelyét, de pompás díszruháját is, melyben temették, s a koporsójára tett minden rendjelét is, a bársonypámán... Kemény, rideg, meredek küszöb a másvilágé. A Nagyúr a méltóság- teljes, sima léptekhez szokott lábaival elbotlott benne, s dísztelenül siralmasan, nevetségesen elvágódott. A párna kiesett a kezéből, a rendjelek csörömpölve szanaszét gurultak. Ütést nem érzett - itt már nincs testi fájdalom —, de a csúfos esés szégyenét annál inkább, s komoran körülnézve, míg feltápászkodott, elégtétellel állapította meg, hogy senki sem látta. Azután a rendjelek után hajolt, hogy összeszedje őket. Lélekbe vágó, sötét zengésű férfihang állította meg lenyújtott karját, méghajló derekát:- Mi végre hoztad e színes kavicsokat, ember? A Nagyúr háta mögött állt, aki szólt, s akit az előbb nem látott: hatalmas, átható tekintetű szellemalak. A tekintete nyugtalanított, parancsolt, ellentmondást nem tűrt. A Nagyurat is megdermesztette egy pillanatra, míg fel nem támadt benne a régi, otthoni, odaátról hozott dölyf, s felelt:- Uradat küldd, ha van, hogy vele szóljak. Szolgákkal nem beszélgetek. Ezt mondta, de azért belül remegett, megfoghatatlan hatalmak közelségét érezve. És le kellett sütnie a szemét, amint a szellem merően, bírálóan ránézett, szólva:- Uram küldött, s uraddá tett, míg színe elé kerülhetsz. De addig nehéz próbákat kell állnod, kavicsgyűjtő!- Nem tűröm, hogy a rendjeleimet ócsárold! - csattant ki a sértett hiúság a Nagy úrból. A szellem pedig most már nem felelt, hanem egyet intett, intése nyomán zúgó szélroham csapott a Nagyúr felé, s mint kósza utcahulladékot, magával ragadta a csillogó, * Tichy Kálmán 1888-ban született Rozsnyón. Képzőművész, író, költő. 1948-ban kitelepítették, Budapesten halt meg 1968-ban. csörrenő rendjeleket, megtáncoltatta őket, mint a hullott faleveleket, s szétszórta nyomtalanul a végtelenben. Azután elnyugodott a szél. A Nagyúr sápadtabb lett, mint ott lenn hagyott halotti arca, mellében hördült a lefojtott düh, de szó néfn jött az ajkára, névtelen félelem kezdte szorongatni.- ím, ennyit érnek a rendjeleid — szólt a szellem. - Most vesd le az álarcodat, és vesd le a köntöst is, melyet magaddal hoztál!- Nem vagyok komédiás, hogy álarcot hordjak; ruhám pedig rangommal jár, le nem teszem! - mondta a Nagyúr újult indulattal, de szavai mögött ismét ott bujkált az elkövetkezendők ismeretlenségétől való rettegés. A szellem kinyújtotta jobbját, megérintette vele a Nagyúr ragyogó díszruháját, s az nyomban silány ronggyá foszlott. Majd arcához ért, s leemelte a Nagyúr ünnepi gőgös öntudattól sugárzó arcát, mint egy lárvát, s alatta előtűnt egy másik: az igazi. Szenvedélyektől, mohó hatalomvágytól, gonosz indulatoktól barázdált s színezett.- Imhol a te méltó köntösöd és igazi orcád! A Nagyúr vérbe boruló, kidagadó szemmel meredt rongyokba burkolt tagjaira, eszelős mozdulattal csikarta végig leálcázott orcáit, görcsösen behajtó ujjai aztán ökölbe szorultak, de öklei erőtlenül hullottak alá, amint tekintete újra találkozott a szellem titkokat olvasó mély tekintetével. Csaknem könyörgött a hangja:- Az arcomat... az álarcomat add legalább, arról ismernek...- Itt nincs többé hazugság! Betelt az idő számodra, immár nézz szembe magaddal és sorsoddal. Jöjj, hogy próbáid elé vezesselek.