Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
Vasárnap \ •f k r fedezve van. Ez az újrakezdés kiindulási alapja. Ha újra megindulna a leállított lakásépítkezés, akkor elhelyezhetnénk a zománcozott fürdőkádjainkat, a konyhákba a mosoga- tóasztalainkat, a villany- és széntüzeléses kályháinkat. Hogy végre megkezdődjön a mozgás, meg kellene indítani a vállalatok közötti kooperációt. A kormánynak számos üzem eladósodását kellene megoldania, mert jelenleg nem tudunk egymásnak fizetni, mi a kassai vasműnek, a mélníki gyárnak a zománcporért, az energetikai üzemnek az elfogyasztott áramért, nekünk pedig nem tud fizetni az üzlethálózat. Ha a kormány megoldaná a nagyobb vállalatok fizetőképességét, a kisebb üzemek is megindulhatnának...- A jövő esztendőt homályosan látjuk, de van remény - mondja a szakszervezeti elnök. - Csak azt gyárthatjuk, amire van rendelésünk. Most szeptembertől fürdőkádakat szállíthatunk Belgiumba és Francia- országba, német és osztrák kereskedőknek széntüzeléses kályhákat. Vállalatunk vezetősége igyekszik betörni a szovjet piacra is, de, sajnos, még csak az előzetes tárgyalásoknál tartanak. A Szovjetunióban sok új lakást építenek a visszatérő katonáknak, szükségük lenne a fürdőkádjainkra, a villanytűzhelyeinkre, de i ^«11 .^TOVOSlMagBÉBiARADÁSÉBfÜgi t 3 1991. IX. 27. Egyszerre ezerháromszázán lettek munkanélküliek • A szakszervezetek szerepe a piacgazdaságban • Raktárra nem termelhetnek • 60 milliós raktári készlet, 120 milliós követelés • A piackutatók kezében a fellendülés kulcsa Még a nyáron hallottam, hogy a tüleki Kovosmalt egyszerre 1300 dolgozójának küldte meg az elbocsátó levelet. Ez igen nagy tragédia a régi, hírneves gyár életében. Jól ismerem az üzemet, a dolgozni szerető embereket. Az ötvenes években én is köztük voltam. A pártpolitikát kiszolgáló munkatársaim megbélyegeztek, Tito-gyanús embernek nyilvánítottak, s „büntetésből“ ide, a zománcgyárba küldtek dolgozni. Az itteniek még örültek is jövetelemnek, rám bízták az üzemi lap szerkesztését. Ez is az eszemben járt, amikor a napokban újra a gyárba látogattam, mert gyötört a kíváncsiság: mihez kezdenek most, a tömeges elbocsátások után? Épp aznap érkeztem ide, amikor letelt a felmondási idő utolsó napja. Elszomorító volt látnom, amint kis cókmókjukat a táskájukban, szatyrukban cipelő munkások elkeseredett arccal hagyják el a gyárat. Ezt előbb is megtehették volna, de vártak az utolsó pillanatig, hátha meggondolják magukat, s a vezetők kijelentik: Maradjatok! De a csodával határos szó nem hangzott el, mert nem hangozhatott el. A szakszervezet a dolgozók érdekeit védi. Tehetett-e volna valamit a munkanélküliségre ítélt munkásaik érdekében? Az itteni szakszervezet is a vasasokhoz tartozik, s ez napjainkban a legharciasabb érdekszövetség. Vezetőik állandóan a kormánnyal tárgyalnak, hogy a vasas gyárakban munkát, jobb megélhetést biztosíthassanak a dolgozóknak. Kíváncsi voltam, mit mond majd a zománcgyár „vasas“ elnöke. így ismerkedtem meg Danko Alf- réddal. A szépen berendezett helyiségében kávé kerül az asztalra, és beszélgetünk. (Ragyolci ember, negyvenhat éves. A kassai magyar ipariskolában végezte a tanulmányait, s a gyár konstruktőre lett, dolgozott a tervezési és az árképzési osztályon is. Tavaly választották meg szakszervezeti elnöknek.)- Olyan anyagi helyzetbe jutott a gyárunk, hogy csak nyolcszáz-ezer embert tarthat el - magyarázza. - Köztudomású, hogy sok dolgozót engedtek el tőlünk. De nemcsak kb. ezerháromszázról van szó, mert számításba kell vennünk a családtagokat is, így a munkanélküliség már 8-9 ezer embert sújt, ennyi embert éltetett a családfők zománcgyári keresete. Az új munkatörvény sajnos kivette a szakszervezet kezéből a gazdasági vezetés feletti ellenőrzés jogát, a vezetők csak informálni kötelesek bennünket. Ennek a kötelességüknek eleget is tettek. A tudtunkra adták, elbocsátják a gyár alkalmazottainak több mint a felét, csak minimális létszámmal működhetünk tovább. Tanácskoztam az alapszervezeteink elnökeivel. Mit csináljunk? Nincs más megoldás? Lenne, ha bátran a sarkunkra állnánk és erélyesen követelnénk: senkit sem engedünk el! De mit érnénk el ezzel? Míg tart a kis pénz, dolgozhatna az üzem, gyarapítanánk a készáruraktárainkat, mert a megdrágult termékeink senkinek sem kellenek. Ha a banktól nagyobb kölcsönt is kapnánk, nem segítene rajtunk, mert az igen magas kamatot nem engedhetjük meg magunknak. így is, meg úgy is még rosszabb lenne a helyzetünk, s a rövid fellélegzés után az üzem végleg bezárhatná a kapuit, s egy újabb nagy adósság maradna a nyakunkon. Maradjon hát a minimális létszám. Sok jó szakembertől kell megválnunk, remélem, csak átmenetileg. A szakszervezet részéről kikötöttük, hogy férjet és feleséget egyszerre nem tehetnek ki az utcára. Közbevetem: tudok egy ilyen esetről, a férj az öntödében dolgozott, a felesége tisztviselőnő volt, s egyszerre lettek munkanélküliek. A helyi munkaügyi hivatalban feljegyeztem a nevüket is. Danko Alfréd beismeri: a szakszervezet minden esetben nem tudta érvényesíteni az akaratát.