Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
BUoov.f^Wtt E nnek az eszmefuttatásnak némiképpen a tényéktől függetlenül választott címe arra késztet, hogy elsőrendűen a szlovákok és magyarok kapcsolatának a jelenéről gondolkozzam. A jelenről, amelyet annyiszor jellemeznek leegyszerűsítve: „nem értjük egymást“. Az egyszer látszólagos, másszor pedig valóságos értetlenség oka gyakran az, hogy a szlovákok és magyarok viszonyát általában történelmi szemszögből ítélik meg, amely história hol aktuális, hol partikuláris színezetet kap; s ez a múltból örökölt trauma hathat úgy Közép-Európá- nak ebben a szögletében, hogy nem csupán a jelenünket, hanem az együttélés jövőjét is befolyásolhatja. Nem csupán az egyének, az állampolgárok együttélését befolyásolhatja, hanem a politikusok együttműködését és együttélését, rajtuk keresztül pedig a nemzetekét és az országokét is. Az együttélés és az együttműködés mindkét aspektusát - az individuálisát éppúgy, akárcsak a kollektívát - bizonyos hiátus jellemzi, ám helytelen volna, ha ezt ráadásként még a múltbéli traumák is súlyosbítanák. Úgy tűnik, legfőbb ideje alávetni e kapcsolatokat a józan, racionális és tárgyilagos elemzésnek. E pillanatban a jelenlegi szlovák -magyar kapcsolatok vizsgálatában a szociológiai-történeti, nem kevésbé a lélektani-kultúrtörténeti megközelítés lehet a legtermékenyebb; egybekapcsolja ugyanis a tudományos értékelést a tapasztalati bizonyossággal, s nem pusztán csak kórismét képes felállítani, hanem gyógymódot is nyújthat a meglévő nemzeti és nemzetiségi konfliktusok, torzulások feloldására. A szociológia, a társadalom-lélektan és a történettudomány, valamint további rokon tudományágak szimbiózisa szolgálhatna zálogul arra, hogy eredményeik pozitívan tükröződjenek vissza a gyakorlati életben, sőt a gyakorlati politikában is, ami, persze, nem egykönnyen valósítható meg, inkább fokozatosan, esetleg nehezen, akadályok leküzdésével - dacára annak, hogy a politikai életben e társadalomtudományok több művelője aktív résztvevő. A proletár internacionalizmus kísértete Az utóbbi évtizedekben sokkal jobban belénk sulykolták itt, Szlovákiában a proletár internacionalizmus importált sztereotípiáját, mint Magyarországon. Ez a jelszó, természetesen, jobban elfedte a szlovák nemzeti azonosságtudatot, amely még mindig nem bontakozott ki teljesen, hanem a politikai torzítások és értelmezések nyomán elferdült, mind a saját azonosságtudat igénylését, mind a történelmileg és földrajzilag legközelebbi szomszédokkal való összevetést, konfrontációt tekintve. A cseh azonosságtudatot annyira mégsem érintette, mivel az korábban azonosult lényegében az egész csehszlovák államiság fogalmával (jóllehet mostanság a cseh identitás is keresi, azaz sürgetően újra felfedezi saját, cseh államiságát). A proletár internacionalizmus kísértete, természetesen, Magyarországot sem kerülte el, ám a magyar nemzeti és állami azonosságtudat igénye - csakúgy, mint a magyarságtudat igénye - oly mély hagyományokból táplálkozott, hogy ezek a jelenségek viszonylag kisebb problémával ültetódtek át a szélesebb társadalmi tudatba, viszont az uralkodó kommunista ideológiában szintén jelen voltak, aminek következményeképp ez az ideológia hatásának utolsó felvonásához érkezett, mégpedig egy nemzeti kommunista reformerek, illetve nemzeti reformista kommunisták alkotta korA Cseh és a Szlovák Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetének előadása a magyar fővárosban hangzott el a Friedrich Ebért Alapítvány által rendezett tudományos konferencián. Ebből közlünk részleteket. KLOVÁKOK és MAGYAROK A MÚLTSÓt A ^QVQBE! mány képében. A „nemzeti“ kategóriáját így a magyar politikai életből az utóbbi négy évtizedben soha nem radírozták ki oly radikálisan, ahogyan nálunk (a magyaroknak ezért lehettek cionistáik, de burzsoá nacionalistáik soha!); főleg nem belpolitikai vonatkozásban, ami azonban Magyarországon mindenkor a magyar kisebbségek kérdését vetette fel - a kisebbségekét a szomszédos országokban, tehát külföldön. (...) A mi másságunk, eltérésünk