- Próbák? Próbát eleget álltam életemben, s hogy megálltam, mutatja befutott pályám. Itt újra kezdjem? Bizonytalanul, tapogatva hullottak a szavai, megnyugtatást esdeklőn, biztatást keresve. Hasztalan. Rémületesen egyedül volt, és kiszolgáltatva a szellem lebírhatatlan hatalmának. íme, most is csak intett, hogy kövesse, elöl halad, s neki követnie kell. Körülöttük a végtelen rejtelem, a megfoghatatlan titok, könyörtelen, néma törvényekkel teli idegen világ. Hosszú, szótlan menet után a rejtelmesen elmosódó környezetből gigászi kapu emelkedett ki, mely egyre beláthatatlanabbul magasodott eléjük, amint hozzá közeledtek. Elérték. Megállották. A szellem szembefordult a Nagyúrral:- íme, első próbád színhelye, a hatalom kapuja. Rajta túl az igazi hatalom orma, melyre föl kell jutnod, ha méltó vagy reá. Amint a küszöböt átléped, megkapod megérdemelt támaszodat, mely az előrejutásban segít! Most indulj! Időd leteltével érted jövök! A Nagyúr tétován indult a küszöbnek, első, siralmas bukására jól emlékezve óvatosan lépte át, s elszoruló lélegzettel tekintett a kapun túl eléje táruló vad, félelmes szirtorom- ra, mely csaknem megmászhatatlannak látszott. Néhány béna pillanatig dermedten állt egy helyben, s íme, nem is látta, honnan, nem is tudta, mikor: egy láthatatlan kéz valamit adott a kezébe. Kétségbeesetten markolta át: ez az a támasz, melyet a kísérő szellem ígért a nagy próbához! Görcsös szorítása szinte önmagukba mélyesztette ujjait, s csak akkor vette észre, mit szorongat: hitvány, gyönge vesszőt... Ezzel ostromolja hát a félelmetes szirteket? És ítéleti harsonaként hasított emlékezetébe a szellem szava: „Megkapod megérdemelt támaszodat!“... Órák, napok, hónapok teltek? A másik létben nincsenek időkorlátok! De mire a szellem újra megjelent a Nagyúr előtt, felvérzett, összetört, nyomorékká zúzott testtel találta a szirt lábánál.- Ennyire jutottál hát a te földi hatalmaddal? Gyarló ember, ha többi próbád is így sikerül, vajmi szomorú sorsra jutsz! Jöjj most a második kapuhoz! A véres roncs utánavánszorgott, * s lihegve állt a második kapu elé.- Ez itt az igazi erő kapuja! Figyeld csak: rajta túl vihar zúg, a mindent lebíró őserő. Ha átjutsz ezen a viharon, jobb sors elé nézel. A küszöbön túl ismét megkapod azt a segítséget, melyet földi erőd képviselt. Menj hát. Én majd újra érted jövök. A Nagyúr remegve lépte át az új küszöböt. Alig volt annyi ideje, hogy földre borulva valamibe megkapaszkodni igyekezzék; rémületes erővel zúgott el fölötte a vihar, s amig segítségkeresö ujjai a rögöket markolták, valami az arcába csapódott, s odatapadt a szélvész nyomása alatt: egy tollpehely. És az az önbeismerés, melyet a Nagyúr ezen a világon nem ismert, kegyetlen igazsággal marta a tudatába a szellem előbbi szavait: „Megkapod a segítséget, melyet földi erőd képviselt.“ A tollpehely a száguldó viharban... Legázolt teste megvonaglott tehetetlenségében, hasztalan kísérelte, még felállni sem tudott, nem előrejutni. Mikor a szellem érte jött, azon egy helyben találta, s ő emelte vissza a kapu elé.- Szedd össze magad, szerencsétlen! Hát nem volt semmi segítséged?- Volt... Ennyi... - sóhaj tott a Nagyúr, leszedve arcáról az odatapadt pelyhet.