Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-12 / 28. szám

4 az újraértelmezést születtek itt művek, letőLgfc új történel- ¡dalrJTi Szemle ezek­en. Persze, a legsür- :artanánk, hogy egy ti analízis készüljön 1, hogy irodalomtör- azt, amit egyébként vagy tudunk, hogy értékek, s erről az isuk az irodalomnak mi Szemle szerkesz-' lomtörténet-írásunk 1 negyven év igazán ató, szakszerű elem- ai magyar irodalom- n remek versekre és i elbeszélésekre len- bb kiváló irodalom- a és esszékre, ame- ' értékeket. Biztos z irodalomtörténeti ini művek, amelyek ma is, a jövőben is. sn feltétele, hogy ne amban a silány mű­kel. Vagy az értékes b művekkel, hogy fönt akadnak mra is döbbenetes tvanas évek Irodal- Koncsolék valóban n az évekbenugyan­elvek, más szinten felszínre kerültek is itt, ezen a beszél­nik. Ugyanis, ha visszhangtalanul maradnak olyan írások, mint Bállá Kálmán vagy Zala- bai elemzése a februári, márciusi számban, ha visszhangtalanok maradnak az elmúlt negyven év, húsz év hazai társadalmi, politi­kai viszonyait elemző olyan írások, - ame­lyek nem véletlenül jelentek meg -, mint Simeckáé, Kusyé, Havelé, ha visszhangtalan marad ráadásul két olyan, a közép-európai nemzeti, nemzeti kisebbségi viszonyokat, azok jövőjét, lehetséges kibontakozási útjait elemző, méghozzá igen magas szinten elem­ző írás, amilyen Kende Péteré vagy Faragó Béláé a márciusi számban, akkor ez nem a szerkesztőséget minősíti, hanem azt, hogy a mi közegünk gondolkodásában van valami intellektuális restség. Az Irodalmi Szemle éppen azt szeretné, hogy ennek a restségnek legyen végre vége, hogy szembesüljön olva­só közösségünk olyan tanulmányokkal és nézőpontokkal is, amilyenekkel eddig nem találkozott. Kövesdi: Nyilvánvaló, hogy ezek a tanul­mányok azért jelennek meg a lapban, hogy tágabb kontextusba kerüljön a mi irodal­munk, irodalmi gondolkodásunk is. Szinte önkéntelenül fölmerül bennem a kérdés. Nem arról van-e szó a mi esetünkben, hogy izoláltságunkból adódóan (a magyarországi kritika odafigyelése is kívánnivalót hagy maga után, a szlovák irodalom pedig nem­igen számolt velünk) nem látjuk magunkat tágabb kontextusban? Egyáltalán, képes-e a csehszlovákiai magyar irodalom átértékel­ni önmagát, ha mindig magából indul ki? Tőzsér: Azaz: képesek vagyunk-e egyál­talán irodalomról, de a konkrét, élő, ható pokratésszal című novelláját, Fambauer Gá­bor meghatározhatatlan műfajú, „műfajköz­tes“ szövegét, a Fantazmákat, vagy Hajt- man Béla, Z. Német István, Hajdú István, Tálamon Alfonz, Stofko Tamás és Győry Attila elbeszéléseit, s végül, de ahogy mon­dani szokták: nem utolsósorban Czakó Jó­zsef regényrészletét, a Sámán a vakablak- ban-t, akkor látnunk kell, hogy itt a „szemé­lyiség“ s a „személyes“ (az „individuális“ értelmében) csoportos jelentkezésével ál­lunk szemben, s ez a „csoportosság“ már lehet differentia specifica. Persze, nem az egyes alkotók, hanem a „sereglés“, vagy ha úgy tetszik az új Szemle-iskola differentia specificája. S azt hiszem, hogy most itt éppen erről van szó. S van ennek az „iskolának“ egy másik sajátos különbözési jegye is. S ezt a jegyet talán éppen azokkal az „univerzális kategó­riákkal“, „egyetemes szempontokkal“ hoz­hatnám összefüggésbe, amelyekről (a Ham- lettel kapcsolatban) Grendel beszélt az előbb. De még mielőtt erre rátérnék, igazat kell adnom Csanda Gábornak abban, hogy szinte nincs problémánk, amely ne lett vol­na problémánk már évtizedekkel ezelőtt is. Mi, idősebbek ilyenféleképpen állandóan ismételni vagyunk kénytelenek önmagun­kat. S ismétlem magamat most is, amikor azt mondom, hogy a személyest személytelen­né tenni, ez a modem irodalom feladata. (Az Egyszemű éjszaka című antológia