Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
i/ásárnap •# + é 3 1 991. X. 4. A szerkesztőségbe be-bel\ telefonálgatott egy öregúr, mondván: látogassanak meg, sok mondanivalóm lenne, már kilencven éves is elmúltam, tudok egyet s mást az életről... A csengetés után hosszasan vártunk, míg csoszogó lépéseket hallottunk, majd következett a kulcskeresés és a néhány zár lassú nyitása. A kis termetű úr már az előszobában azzal dicsekedett, hogy aránylag jó egészségnek örvend és az egyik botját vagy két hete félre is tette, a másik csak arra kell, hogy „növelje a tekintélyét“ - motyogta enyhe mosollyal. Valaha németül, szlovákul, csehül egyformán jól beszélt - „Érdekes, ma már csak magyarul tudok, nyilván ez maradt meg a véremben...“ - mondta, de később mégis néhány német mondattal fűszerezte elbeszélését. Gondoltam, az életét akarja elmesélni. Többnyire mégis másokról beszélt, bár minden története valamiképpen vele is kapcsolatban volt. Amikor megkérdeztem, miért tartotta fontosnak, hogy az alábbiakat közzé tegye, azt válaszolta: „Mindig mindenből le lehet vonni a tanulságot. Ha csak egy ember hasznát veszi, akkor már volt értelme. Az élettapasztalatokat kár a sírba vinni... “ Majd „eseteit“ úgy fűzte, akár az asszonyok a gyöngyöket füzérbe. CSECSEMŐKORBAN - HALÁLRA ÍTÉLVE Másfél éves koromban az orvos azt mondta szüleimnek, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, meg fogok halni. Édesanyám zokogott, apám viszont más orvost hivatott. Az is azt mondta: gyógyíthatatlan. De apám ebbe nem akart belenyugodni és Csorbáról Szentmiklós- ra utazott, onnan hozott orvost, aki megígérte, hogy egy hónapon belül meggyógyít. Másnap Jurkó kocsisunk kivitt az állomásra. Édesanyám felrakott a vonatra és leszállt a bőröndért, ám közben a szerelvény elindult. Az állomásfőnök azonnal értesítette az esetről a vazeci kollégáját, aki hosszadalmas keresés után meg is talált a vonatban és magához vett, míg anyám Jurkóval a kocsin meg nem érkezett. A miklósi orvos állatorvos barátjával kerestetett egy egészséges tehenet és négy héten át csak ennek a tehénnek a tejével itatott, más ételt nem is adott. Négy hét elteltével egészségesen jutottam vissza szüléimhez és tizenhét éves koromig nem is lettem beteg. Fiatalember koromban Érsekújváron éltünk. Természetbarát lévén gyakran csatangoltam a határban. Ott találkoztam egy 35-40 év körüli férfivel, aki mezei virágot szedett és elmondta, hogy a kőszénbányából azért bocsátották el, mert súlyos tüdőbajt kapott, de- három hónapja a réten szedett virágból főzött teát issza, jól érzi magát és az orvos is azt mondta, rendbe jött, mehet dolgozni. Évekkel később egy nagymama elmondta, hogy három éves kisunokája egyik napról a másikra földre ereszkedett és csak négykézláb kúszott, holott azelőtt már szépen járt. Természetesen, orvostól orvoshoz szaladgáltak, valamennyien azt mondták, hogy a csontrendszerben nincs elváltozás, a fiú egészséges, csak ellustult. Ám amikor hónapokig nem akart lábra állni, a nagymama felkeresett egy falusi asszonyt, akiről azt hallotta,: hogy csodákat képes művelni és az nyomban megmondta: a gyerek egyik lába rövidebb lett, járása fájdalmas, ezért választja a mozgás kímélő módját. Aztán megragadta a rövidebb lábacskát és megrándította. A gyerek nagyot ordított, majd zokogva nagyanyjához rohant. Azóta egyforma mind a két lába, rendesen jár, nincsenek fájdalmai, ma meglett férfi. Sok ilyen és hasonló esetet tudnék mesélni, mert nemegyszer