- Mi lesz veled az akarat kapuján túl? Avagy ez több volt benned, mint erő?- Ó, vezess oda, igen, az akarat űzte, hajtotta egész életemet. Az erőm - belátom most már - csak erőszak volt, a gyengébbek elnyomása.- Jól ítélsz, ember? Vigyázz, nehogy balul járj megint. Ha akaratod is csak üres törtetés volt, s nem a nemes cél akarata, úgy pórul jársz megint!- Nemes cél? Én nagy célokra törtem. Ez nem érdem?- Nem az, ha a magad kicsisége volt a cél nagyságának mértéke! Ám lásd, jöjj ismét, nincs idő a vitára. És elsegítette a holtfáradt Nagyurat a harmadik kapuig.- Amint mondtam, imhol az akarat kapuja. Lépd át, s tedd meg, ami erődtől telik. Rajta túl óriás márványtömb; megmozdítani csak az igazi nagy, nemes akarat bírja. Segítséged lesz érdemed s földi akaratod szerint. Aggódva kémlelt át a Nagyúr a feltáruló kapun. Mint egyetlen hófehér torony, ragyogó márványtömb állt előtte, ormával a felhők magasságába veszve... A Nagyúr valami elkeseredett vakmerőséggel esett neki a márványtoronynak, egész testével nekidőlt, öklözte, rúgta, dühös, rekedt kiáltásokat hallatva erőlködött a kimerülésig, míg lassan végigomlott a márvány hideg fala mellett, s újra a földig alázta gőgös, fennhéjázó fejét. És ott, amint a porba révedt, egy hangyán akadt ijieg a tekintete. A hangya parányi fekete csápjaival az óriási márványtorony talpát ha- rapdálta, mintha helyet keresne rajta, ahol megragadni tudná. Ez volt hát a számára küldetett: segítség „érdeme a földi akarata szerint ...“ Az alkotás kapujához már mint lelkevesztett, élettelen vázat vonszolta a szellem a Nagyurat.- Lásd, boldogulsz-e itt? Hogyha valami érdemeset alkottál odalent, itt beszámítják neked! A kapun túl az alkotás temploma van. Nem kell mást tenned, csak földi alkotásaidat mérd mellé, hogy lássam! Most veled maradok! Együtt léptek át a negyedik kapun, mely csodálatos szépségű, oszlopsorokkal körülvett s égbe nyúló kupolával fedett templomra nyílt. A templom oly mérhetetlen nagy volt, hogy benne országok népei fértek volna el egyszerre, s oly szép, hogy szavát vette annak, aki ránézett. A szellem pedig vallatóra fogta a Nagyurat, hogy mi mindent alkotott földi létén. S amint az felelt, mindannyiszor a templom lépcsőire helyezte az alkotás értékét. A Nagyúr elősorolt mindent, sötét sorsától remegve mindent elmondott, aminek csak súlyát remélte. A számadás végeztével a szellem a templom lépcsőjére mutatott:- Ezek itt alkotásaid értékei, a maradandó alkotás templomához mérten! Néhány jelentéktelen, szürke kavics hevert a csiszolt márványlépcsőkön ... A Nagyúrból felszakadt a keserűség:- Hát milyen mértékkel mértek itt, ti sötét szellemek, hogy minden földi erőfeszítés hiábavaló veletek szemben?- A próbák útja az örökléthez vezet, mi tehát csak örök értékekkel mérhetünk! Még három próbád van hátra. Végezzünk! Az ötödik kapu előtt szólt a szellem:- Ha földi létedben igazságos voltál, előbbi tévedéseid meg lesznek bocsájtva, s e kapun túl a jobb hazába léphetsz. Ez az igazság kapuja. Menj, kíséreld meg! A Nagyúr ment sorsa elé. Mintha millió aranylándzsa csapott volna szembe vele: a kapun túl vakító fényesség fogadta. Behunyta a. szemét. Az aranylándzsák áthasítottak rajta, ökleit szorította szeme elé. Az aranylándzsák átfúrták azokat is. Menni