Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
Van egy falu... s én Arany Jánossal ellentétben tudom is. hol. de nem mondom meg. Mert sok becsületes, tisztességes, igaz ember él abban a faluban. S ha az Ur Ninivét Jónás próféta átkai és jóslatai ellenére sem pusztította el, pedig Jónás az ő többszörös parancsára ment Ninivére átkokat szórni és pusztulását megjövendölni. mondom, ha az Úr megkímélte Ninivét, mert a bűnösök között néhány igazra is lelt, akkor én sem hurcolhatom meg ezt a falut, ahol nem néhány de sok igaz ember él, azáltal, hogy leírom a nevét. Meg aztán a neve nem is fontos. Lényegtelen, hogy melyik faluról beszélek, mert amit mondandó vagyok, az bárhol, bármelyik faluban megtörténhet, megtörténhetett, meg is történt talán. El abban a faluban egy öregember, már nyolcvan felé közeledik; Feri bácsinak hívják. Ez a Feri bácsi a világ egyik legrendesebb embere. Egyszerű iparos és földműves ember létére kulturált, olvasott, a világ eseményeire odafigyelő ember, akiből ugyanakkor sugárzik a jóság, az empátia, a szeretet, a naivitás és a gya- nútlanság. „A légynek sem ártott, mióta kétágú. Oly szelíd, türelmes,, jó tulajdonságú" ... hogy ismét Arany Jánost idézzem. Volt pedig Feri bácsinak egy kutyája, a Mackó. Ahogy az lenni szokott. Mackó ugyanolyan volt, mint a gazdája, belőle is sugárzott a jóindulat, a gya- nútlanság, a szeretet. Rendes falusi generálkorcs volt, nagybundás, barna szemű, hegyes fülű, mindenki szerette, mert nem kellett tőle tartani, a szomszédok és a távolabbi szomszédok, a népek a faluban, és elsősorban Feri bácsi és családja, igen, az is szerette, aki agyonverte - bottal verte agyon. A kutya megzavart, talán meg is fojtott egy tyúkot (nem tudom biztosan, az eset nehezen rekonstruálható, mindjárt kiderül, miért), szóval tegyük föl, hogy megfojtott egy tyúkot és Feri bácsi veje bottal agyonverte. Én ismerem Feri bácsi vejét. Állítom, hogy kellemes, kulturált, föltűnően intelligens fiatalember, akivel mindenről el lehet, és én szeretek is vele elbeszélgetni. Ő is tájékozott, mindenről végiggondolt véleménye van, és van ész a koponyájában. Abszolút beszélgetőpartner. Ezt úgy értem, hogy vele beszélgetvén nem kell a gondolataimat takaréklángra állítanom, a saját tudásomat szelektálnom, nem kell a mondataimat egyszerűbbre, közérthetőbbre fogalmaznom, mint ahogy azok az elmémben megjelennek, nem kell a tudatomat leszállítani az ő szintjére, semmilyen értelemben nem kell leereszkednem hozzá: egyenrangú fél. El tudunk beszélgetni mindenről: politikáról, közéletről, családról, szerelemről, magánéletről, gyerekről és a tücsök ciripeléséről, szóval tényleg bármiről az égadta világon. Csak erről az esetről, Mackó agyon- veréséröl nem beszélgettünk soha. Ő sem említette, én sem hozakodtam vele elő. És az a különös, hogy Feri bácsi veje az eset után éppen olyan maradt, mint amilyen annakelőtte volt. mintha ez a dolog kiesett volna az időből, kiesett volna a tudatából. Mi volt ez? Pillanatnyi elmezavar? Annyira nem illik hozzá, a lényéhez, a karakteréhez egy kutya agyon verése, hogy magam is teljesen zavarban vagyok, nem bírom a dolgokat összeegyeztetni. Mennyi elfojtott sérelem, visszanyelt düh. elhallgatott kudarc, mennyi lenyelt megaláztatás, némán tűrt megtaposottság