gyökerei bizonyára megindokolhatok és megérthetek; történelmiek ezek a gyökerek, de éppen ezért összefonódtak a hasonlóságok, a történelmi sorsrokonságok gyökerei ugyancsak, akár akarjuk, akár nem. Az elmúlt évszázad sztereotípiáinak ezzel kapcsolatban szintén fontos szerep adatott, bár olykor könnyen támadhatók, máskor egyenesen hamisak; a magyarok esetében utalhatunk a magyar nagy-nemzeti tudatra, a messianizmusra (ettől már csupán egy ugrás valamiféle regionális nagyhatalom fikciója); a szlovákok esetében pedig az eleve adott kisebbrendűségi érzés terjedt el, együtt a szenvedés illetve a történel- mietlenség komplexusaival. A törté- nelmietlenség nem csupán indokolatlan sok esetben, hanem összefügg személyek és tájegységek tájékozatlanságával és kulturálatlansá- gával. Ebbe a kosárba tartozik a szentistváni állameszme fikciója is, amely viszont a történelmi Magyarország sírásója lett. A lezáratlan múltból itt maradt sebek tehát egyaránt megtalálhatók a magyaroknál és a szlovákoknál, Közép-Európa más nemzeteiről nem is beszélve. Viszont ezeket a sebeket előítéletek nélkül, tárgyilagosan kell szemügyre venni. A Monarchia széteséséig tartó magyarosítást, például, ugyanúgy, mint azokat a rövidebb időszakokat (a bécsi döntést, illetve a második világháborút követő éveket), amelyek bárha kurtára szabattak, mégis óriási történelmi drámákat rejtegetnek, mesz- szeható politikai, s egyéni pszichikai következményekkel. A lakosságcsere vagy a reszlovakizáció, illetve az asszimiláció csak töredéke e kérdéseknek, ám ezek összefüggenek a kapcsolataikat talán a legmélyebben formáló történelmi problémával, a magyarországi szlovák kisebbség és a szlovákiai magyar kisebbség teljesen eltérő fejlődésével az utóbbi hét, illetve három-négy évtizedben. S egyszersmind „fűszerezik" ezeket a dolgokat az olyan események, mint mindenekelőtt Trianon, hogy ne is beszéljek a bécsi döntésről meg a lakosságcseréről. Ezeknek az eseményeknek, s a résztvevőknek az értékelése nemegyszer, sót a legtöbb alkalommal a nemzeti trikolórok színeiben játszik, s ez felhatalmazást ad arra, hogy a mi, illetve az ók nacionalizmusáról beszéljünk, s mindenekelőtt a mindkét oldalon fellelhető előítéletekről, amelyek meghatározzák mind a szlovákok, mind a magyarok állandó jelzőit, amint arról néhány napjainkban végzett szociológiai felmérés is tanúskodik, melyet a Szlovák Köztársaságban végeztek a szlovákok illetve a magyarok kapcsolatairól (szóval arról, milyennek tartják a szlovákok a magyarokat és a magyarok a szlovákokat Szlovákiában, s ennek kétségtelenül, egyetemesebb tanulságai is adódnak). Ha már erről van szó, nyilván nem jelentéktelen tény, hogy a szlovákok - mondjuk - (minden bizonnyal a nyelvtörvény kapcsán) lényegesebbeknek tartották a nemzetiségi kérdéseket, mint a gazdasági és szociális viszonyokat (ma ez a probléma a fontossági sorrendet tekintve a hatodik helyen szerepel, mig az itteni magyaroknál még mindig a második helyen). Hasonlóképpen jelenségnek tekinthető, hogy a szlovákok és a magyarok viszonya feszültebbnek bizonyult még a szlovák-cseh viszonynál is, ám talán mégis az a legérdekesebb, hogy elutasítóbb magatartást éppen azok tanúsítottak, akik nincsenek napi kapcsolatban a magyarsággal (és ezáltal könnyebben, vagyis leegyszerűsítve és egyoldalúan alakul ki náluk az ellenségkép, vagy a veszély képzete.) Méry Gábor felvétele Kölcsönös gyűlölködések - kölcsönös előítéletek Az előítéletek ugyan a történelemben gyökereznek, de leginkább abban a történelemben, amely elferdített, hamis, félrevezetésekkel terhes, ami mindkét oldalra jellemző. Lényeges, ha ugyan nem lett történelmi jelenséggé térségünkben és a szlovák-magyar kapcsolatokban, ma sürgetőbben, mint a közelmúltban akár - a nemzeti kisebbségek problematikája, összefoglalja ez a történelmet csakúgy, mint az olyan jelenségeket, mint a nacionalizmus, a határok kérdése, vagy az irredentizmus, hogy csupán a legfontosabbakat említsem. Nemhiába figyelmeztetett a külföldön élő magyar politológus, Borsody István nemrég arra, hogy a közép-európai