akart, vakon, előre, mindenáron. A könyörtelen sugarak áthatoltak egész testén, az agyát bontogatták, a mellét tépték, mintha ízekre szaggatták volna. Visszagömyed- ve, árnyékot keresve, megverve menekülnie kellett. Kétségbeesetten zörgette a kaput:- Nyisd föl, szellem, bocsáss ki, nem bírom el az igazság fényét... A szellem visszabocsátotta. Komor ítélet ült a tekintetében, amint a f^lig megvakult, vergődő emberen végignézett:- Vajmi kevés igazságot tettél fel- cicomázott nagyúri életedben, hogy ily hamar csúfos vereség ért. Volt-e hát benned valami, ami helytáll az öröklét előtt?- Honnan tudjam én ott lenn a ti itteni kegyetlen törvényeiteket? - nyögte megkínzottan a Nagyúr.- Honnan? Minden ember szívébe van írva. Mi akkor a lelkiismeret? Avagy te nem ismered a szavát?- Sosem hallottam.- Akkor jaj neked, bűnös lélek. És a szeretet szavát sem ismered? Ez még megmenthet, ha csak valaha megszólalt benned. Siess, próbáld meg a hatodik kaput. Az volt a szeretet kapuja. A Nagyúr átlépte, s előbb csodálatos, jóleső meleget érzett. Aztán tűrhetetlen hőséget. Végül mintha izzadni kezdett volna minden porciká- ja. Fuldokolt a hőségtől, levegő után kapdosott, a szíve úgy vert, mintha szét akarna pattanni, s bár a végzet közelségét érezte, nem bírta tovább, nem menekülhetettt a még nyitott úton, vissza kellett furdulnia, s megint esdekelt:- Irgalmazz, szellem, bocsáss vissza, nem bír^m el a szeretet melegét ... Lejárt az óra. Immár utolsó próbád elé mégy, halandó ember! Gyarló voltál, bűnös voltál, hatalmaskodó, erőszakos, igazságtalan, szeretetlen voltál. De ha csak egyetlenegyszer jót tettél valakivel, minden meg lesz bocsájtva, s azon egyetlen jócselekedeted szárnyain átrepülheszt az űrön, mely az utolsó kapun, a jócselekedetek kapuján túl tátong, s amely űrön túl a jobblét partjára juthatsz. Az űrben kicsi angyalok szálldosnak, megannyi jócselekedet. Mindegyik angyal árra vár, akinek létét köszönheti, s amint az a kapun átlép, az angyal szárnyaira veszi, s átröpíti az űrön. Tettél-e valaha jót, ember? A Nagyúron remegés futott végig. Eddig minden értékében csalódott, amelyben hitt. Most már nem mert hinni, nehogy újra csalódjék. De az utolsó próba irtózatában röpke pillanatok alatt végigkutatta egész életét. Nem lelt támpontot. Gyámoltalanul, reszketve dadogta:-Nem tudom, nem tudom... Talán tettem olyasmit...- Odaát majd elválik. Az én Uram, aki a te Legfelsőbb bírád, irgalmazzon neked! A Nagyúr nem is lépett, szédülten átzuhant az utolsó kapun. Violaszín mélység tátongott előtte, azon túl rózsásan derengett a boldog túlsó part. A Nagyúr támaszát veszítve bukott előre. Rekedt kiáltást hallatott, karjai kétségbeesetten csapdos- tak teste körül, kezei halálos rettegésben markolták a semmit. Csapongó angyalsereg szálldosta körül, is- mergették, nézegették: egyik sem lelte benne a maga emberét. Csalódottan hagyták sorsára, s a Nagyúr zuhant, zuhant, ijedelmes gyorsasággal a feneketlen űrbe. Mint valami távoli visszhang szállt még a mélyből utolsó jajszava:- Irgalom! Jó lelkek, segítsetek! Tartsatok fel! Segítség! Segítség... Aztán csönd lett, halálos, túlvilági csönd, amilyet nem ismer a millió életet rejtő Föld s az élő ember. TICHY KÁLMÁN* Lörincz Győző: I.-IV., mázas kőedény