jómagam is sikeresen fogyasztottam gyógyteákat és amikor az orvosok lemondtak rólam, a „csodadoktorok“ visszaadták az egészségemet. Ezt azért mondom el, hogy megerősítsem, a reményt sohasem szabad feladni, a segítség akkor és onnan érkezhet, amikor és ahonnan nem is várjuk. A természet csodaszereket tartogat a számunkra, csak tudnunk kell élni az adott lehetőséggel... ZSIDÓNAK LENNI... Én megúsztam. Százezrek, milliók nem. Hát erről is tudok sokat mesélni... Szőnyben élt egy nagyon rendes asszony. Annak ellenére, hogy a férje csendőrparancsnok volt, öt zsidót mentett meg. A négy felnőttet a városban élő rokonainál bújtatta, a kisfiút magánál tartotta. A gyereket naponta becsukta a kamrába és órákra eltűnt- élelmet vitt a bújtatott zsidóknak. A háború után az egész megmentett család Amerikába ment és onnan pénzelte az akkorra már öregasszonnyá lett megmentőjüket, aki vagy három éve meghalt. Ám összegyűjtögetett pénzéből gyermekei nagy házat építettek és az „amerikai zsidók“ évente eljárnak a sírjához, hogy egy csokor virággal hálát adjanak. Engem háromszor vittek Komáromba kényszermunkára. A második bevonulásomkor Dobi István lett a „parancsnokom“- egy ilyen nevet nem lehet elfelejteni. Egyszer elé álltam és arra kértem, engedjen be a városba, ott rokonaim vannak, tudnának élelmet, cigarettát adni. Nem válaszolt, de másnap reggel kiválasztott öt zsidót és azt mondta: bemehetnek a városba, de délután ötre jöjjenek vissza, mert különben kénytelen leszek főbelövetni a tábor összes lakóját. Valamennyien időre megérkeztünk... Harmadik bevonulásomkor tűzvész ütött ki a táborban. Kihajtottak bennünket, mint a marhákat. Az egyik katona, kihasználva a helyzetet, agyba-főbe verte a zsidókat, miközben nagyokat káromkodott. Látva ezt a tizedes, a katonát „lefogta“, megfenyegette és a zsidóknak azt mondta: „meneküljenek, amerre látnak“. Aztán volt egy olyan táborparancsnok is, aki, ha észrevette, hogy valamelyikünk nem bírja a munkát, erős embert osztott be mellé és a gyengét úgy kímélte, ahogy csak tehette. Még ma is hallom, miként kér szüntelen bocsánatot a „büntetettektől“, mondván, ő igazán nem tehet arról, ami történik, de mélységesen elítéli Szombaton megint elmegyek a feleségemhez...“ Egyszer meg akarta szöktetni a kiskorúakat. Egy tizenhárom éves fiúcska az apja nélkül nem volt hajlandó elmenni. Mindketten gázkamrában végezték... Amikor 85 éves voltam, valakinek eszébe jutott megrendezni a túlélő zsidók találkozóját. Alig beszéltünk, nagyokat hallgattunk, magunknak próbáltuk kiállítani életünk számláját: megháláltuk azt, amit valakik, sokszor ismeretlenek, értünk tettek? Én ott egy vazeci emberre gondoltam. Kisgyerek korában Riyal Béla kilencven évének egy-egy mozzanata az emberek üldözését. Tudják, mi az élet iróniája? Mi néhányan megúsztuk, őt meg, mint háborús bűnöst, halálra ítélték... A táborőrzők között volt egy kommunista, aki azt mondta, hogy ő meggyőződéses kommunista, míg mások karrieristák. S valóban, nagyon rendesen viselkedett. Hétvégeken elment, mondta, a feleségéhez, de valójában a rokonainkat járta végig Érsekújvárott, Galántán, Duna- szerdahelyen és másutt. Nagy élelmiszercsomagokkal tért visz- sza: „Emberek, osszák el igazságosan, mindenkinek jusson. felszállt egy vonatra biciklijével együtt és a kalauznak azt hazudta, hogy édesapja állomásfőnök, így a kalauz jegy nélkül utaztatta tovább, míg a gyerek a markába röhögött. Tanúja voltam a jelenetnek. Másodszor a táborban