kellett ahhoz, hogy egy kurta időre kitörjön belőle az ördög, és addig verje bottal a kutyát, míg belepusztul. És senki a családban nem beszélt és ma sem beszél róla. Feri bácsi lánya, a fiatalember felesége sem. Senki. Feri bácsi, akit legmélyebben érintett a dolog: a kutya hozzá ragaszkodott legjobban, a veje imádott lányának a férje, és ő is tudja róla. hogy jófejű fickó, és nem illik a természetéhez. az, ami történt. Feri bácsi sem bírt soha napirendre térni fölötte. De ez nem jelenti azt, hogy valaha is beszélt volna róla. Nem beszélt róla ő sem, de nem úgy hallgatta el, mint valami titkos bűnt, a család szégyenét, nem takargatta, mint valami undok sebet; úgy nem beszélt róla, ahogy az abszurdról, a megmagyarázhatatlanról, a fölfog- hatatlanról nem beszél az ember, mert nincs mit mondani róla, szavakkal, fogalmakkal nem lehet megközelíteni. Tizennyolc évig volt kutyám, tudom mit jelenthet egy ember életében a kutya. A kutya több, mint társ. több, mint barát: Olyan szerepet tölt be az életünkben, amit ember nem képes betölteni: lényünknek része lesz, mint a kezünk vagy a lábunk. A gyermekemet imádom, de tudom, hogy ő önmagáé és nem az enyém: úgy is nevelem, önmagának nevelem, és tudom, ha megnő, leszakad rólam, és ez a dolgok természetes rendje. De a kutya szőröstül-bőrös- tül az enyém: ezért van, erre vállalkozik, ez az, amire fölajánlkozik. Ma is csak azért nincs kutyám, mert az ország és benne az én nyomorúságos helyzetem nem engedi meg. Nem bírnám etetni. Az öleb nekem nem kutya, nagytestű kutyának pedig hús kell, és arra magamnak sem telik, s a jövőben egyre kevésbé fog telleni. Talán ezért is rendített meg any- nyira Feri bácsi következő kutyájának a halála, ezért érzem úgy, hogy szólnom kell róla. Feri bácsiról tudni kell, hogy valamikor a falu tanácselnöke volt. És hogy hívő kommunista volt, de, hogy úgy mondjam a szónak a legszentebb értelmében. Ezért a pénzéért akár hívő katolikus is lehetett volna: a hangsúly a hívő szón van. Nem a zsarnokság, nem az állampárt híve volt, hanem egy szabad, gazdag, boldog, igazságos társadalom híve, amelyért ő — úgy hitte — dolgozik. Egy olyan társadalom híve volt, amelyben nem lesz gazdag és szegény, ahol igazságosan osztják el a javakat, ahol mindenki képességei szerint dolgozik, és a javakból szükségletei szerint részesül. A tanácselnökségből soha egy fillér haszna nem volt, ma is koldusszegény, népes családjával együtt a nyomorküszöb szintje alatt él. Ahogy a falu lakóitól tudom, soha, senkinek nem ártott, mindig mindenkinek jót akart. És Feri bácsi nem érti az életet. Mi a bűne? Hogy hitt? Hogy naiv és gyanútlan lélek lévén elhitte a gazemberek hazugságait? Érti ö a rendszerváltást, nem itt a baj. Azt érti, hogy a kommunizmus megbukott, meg is érdemlik, hiszen hazudtak. Érti, hogy megszűnt a megszállás, hogy az ország független, hogy jogrend és demokrácia van, hogy szabadon választott parlament és kormány van, hogy az ön- kormányzatok vezetőit is szabadon választják, nem úgy nevezik ki. ahogy őt is annak idején. Érti, hogy az ország szegény, hogy növekszik a nyomorúság. Maga is mindig szegény volt, és mindig dolgozott. Azt nem érti, hogy egyeseknek mi a bajuk vele? Hogy miért büdös kommunista ő, aki szándékosan soha nem vétett