beve­zetőjében írtam ezt le először, húsz évvel ezelőtt.) A Hamlet-mese valószínűleg való­ságosan is megtörtént egykor valakivel (egy konkrét személlyel), de úgy, az egyetemes GRENDEL LAJOS író, az Irodalmi Szemle főszerkesztője TÖZSÉR ÁRPÁD költő, kritikus KÁROLY í szerkesztője Gábor felvételei írásoknak a hasznát g, sem a beszélgeté- lendített egyet az enes éveknél maga- káltak a hatvanas :at a hetvenes évek. az izgalmas kérdés: ak majd a szitán. Az hét számát lapozva gyök, főleg, ha visz- jelentkezésére. Ná- fogadta azt a jelent­ilt a köztudatba, ívekben jelentkező izéivé az Egyszemű ak az irodalom bér­em Királyhelmecen Imiségen belül, de ¡llentétben (s nem ablémám) újabban gbe hullik bele i szánja. Nemcsak, felibe a befogadó azt válaszolhatom, íz Irodalmi Szemle , hanem azt az olva- t a Szemle megjele­irodalomról beszélni, vagy csak arról tu­dunk szólni, amit már mások előttünk el­gondoltak és elmondtak az irodalomról? Vegyük például a mostani beszélgetésünket: már egy órája „cseréljük az eszmét“ úgy, hogy közben még egyetlen konkrét hivatko­zást, műre utalást sem hallottam. A mai világirodalom kicsit önreflektáló irodalom, irodalom az irodalomról. Mi „fölfedeztük“ a reflexió reflexióját; nem a művekről, ha­nem irodalomtudatunk közhelyeiről gon­dolkodunk. Azért únjuk aztán olyan mérhe­tetlenül egymást. Zalabai azt mondta az előbb, hogy a sze­mélyiség autentikus kifejezése nem lehet egy új nemzedék differentia specificája, mert az az alkotás általános kritériuma. Nézzük meg közelebbről, de szerzők és művek tükrében, hogy tulajdonképpen mire gondoltam a „személyiség“ és „személyes“ kritériuma alatt az előbb? Nálunk az elmúlt negyven évben (s a „konszolidáció“ húsz éve alatt különösen) nemcsak a szocializmus ideológiája „tehén­kédéit rá“ az irodalomra (Grendel fogalma­zott így az előbb), hanem egész sor másfajta ideológia is. Említsük meg itt most csak a „valóságirodalom“, a „nemzetet szolgáló irodalom“ vagy a „kisebbségi messianiz­mus“ ideológiáját! S ez mind az alkotás „közösségi“ szempontjait hangsúlyozta. Következésképpen az a bizonyos „szemé­lyiség“ mint differentia specifica az irodal­munkban távolról sem volt általános, még a szándék szintjén sem. Voltak, persze, szerencsére, kivételek is, de az általános mégiscsak a „szolgáló“, a közösségi“ iroda­lom kánonja volt (ez a kánon tette és teszi problematikussá például még a cseppet sem „szolgálónak“ induló Gál Sándor újabb köl­tészetét és prózáját is), s igenis, ezzel a ká­nonnal szemben az Irodalmi Szemle említett öt számának a prózája újat jelent. (A ver­sekről nem merném ugyanezt állítani, az ilyen irányú kísérletek meglehetősen szakál­lasak, még akkor is, ha az avantgárd szakál- lát hordják, ebben igazat kell adnom Zala- bainak.) Ha elolvassuk Mórocz Mária Az Utazó, Az elvetélt vagy a Bohócok temetése című kisprózáit, Hogya György Játék Hip­ZALABAI ZSIGMOND kritikus, egyetemi tanár intellektusnak és mélylélektannak azon a fokán, ahogy azt Shakespeare megírta, úgy bármelyikünk lelkében bármikor újra történhet. Zalabainak igaza van, amikor azt mondja, hogy a szlovákiai magyar líra érté­kesebb vonulata már korábban is a szemé­lyiség sikeres kifejezésével ért el bizonyos szintet, de engedje meg nekem Zalabai, hogy azt mondjam - kicsit önkritikái éllel is -, hogy ebből a vonulatból sokan, nagyon sokan beleragadtak a saját „személyiségük­be“. Az „én“-tői a személytelenig, a népi realizmus, a szürrealizmus, a neoavantgárd stb. újromantikájától az érvényesebb új klasszicizmusig csak nagyon kevesen jutot­tak el. S ami az „új Szemle-iskolában“ örvendetes, s amiben azt a bizonyos másik különbözési jegyet látom, az éppen ennek az új