régióban még mindig azok a nemzeti konfliktusok a meghatározóak, amelyek a Habsburg-monarchia legutolsó korszakában keletkeztek. Másutt Csepeli György, a szociálpszichológus azzal egészíti ki ezt, hogy azok az országok, amelyek a volt Monarchia térségében jöttek létre, kölcsönös gyűlölködésükkel csak a kölcsönös előítéleteket erősíthetik. A nacionalizmus és az antiszemitizmus ösztönzései ekképpen komoly társadalmi feszültségek kövekezmé- nyei lettek. Nem hagyható figyelmen kívül annak a ténynek a felismerése sem, hogy itt radikális pszichológiai, illetve szociálpszichológiai változások következtek be, amikor bizonyos egyének és csoportok váratlan hirtelenséggel váltottak a többségi életformából a kisebbségi létbe. Ezt a változást eddig inkább az irodalom, s főképpen a próza kísérelte meg kifejezni, mintsem a tudomány, s e befejezetlenség következményei sok mai vita és nézeteltérés előidézői. A szlovákok és magyarok nemzeti és nemzetiségi érzékenysége, sértódékenysége, történelmi traumái így határozzák meg kapcsolatainkat mindkét oldalon. Még olyan látszólag csupán technokrata kérdésben is, amilyen a bősi vízi erőmű kérdése, amelyet némely politikusok arra igyekszenek felhasználni, hogy nemzetiségi indulatokat korbácsoljanak fel a szlovákiai magyarság állítólagos genocídiumáról szóló katasztrófa-látomásaikkal, s korántsem csupán a hazai közvéleményben (és ezt bízvást nevezhetjük a közvélemény szándékos manipulálásának). A kisebbségek problematikája, akár akarjuk, akár nem, kölcsönös kapcsolataink neuralgikus pontja, s dacára a történelmi háttérnek (vagy éppen emiatt) erős aktuális kisugárzása van. Az adott nemzeti kisebbségekkel való bánásmód ügyében keletkező ellentétek Csehszlovákiában, illetve Magyarországon végül - Zbygniew Brzezinski szerint - „esetleg határokat érintő ellentétekbe csaphatnak át". A határok problematikája, együtt a kisebbségek kérdésével, térségünkben a Monarchia széthullásával, s az ezt követő nemzetközi jogi aktusokkal függ össze, s ezt, elsősorban a magyar fél, büntetésként és tragédiaként értelmezte. A környező országokban a magyar kisebbségek az addigi „államalkotó nemzetből" keletkeztek és nem alkalmazkodtak az új feltételekhez (természetesen az új államok jóvoltából is, amelyek nem nyújtották mindig a kisebbségek számára az odatartozás egyértelmű érzetét, jóllehet Masaryk ebben a vonatkozásban a leginkább törekedett az óhajoknak megfelelni); pontosabban a kisebbségek nem is akartak alkalmazkodni, mert az állapotukat átmenetinek tekintették. Ma, amikor a múltnak ezeket a maradványait valami módon gyógykezelnünk kell, hivatalosan valamennyien az európai normák elismerése mellett törünk lándzsát, az értelmezésben azonban már egyáltalán nem vagyunk ennyire egységesek. Ebben a kérdésben a megegyezés - úgy vélem - nagymértékben feltétele nemzeteink és államaink megértésének, ám mindenképpen megértés eredményének kell lennie, nem pedig ultimátumok vagy egyoldalú lépések következményének. (...) A megértés útján A magyar politika a kisebbségi kérdésben két dolgot következetesen hangsúlyoz: a szlovákiai magyar, illetve a magyarországi szlovák kisebbségek közötti történelmi, földrajzi, demográfiai, statisztikai, pszichikai és egyéb különbségekre való tekintettel elutasítja a reciprocitás elvének alkalmazását. A kölcsönösség elvéről való lemondás talán megengedi az ún. anyaország preferenciájának hangsúlyozását, de nem volna szabad valamiféle különleges bánásmód ürügyeként szolgálnia: az európai normák általánosan érvényesek, függetlenül a reciprocitástól, vagy a kölcsönösség elvének tagadásától. A szlovákok és a magyarok közötti kapcsolatokat, akár a két nemzet, a két állam közötti viszonyokat a demokratikus rendezés otthoni alkalmazása kellene, hogy meghatározza, s ezért nem szabadna, hogy a nemzetiségi kérdések megoldásában mutatkozó eltérések ezt befolyásolják. Különösen akkor nem szabadna, ha csakugyan tiszteletben kívánjuk tartani a demokratikus és polgárjogi elveket. A kisebbségi kérdések magyar értelmezésének másik problematikus aspektusa az