- Ha meghagyják a szakszervezet ellenőrzési jogát, talán másképp alakul a helyzet - állítja a Kovosmalt vasas szakszervezetének elnöke. - Ha az opponensek szerepében is működhetnénk, több szem többet lát alapon a vezetőség segítőtársai lehetnénk. De ha erre nincs szükségük! ... Csak megjegyzéseket tehetünk. Mint azon a napon is történt, amikor nálunk jár Woleková asz- szony, a szlovák kormány munka- és szociális ügyi minisztere. Akkor még nem tudtuk pontosan, hogy milyen létszámcsökkentés lesz nálunk. A kávé melletti beszélgetéskor közbeszóltam: Mi történik akkor, ha ezer embert is el kell bocsátanunk? A miniszterasszony felkapta a fejét, és felém fordulva nagy nyugodtan ezt felelte: Akkor a losonci járás többet kap a segélyezésre! Ez a legegyszerűbb megoldás. Semmire sincs pénz, csak a munkanélküliek segélyezésére? Kimeríthetetlen az állam zsákja? Nem lett volna okosabb, ha előbb kitermeljük a létfenntartáshoz szükséges alapokat, a segélyezés alapját is? E nélkül eljöhet az az idő, amikor az állam nem fogja tudni anyagilag támogatni a munkanélkülieket.. . A szakszervezeti elnök nem feledkezik meg arról, hogy mit mondott az imént: talán másképpen is alakulhatott volna a helyzet.- Tudja, hogy mit jelent a mostani minimális létszám? Kétezerszázból csupán 840 alkalmazottat! Ebből kétszáz a gazdasági-műszaki tisztviselők száma, 215 a rezsimunkásoké, szükség van rájuk, nálunk nagy területen történik az anyagmozgatás. Csak 390 termelőmunkás maradt a gyárban, aztán még a kapusok, a tűzoltók...- Elkerülhették volna a nagyarányú leépítést?- Nálunk is, mint más üzemekben, az egyszerűbb megoldást választották, a létszámcsökkentést, amelyet az állam is pártfogol. A könnyebb végét fogták meg a dolognak, ahelyett, hogy aktív piackereséssel, új gyártmányprogram kidolgozásával oldották volna meg a súlyos problémát. Valamivel próbálkoztak ugyan, már hét hónapja annak, hogy három emberrel megalakították a gyár marketing osztályát. Harmincnyolc kiválasztott gyártmányunkat propagálva járták is az országot, de sajnos utazgatásaikról csaknem mindig üres tarsollyal tértek vissza, csak annyi rendelést hoztak, aminek gyártásába nem is volt érdemes belekezdeni. A piacszervezést nem így képzeljük el...- Amikor a kormány, szerintem téves lépésként, egyszerre szabadjára engedte a privatizálást és az árak liberalizálását, a mi termékeink ára is a magasba szökkent, mert nemcsak a nyersanyag drágult meg, hanem jól megemelkedtek az állam kasszáját gyarapító adók is. Az üzlethálózat a felhalmozott árukészletük miatt már nem vett át tőlünk semmit sem. Ez csak az összeomláshoz vezethetett. Nincs üzletkötés. Mit segít rajtunk, ha egy-egy magánkereskedő elvisz tőlünk tíz zománcozott fürdőkádat vagy egy-két spar- heltet: - teszi fel a kérdést Danko Alfréd. - A bajainkat még sokáig részletezhetném, de maradjunk a mostani helyzetnél. Számos vállalat, köztük a miénk is eladósodott. Ennek több oka van, de a lényegen nem változtat a magyarázkodás. Adósságunk 230 millió koronát tesz ki, az üzlethálózat viszont 120 millió koronával tartozik nekünk. A raktárainkban több mint 60 millió korona értékű áru hever, és az anyagkészletünk is magasabb a kelleténél. Ha ezt is tekintetbe vesszük, az adósságunk még nem tisztázódott a „számla" kiegyenlítésének a kérdése, az, hogy mit tudnának adni a termékeinkért. E téren is a kormány segítségére lenne szükségünk, hogy hozzásegítsen bennünket is az üzletkötéshez. A régi és jó hírű zománcgyárunk sorsa számukra sem lehet közömbös, amikor jól tudják, hogy a mi környékünkön kevés a munkalehetőség. Legnagyobb reményünket a hazai piac fellendülésében látjuk, csak ez hozhatja meg az igazi fellélegzést, hogy visszafogadhassuk az elbocsátott jó szakembereinket... Dankó Alfréd az elhangzottakhoz még hozzáteszi, hogy édesapja egykor munkát keresve Novákyban kötött ki, huszonöt évig dolgozott a szénbányában, csak kéthetente járt haza.- De ma más a helyzet - mondja. - Gömörben nagyon dolgos emberek laknak, családi házakat építettek, itt a rokonság is. Már nem szívesen mennének el hazulról. Itt szeretnének dolgozni, ahol születtek és élnek. Elsősorban a gyárvezetők, a piackeresők kezében a megoldás kulcsa, s mi, a szakszervezet részéről, ebben támogatni fogjuk őket... Petrőci Bálint Füleki látkép, hátul a Kovosmalt új üzemcsarnokai. Igen keresettek voltak a gyár villanytűzhelyei. Mikor fogják újra nagy ] szériában gyártani? (CSTK felvételei) j