klasszicizmusnak, a távolságtartó sze­mélytelennek az érezhető igénye. S nem­csak az „iskola“ egy-két kiemelkedő képvi­selőjében érzem ezt az igényt, hanem szinte mindegyikben. S hogy melyikből lesz szuve­rén alkotó egyéniség, az majd éppen ott válik el, hogy ezt a „személytelent“ hogyan, milyen módszerekkel, milyen intellektussal, milyen mély érvénnyel valósítják meg. Grendel: Miközben mi itt a csehszlová­kiai magyar irodalomról beszélgetünk, mint­ha elfeledkeznénk arról, hogy ez az irodalom egy tágabb kontextusban létezik, s ez így lesz a jövőben is. íróink nagy részét, és itt elsősorban az idősebb generációra gondo­lok, viszont valamiféle görcs vagy gátlás tartotta vissza attól, hogy ilyen kontextus­ban nézze önmagát. Szerintem a mi irodal­munk másik nagy hátránya, hogy mindig az önmaga kontextusán belül próbálta mérni magát és különböző ürügyekkel elutasította az olyan szempontokat, amelyek egy tágabb irodalmi kontextusba helyezték volna iro­dalmunkat. Mi az Irodalmi Szemlében ép­pen egy ilyen tágabb kontextusra törek­szünk, ezért sem véletlen, hogy erdélyi, jugoszláviai és nyugati magyar írók művei­ből akarunk közölni szemelvényeket. Csanda: Szeretnék visszatérni ahhoz, amit Bodnár Gyula mondott, hogy vissz- hangtalanságra lel a Szemle. Az olvasók részéről, ez az egyik dolog, ehhez nem tudok érdemben hozzászólni. Ami viszont a kritikát illeti: ha a kritika egy része (amely tudna működni), elolvassa teszem azt Fam­bauer Gábor szövegét, vagy Hajtman Bélá­ét, Tálamon Alfonzét, és ezek benne nem találnak visszhangra, ez arra is utal, hogy nemcsak Borgest, Gide-et nem ismerik, ha­nem Shakespearet sem olvassák. Ezzel újból ott tartok, hogy (s ez sem mai keletű problé­ma) esetleg egy Németh László típusú tanul­mányírónk most, itt, miért nincs. Bodnár: Visszatérnénk az Egyszemű éj­szaka jelentkezéséhez. Az a közönség ré­széről is érdeklődéssel figyelt irodalom. Te­hát én arról beszélek, hogy ezeknek a fiata­loknak, akik ma jelentkeznek (nem minősít­ve a munkájukat - tényekről és tapasztala­taimról próbálok szólni) nincs figyelő köze­gük. Nemcsak a kritikában, hanem a befoga­dói rétegben sem, amelyet könnyű elma­rasztalni. Zalabai: Nem akarom védeni az elmúlt négy évtized politikájának irodalmat ron­csoló hatásait, de azért az a gyanúm, hogy nem minden írható csak az ideológiának vagy az irodalompolitikának a számlájára. Hadd mondjak egy érthető, depolitizált té­mát vagy területet. Hankiss Elemér a hatva­nas években Sorrentói narancsfák alatt címmel írt egy paródiával felérő tanulmányt a slágerek nyelvhasználatáról. Beleolvastam a Bállá Kálmán és Karsay Katalin által összeállított Tűzpalota című, szerelmes ver­seket tartalmazó antológiába. Kezdjem bi­zonygatni, hogy ideológia ide, ideológia oda, lehetett volna jobb szerelmes verseket is írni, nem kellett volna annyira a sorrentói narancsfák hatása alá kerülni? Ez tehetség, szorgalom, meg talán szerencse kérdése is. Szembe kell néznünk a szerencse és adott­ság kérdésével is. Fölmerültek itt olyan szónoki kérdések azzal kapcsolatban, hogy a fogalomtisztázásra képes lesz-e a szlová­kiai magyar irodalomkritika vagy irodalom- történet (ha egyáltalán lehet róla beszélni), az elkövetkező időszakban. Attól tartok, hogy nem. Ez egyszerűen intézmény kérdé­se, ezt nem lehet szombaton, vasárnap, műkedvelő szinten csinálni. Duba: Azt hiszem, hogy a mi kritikai gondolkodásunknak valahol ott kellene kö­rültekintően eljárni, hogy először megállapí­taná, mi az irodalom és melyik alkotás minősül műnek, és mihelyt kiderül, hogy egy alkotás mű, a kritikának felfedezőbb- nek, bőkezűbbnek és jobb gazdának kellene lennie, hogy ne egyféle ízlés érvényesüljön. Mert eddig még