senkinek, és miért boldogul vígad az, aki ártott másoknak, sokaknak, akinek a lelkét valódi bűnök terhelik? A falu többsége szereti Feri bácsit, de vannak, akik nem szívelik. S ezt nem is rejtik véka alá. Lehet így élni? És dolgozni? Mert még ma is, hetvennyolc evesen is, remegő, száradó öreg kezekkel, meg-megroggyanó térddel, szédülésekkel küszködve, de dolgozik. Lehet? Lehet. Lehet úgy tenni, mintha a megjegyzéseket nem hallaná meg az ember. De Feri bácsi ellenségei nem álltak meg a megjegyzéseknél. Lett az öregnek egy másik kutyája, a Pamacs. Ez még inkább az ö kutyája volt, ahol a Pamacs megjelent, ott három méteren belül biztos, hogy Feri bácsi is meg volt található, ahol Feri bácsit látták, ott kellett lennie pár méteren belül Pamacsnak is. És ha a néhai Mackó csupaszív, gyanútlan, mindenki kezét megnyaló, minden ember előtt farkát csóváló állat volt. Pamacs volt a négy lábon járó szőrös SZERETET maga. Megmérgezték. Azt hittük, az öreg nem éli túl. Túlélte. Nem adják olcsón a halált. Mikor a kislányom megtudta, hogy Pamacs nincs többé, hogy gonosz emberek megmérgezték, nem bírt szólni, mintha nem is hallotta volna, de a kocsiban hazafelé váratlan előhozta, aztán végigzokogta az. utat. Ha nem lettem volna kellően vén ember és apa, ha nem az lett volna az apai föladatom, hogy megvigasztaljam, vele zokogtam volna magam is. És vele együtt rémült-tanácstala- nul kérdeztem volna: miért? De hát miért? (Élet és Irodalom) Földi polcol A férfi, aki a parányi kórterem vaságyán fekszik, csupa csont és bőr, de a szenvedéstől eltorzult arcvonásaiból is kivehető, valaha szép lehetett. A gézdarab szemérmesen eltakarja a torkán levő lyukat, ám amikor rátör a köhögés, ujjúval kénytelen betapasztani a kanül nyílását. R. József tudja, érzi, napjai meg vannak számlálva. Talán ezért vállalta - huzamosabb unszolásomra- mégis elmondja, miként jutott a poklok poklának nevezett szibériai munkatáborba, majd ismét haza, ahol tovább érték a rúgások, a sorscsapások.- Kétéves házas voltam, egy gyönyörű kislány boldog apja, amikor az utcáról vonszoltak el, s dugtak többedmagammal egy marhavagonba. Málenkij robotra mennek - nyugtattak a ruszkik, s ígérték, mihelyt a helyszínre érünk, tudathatjuk a családdal tartózkodásunk helyét. Nem akarok az útról beszélni. Sem az éhségről, sem a fagyról. Az ember, ha férfi, kibírja, átvészeli a nélkülözést. Minek beszéljek az emberfeletti munkáról, a minimális életfeltételekről? Pedig néha, ha éjszaka álmomból felriadok, azon tűnődöm, hogyan lehetett mindazt túlélni?! Az is eszembe jut, vajon az érintettek, akik hazajöttünk, vagy az élők és a holtak hozzátartozói meg tudjuk-e bocsátani mindazt, amibe belekényszerítettek bennünket? Én, sajnos, nem tudok felejteni és megbocsátani sem. Nem azért, mert megbetegedtem, mert halálos beteg vagyok, mert lassan nincs egy ép sejtem sem. Várom a megszabadító halált, amely véget vet lidérces álmaimnak, éjszakai virrasztásaimnak. .. Valaha sűrű szőke hajam, s pirospozsgás arcom volt. A lágerban az egyik orosz tiszt - Nyiki- tának hívták - súgott valamit a tábori borbélynak, s nem nyírtak kopaszra, hanem meghagyták a hajamat. Nem tudtam mire vélni, de este... Értem jöttek és elvittek a tiszthez. Részeg volt és meztelen. A szőke férfiak voltak