találkoztam vele, ő felügyelt a zsidókra, s mivel az én kofferem eltűnt, ő segített megtalálni, miközben rádöbbentem, hogy pont ő csente el. Harmadszor ismét vonaton találkoztunk. Prágából három egyetemi kollégámmal igyekeztem Iglóra, természetesen, magyarul beszéltünk. Ekkor a kabátja alól előbújt a szundikáló férfi - kiben az említett ifjút ismertem fel - és ránk förmedt: ne beszéljünk magyarul. Jobb belátásra próbáltam bírni, felemlegettem közös múltunkat, de ő csak fenyegető- dzött, hogy csendőrökkel vitet el bennünket. Akkor valóban tilos volt magyarul beszélni. Később tudtam meg, hogy egy Amerikából hazalátogató magyar nőt vett feleségül, hatalmas vagyonra téve így szert, később a nőt belefojtotta a Csorba-tóba, amiért 18 év börtönbüntetést kapott. Aki rosszul kezdi, az rosszul is végzi... A HEGEDÜLŐ ORVOS Egy alkalommal az emberek sorra kirabolták az eperjesi üzleteket. Amikor be akartak törni egy kis cipőüzletbe, elébük állt a barátom és azt mondta: „Kérem, ne tegyék! Ez az üzlet özvegy édesanyámé, és ebből tartja el három gyermekét.“ Elővette a hegedűjét és olyan szépen játszott, hogy az emberek némán hallgatták és békén hagyták őket, az üzletet sem bántották. A prágai diákok — kik közé magamat is sorolhattam, hiszen három és fél évig ott voltam orvostanhallgató - mind-mind szegény emberek gyermekei voltak. Sohasem volt elegendő pénzünk, sóvárogva bámészkodtunk a csemege- és élelmiszerüzletekben, majd legfeljebb egy zsemlét vettünk, miközben arra gondoltunk, hogy ha majd a szüléink küldenek némi pénzt, meleg levesre is futja. Az eperjesi hegedűs barátom sohasem várt, sohasem kért pénzt özvegy édesanyjától, megkereste a tandíjra, meg a kosztravalót. Minden este fogta a hegedűjét és a kocsmákban, vendéglőkben húzta a fülbemászó nótákat. Amikor már „kész“ orvos volt, számára a beteg volt az első, s míg kollégái ebédelni mentek, ő a súlyos betegekkel foglalkozott. Egyszer az eperjesi kórházba behoztak egy súlyosan beteg kisdiákot, barátom azonnal megoperálta és így megmentette az életét. A diáknak volt egy debreceni pap rokona, az felkereste az orvost és busásan honorálni akarta az életmentőt. A barátom visszautasította a pénzt, mondván, nincs a papoknak annyi, hogy osztogathassanak. A rokon azzal búcsúzott, hogy ha a doktor úrnak bárminemű segítségre lenne szüksége, keresse fel őt Debrecenben. Hát a segítőkész ajánlatot hamarosan igénybe is kellett vennie. Elkezdődött a zsidóüldözés és akkor a hegedülő orvos feleségével és két leányával felkereste a debreceni papot. Ő bújtatta őket egészen a háború végéig. Ma az orvos a feleségével Kölnben, a két lánya pedig Amerikában él. A TÖRTÉNETEKET ÉLTETNI AKARJA Aki ezeket a történeteket elmesélte - és még sok mást is - Pozsonyban él, felvette a Rival Béla nevet és még ma is szorgosan körmölgeti a múltból előlépő képeket. Németre, angolra for- díttatja őket, kiadót keres. Fontosnak tartja, hogy a múlt tapasztalatait felhasználva okosabban lépjenek az emberek a jövőbe.- Szerintem minden életsorsból, megtörtént eseményből tanulni lehet és az okos ember kiszűri magának a rávonatkozót is, csak a buta mondja: „ez nem az én esetem“. Az ember sohasem tudhatja, mikor milyen helyzetbe kerül. Aki úgy véli, hogy őt baj nem érheti, az nagyon téved. Csak amikor nyakig benne van a slamasztikában, akkor ébred rá arra, hogy mások tapasztalatait a saját helyzetében is fel tudja használni. Hát ezért mesélek, ezért írok... Ozorai Katalin Méry Gábor felvételei