nem esett szó arról, hogy létezik kordivat, s az irodalomban is van ilyen, tudjuk! Grendel: A legfontosabb mindig az, hogy meg tudja-e az irodalmi mű ragadni az emberi sorsnak fogalmakkal megragadha­tatlan rétegét, azokat az alapkérdéseket, amelyeket a tudomány nem tud megragadni. Ehhez pedig olyan irodalmi eszközök kelle­nek, amelyek az emberi létezésnek a felold­hatatlan dilemmáit és paradoxonait meg tud­ják világítani. Ha van értelme az irodalom­nak, akkor az az, hogy az emberi létezésnek éppen abba a zugába képes bevilágítani, amelyet legkevésbé ismerünk, és amely va­lahol, jobb szó híján, sorsszerű. Az Irodalmi Szemlében ilyen írásokat szeretnénk látni, olyan írásokat közölni, amelyekben a szer­zők zseblámpája ebből a zugból tud valamit megvilágítani a számunkra. És teljesen mindegy, hogy ezt egy hatvanöt vagy egy húszéves író teszi. Kövesdi: Nem tudom, mennyiben érthe­tünk egyet Zalabai Zsigmond pesszimista kijelentésével a csehszlovákiai magyar iro­dalom önmeghatározó képességéről. Félő, ha ez nem sikerül, addig értékvesztésbe sodródhatnak ezek a fiatalok is, akik most indulnak, vagy a pályán vannak egy ideje. Ez az irodalom a kerékbetört pályák irodal­ma is, s a tehetetlenségi erő pályáié is, ahol szerzők írtak tucatnyi könyvet, olykor csak azért, mert egy-két kötetük megjelent. Te­hát az utolsó kérdés: mi lesz veled, iro­dalom? Tőzsér: A kérdésed, a „Mi lesz veled, irodalom“ az egyik legkényesebb kérdés, amit csak irodalommal kapcsolatban föl le­het tenni. Az esetleges válasz rá ugyanis nagyon könnyen ideológiává fajulhat, az ideológiák pedig - amint azt Grendeltől tudjuk - nagyon szeretnek rátehénkedni az irodalomra. S ezért én - még a jövő érdeké­ben is - inkább azt kérdezném, hogy „mi van veled, irodalom?“ De a „mi van?“ fölmérésében megintcsak az irodalomtudo­mánynak van döntő szerepe, s máris ott vagyunk, ahonnan kiindultunk, a kritikánál. És sajnálkozhatunk azon, hogy mért nincs legalább olyan mértékben őrségváltás a kri­tikairodalmunkban is, mint prózairodal­munkban. Mert ha lehet, ott még nagyobb szükség lenne a változásra, önmagukat iro­dalomként meghatározni ugyanis nálunk nemcsak a legfiatalabb nemzedékek nem tudják: a szlovákiai magyar író ehhez igazá­ban sohasem értett. S miért vajon? Feltehe­tően azért, mert ez az egyik legnehezebb irodalmi feladat. Az irodalom olyasmi, mint a téridő kontinuum: minden része teljesség. S ebben a kontinuumban az önmeghatáro­zás a teljességnek, a világ teljességének a meghatározásával egyenlő. Aki egy iroda­lom „önmeghatározását“ el akarja végezni, annak egyszerre kell lennie esztétának, tör­ténésznek, szociológusnak, filozófusnak és filológusnak. Hogy az előbb említett teljes­séget megközelíthesse. De mivel a mi kriti­kusaink a legjobb esetben is csak egyetlen diszciplínában vannak otthon, a teljességből mindig kihagynak valamit: vagy a művet, vagy a világot, vagy a létet, vagy a tudatot. Pedig a mű azt a fajta mindenkori aktualitá­sát, amelyről Grendel a Hamlettel kapcso­latban beszélt, csak az ilyen teljes kritikai horizontban mutatja meg. S természetesen bizonyos kor-affinitásokban. Többször el­hangzott már (főleg az Új Szóban, az Új Szó kritikusai részéről), hogy nálunk nincsenek meghatározó, iskolateremtő egyéniségek. (Az előbb Kövesdi is mondott valami hason­lót.) De hátha vannak, s csak az „affinitív“ kor s a totális kritikai horizont hiányzik a láthatóvá válásukhoz? A kritika a mű mindenkori aktualitásának a keresése, s ezt csak a mű és a kor s az ún. örök emberi tartalmak konfrontációja során találhatja meg. Dusza: Szerintem minden egyes könyv­ről írni kell, akár a hatsoros reflexió szintjén is, hogy minden könyv bekerüljön a