a gyengéi. Fajtalankodásra akart himi. s amikor ellenkeztem, pribékjeivel fél holtra veretett, majd elérte a célját. Hajnalban négykézláb, kúszva tettem meg az utat a barakba... S ez így ment éjszakáról éjszakára. Ülni nem tudtam, feküdni is csak has- mánt. öt évig „használt“, és mielőtt hazaeresztettek volna, több hetes kínzásnak vetett alá, nehogy férfiként „megcsaljam". A barakktársaim tudták mi történik. Voltak, akik lenéztek, voltak, akik együttéreztek velem. Többször arra gondoltam, megaláztatásomnak öngyilkossággal véget vetek, ám eszembe jutott a feleségem és a kislányom... Megtörve, megalázva emberi mivoltomban, roncsként érkeztem meg szülőfalumba azzal a szent elhatározással, hogy ha a feleségem el akar majd válni tőlem - hiszen nem voltam én már férfi — beleegyezem, csak a gyerektől ne fosszon meg. A nagy találkozás, amelyről éjszakánként álmodoztam, nem valósult meg. A hatalom emberei - ki tudja milyen eszközökkel - elhurcolásom után feleségemet azzal hitegették, ha elválik tőlem, megúsz- sza a kitelepítést. Csoda, hogy abban az időben, féltve kislányunk és talán a saját életét is, engedett a rábeszélésnek?! Ám becsapták őt is, hiszen, amint kimondták a válást, mennie kellett! Egy kis szerencséje volt ugyan, mert Győrött élő távoli rokonai magukhoz vették a két ágrólszakadtat. Feleségemet már soha többé nem láttam. Fél évvel hazatértem előtt megszakadt a szíve... De amíg mindezt megtudtam! A hatóság nem tudott sem a hollétéről - vagy csak nekem nem mondták (?) -, haláláról szintúgy. Be akarták fogni a számat, mondván, egy háborús bűnösnek kuss a neve. Hát nekem sem kellett több! Harcoltam, vagdalkoztam, jártam a hivatalokat és ordítoztam, viszont akartam látni a családomat. Amikor megtudtam, hogy a feleségem már nem él, s a gyereket a rokonok örökbefogadták, nem láttam életem értelmét. Ivásnak adtam a fejemet, de a legyengült, tönkretett szervezetem nem bírta sokáig. Meg aztán, amikor kissé kijózanodtam, még rosszabb volt! Csak a kislányom levelei tartottak életben. De őt is csak 1965-ben láthattam viszont, hiszen addig nekem még útlevelet sem adtak. Amikor a lányom férjhez ment, arra kért, települjek át Magyarországra, éljünk együtt. Nem akartam elhagyni a szülőföldemet, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy hirtelen családban éljek. Igaz, egyre gyakrabban nála töltöttem nemcsak a hétvégeket, de minden szabad időmet is. Aztán beteg lettem, kórházból kórházba szállítottak, hol itt mütöttek, hol ott műtötték - eredmény meg semmi. A kórházak közötti időt is már a lányomnál töltöttem, hiszen nem tudtam ellátni önmagamat. És úgy éreztem, akkoriban az idegeim sem bírták a feszültséget... A mai napig nem tudok szabadulni rémálmaimtól. Nyikita röhögő, részeg arcának víziójától. Ilyenkor ordítok álmomban, zavarva a többieket. A betegtársaim azon csodálkoznak, hogy oroszul kiabálok. Pedig nappal nem jut eszembe egy orosz mondat sem. S hogy ne zavarjak senkit, a kislányom elintézte, hogy külön kórterembe helyezzenek. Fáradt vagyok. Az volna a legjobb, ha nem kellene sokáig foglalnom a kórházi ágyat. Arra gondolok, hátha van mennyország s én viszontláthatom asszonyomat. Péterfi Szonya Könözsi István felvétele Prikler László felvétele nem a történet színhelyén készült.