elmúlt rendszerek nemzetiségi politikájával szembeni kritika tökéletes hiánya, legyen szó bár a horthysta vagy a kádári rendszerről. Egy ilyen, meghatározott mértékben kétségtelenül nagyvonalú, ugyanakkor szükséges kezdeményezés. amely a régi (különben néhány kérdésben a szlovák politikával összehangolt és egyeztetett) elfogultságokat néven nevezné - megfelelő alapot teremtene ahhoz a terápiához, amely eredményeket hozna a „nagy“ politikában ugyanúgy, mint az egyes állampolgárok életében. (...) B izalom nélkül egymás mellett élni - ez sohasem vezet jóra, nemcsak két szomszédos nemzet vagy állam viszonyában. Márpedig a szomszédságunk, együttélésünk, mondhatni, történelmileg predesztinált: ez a sorsunk. Ez manapság nemcsak emberi, hanem politikai imperatívusz is, a mi térségünkben annál inkább, mivel a kisebbségek könnyen ingerelhetnek barátságtalan lépésekre szomszédos nemzeteket és államokat. (...) Nem teljesen véletlen, hogy épp ebben a térségben mindinkább életképesek olyan nacionalista programok, amelyek a kisebbségi problematika fokozatos kiterjesztésével számolnak. A közép-európai térség mostani új dezintegrációjának szakaszában a kisebbségi kérdések (ahogy például a határkérdések is) bizonyára nagyobb súlyt kapnak, mint ezt ma el tudjuk képzelni. Ezért minél előbb kezdjük el a problémák feltárását és gyógyítását - annál jobb, mindany- nyiunk számára. Egyelőre az első lépésnél tartunk - a nyílt vélemény- csere, a dialógus megkezdésénél, érzésem szerint, egymást kölcsönösen tisztelve. Ha elérjük a kölcsönös érzékenység, az empátia állapotát, a mai kétkedést a szlovák-magyar kapcsolatok optimista látomása válthatja föl. A szlovákok és magyarok átlépése a múltból a jövőbe meggyőzhetne bennünket, hogy az empátia, a kölcsönös érzékenység állapotában képesek lennénk legyőzni a múlt előítéleteit és sztereotípiáit, s így rokonszenvesek lehetnénk egymás - és a világ számára. A „ Vitézek és hősök“ szerzője egy magyarországi íróküldöttséggel járt nálunk és sajtófogadás volt tiszteletükre a Carlton Szállóban. Mellette ültem a fogadáson. Egyszer csak kutatni kezdett a zsebében. Eredménytelenül. Látszott rajta, hogy bosszantja valami. Izgalmában még fekete pápaszeme is orra hegyére csúszott.- Mi baj? - kérdeztem. - Talán tudnék segíteni.- Sajnos nem tud. Ügy látszik, elfogyott a cigarettám.- Hát ezen aztán igazán segíthetünk.- Aligha, aligha - válaszolta Gergely, aztán még hozzátette, - tudja, nekem itt maguknál sok minden tetszett, de a cigarettájuk, az csak nem dohányos embernek való. Nem is tudom, hogy hagyhatják szótlanul ezt a csehszlovák munkások - lánykáknak való. Szerencsére hoztam hazulról „Munkást“ és „Kossuthot“, de elfogyott, - gondoltam, talán akad még egy a zsebemben, de hát nincs. Nevettünk mindketten a dolgon és mivel épp mögöttem állt az egyik pincér, mondom neki:- Kérem, hozzon egy százas pakli Detvát. De ha lehet, gyorsan. Szeretném a vendégünket egy jó csehszlovák gyártmányú cigarettával megkínálni. — A pincér úgy nézett rám, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Aztán mégis nekilódult, egy-két perc múltán már ezüst tálcán hozta a cigarettát. Kibontottam és megkínáltam Gergely Sándort. Idegenkedve nézett a vékonyka cigarettára, félve gyújtott rá s a nagy dohányosok szokott szippantásával látott hozzá az előtte eddig ismeretlen cigaretta kóstolgatásához. Vártam a hatást. O meg még egy nagyot szippantott. Szinte kihívóan. Mint a borivó, aki a nyelve alatt kóstolgatja, ízlelgeti a számára ismeretlen bor zamatát. De még mindig egy szóval se mondta, jó-e vagy rossz. Aztán egyszerre csak mosolyba futott a szája, élvezettel összecsücsörítette az ajkát, majd megszólalt:- Hallja-e visszavonom a csehszlovák dohányiparra tett sértő kijelentésemet.- És megérdemelné - tettem hozzá nevetve —, hogy a cigarettaiparunkat ért sértés miatt azt a büntetést találjam ki, míg ez a százas doboz ki nem ürül, ne gyújthasson magyar cigarettára! Egy hét után levelezőlapot kaptam Pestről, rajta két szó volt csupán és az aláírás: „ígéretemet betartottam. Gergely Sándor.“