köztu­datba. Az igen fontos és jó művekről aztán meg kell ími a nagy elemzéseket. Amit Árpád az előbb említett, az igaz. Ellenben Zsigáék is tapasztalták és én is átéltem, hogy ha egy olyan műről írtam volna, ami fontos, értékes alkotás volt, akkor választ­hattam: megírom, milyen a mű, elemzem és inszinuálom a szerzőt, mert a könyvben sorra ott voltak azok a dolgok, amelyekre a hatalom érzékeny volt, és azonnal vissza­vágott. Tény, hogy az elmúlt húsz évben fontos könyvekről nem írtunk, csak azért, hogy ne „jelentsük fel“ a szerzőt azzal, hogy írunk a kötetéről. Grendel: Én azt hiszem, hogy valameny- nyien, akik itt ülünk, és még sokan mások is, együtt élünk ezzel az irodalommal rövi- debb-hosszabb ideje, s ennélfogva mindnyá­junknak megvan a maga képe erről az irodalomról. Mindenki kialakított magában egy belső értékrendet erről az irodalomról. Ha csak ezt fogalmazza meg egy esszében, ha hat-hét ember megírja a maga szlovákiai magyar irodalomképét, és leteszi az asztal­ra, akkor már rengeteget tettünk azért, hogy egy irodalomtörténeti szintézis létrejöhes­sen egyszer. Javasolnám, hogy ezt a képet írjuk meg és szembesítsük a különböző véleményeket. Csanda: Merem remélni, hogy Árpádnak igaza van, hogy vannak tehetségek és egyé­niségek, csak mi nem látjuk, mint ahogyan merem remélni, hogy mi azért látjuk, hogy vannak, lesznek, s voltak is. Zalabai: A legnagyobb baj, azt hiszem, hogy ebben a megváltozott társadalmi hely­zetben az irodalom is (legalábbis a szlová­kiai magyar) szerepzavarral, tudatzavarral küzd. Az a gyanúm, hogy ennek következ­tében maga az irodalomkritika, mégha jóné- hány elvi megállapítás el is hangzott itt, s orientációs pontok jelentkeznek is előt­tünk, erőtlen ahhoz, hogy ezt a nagy mun­kát elvégezze. Mire gondolok? Szembe kel­lene már nézni a szlovákiai magyar iroda­lom önreflexiós képességével 1918-tól egé­szen napjainkig. Volt itt már annyi elmélet, amely ezt az irodalmat hol a kisebbségi messianizmusnak, hol a baloldaliságnak, hol a nemzetiség „túlélési stratégiájának“, hol az isten tudja, minek rendelte alá. Meg kellene szabadítani ezt az irodalmat a fölös­leges ballasztjaitól, tisztázni kellene az új szereptudatát, s ehhez az elméletileg kiküz­dött új igazsághoz kellene végre viszonyíta­ni a műveket. Korszakmonográfiák kellené­nek, műfajtörténeti hosszmetszetek. Szem­be kellene nézni például a „csehszlovákiai magyar regény“ kérdésével, líránk szűkebb alakulástörténetével. S ha ezek a résztanul­mányok megszületnének, eljuthatnának oda, hogy egybeállna végre egy szlovákiai magyar irodalomtörténet. Beszélni kellene, a fölfedezés erejével és az adósságtörlesztés szándékával is, a két háború közti szlová­kiai magyar irodalom eleddig elhallgatott pol­gári vonulatáról. Kiderülhetne, hogy a Sza- latnai, Peéry nevével fémjelzett gondolko­dás értékesebb, időtállóbb, fontosabb, mint az ideologikus kritika által előtérbe helye­zett más vonulatok. Szembe kellene nézni végre a Fábry-jelenséggel, újra kellene értel­mezni azt. Emberfelettien sok a feladat. Nem azért vagyok pesszimista, hogy nem akadna öt-hat ember, aki ezt el tudná végezni. De ezt most már nem lehet amatőr módon csinálni. Ha irodalmunk betegsége, hogy amatőr irodalom, kétszeresen is érvé­nyes ez kritikánkra. Eltekintve talán a kár- pátalji helyzettől, nem hiszem, hogy akad még a magyar nemzetiségi irodalomkritika és irodalomtudomány közül egy is olyan kétségbeejtő mostoha helyzetben, mint ép­pen a szlovákiai magyar. Csanda: Ha már vége kerekedik a beszél­getésnek: én optimista vagyok, s alig várom, hogy Grendel Lajos egyik regényéről megír­ják, hogy tipikusan szlovákiai magyar re­gény. i

Next

/
Oldalképek
Tartalom