Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-30 / 35. szám

Vasárnap 1991. szeptember 1. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 05.13. nyugszik 20.16 Kö- zép-Szlovákia 05.20, nyug­szik 20.23 Nyugat-Szlová­kia: 05.26, nyugszik 20.29 órakor A HOLD kel - Kelet Szlovákia: 22.05, nyugszik 11.25 Közép- Szlovákia: 22.12, nyugszik 11.32 Nyugat-Szlovákia: 22.18, nyugszik 11.38 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük EGYED, EGON - DRAHOSLAVA valamint Gedő, Józsa, Véré-“ na, Verita és Zádor nevű kedves olvasóinkat • Egyed - a görögből iatino- sított Agidius rövidült formája, régi magyar olvasattal. Jelen­tése: pajzshordozó. Egon - a germán Eckehard, Egbert, Egmont, Egwin ószász és közép-német becézöjéböl önállósult német név átvétele • A BÉKE NAPJA • A VASÁRNAP következő számának tartalmából MESTERSÉGEM CÍMERE Ozorai Katalin riportja az európainak ígért késmárki vásárról „MAGAMBAN ŐRZÖM A JÓT“ Brezináné Tömöri Erzsébet textilművésszel készített interjút Tallósi Béla HA ELADÓSODOTT IS, DE CSODÁLATOS ORSZÁG Brazíliai élménybeszámolót tolmácsol Polgári László LONDONBAN LÁTTAM Kellemes emberekről, szép élményekről szól Kis Éva írása EMIGE Monoszióy Dezső novellája ADAM ELINDUL Szabó G. László beszélgetése Bubik Istvánnal VÁLLALKOZÓK FÓRUMA Az újjáépült iskola A szerző felvétele (Folytatás az 1. oldalról) Évekkel ezelőtt azt hallot­tam itt, hogy a debrődiek soha sem mondtak le végleg - az iskola visszaállításának tervéről, mégis, hol volt az a pont, az a határkő, amikor elhatározták, hogy munká­hoz látnak? - kérdeztem a minap Papp Tiborné pol­gármestertől. — A férjem nagygéresi, összeházasodásunk után ná­luk laktunk egy ideig, majd amikor ide költöztünk, az én szülőfalumba, szomorúan vettük a hírt, hogy a helyi kisiskolát éppen felszámol­ták, „bekörzetesítették“ Szepsibe. Mi tagadás, bántott a dolog, hiszen akkor még magam is tanítóskodtam, s tudom, hogy a falu iskola nélkül csak tanya, vagy még az sem, mert valamikor min­den valamirevaló tanyán is volt iskola... foglalkoztatott a visszaállítás gondolata, de eleinte kevés biztatást kap­tam. Buzitán tanítottam, oda hordtam magammal naponta a gyermekemet is, a többi helyi tanuló pedig Szepsibe járt. Tavasszal és ősszel még elviselhetőnek tűnt a „buszo­zás“, de télen igen sokszor megsajnáltam az ingázásra ítélt kicsiket. Szerencsére nem mi voltunk az egyedü- liek, akiket aggasztott e helyzet, mert amikor 1986- ban megválasztottak a helyi nemzeti bizottság titkárává, többen is említették nekem, hogy tenni kellene valamit, jó lenne az iskolát visszahozni. Amikor aztán ez az igény az egyik falugyűlésen is felvető­dött, a községvezetés ott helyben megígérte, hogy megpróbál intézkedni. Men­tünk, kopogtattunk, ahova csak tudtunk, ám anyagi se­gítséget, pénzt egy új létesít­mény felépítésére sehol nem ígértek. Tudniillik kezdetben valóban egy új iskolára gon­doltunk, hiszen a múlt szá­zadban épült iskolánk olyan állapotban volt, hogy sok he­lyen talán lomtárnak sem fo­gadták volna el, inkább le­bontották volna. Mi bérbe adtuk a Szepsi Tesla üzemé­nek, s az raktárnak használta egy ideig. Mivel új épület építésére később sem voltak kilátások, valaki közülünk azt javasolta, maradjunk a ré­ginél, próbáljuk azt rendbe- tenni. Nos, a szükséges terv­dokumentáció elkészítése után a járási nemzeti bizott­ság oktatásügyi osztálya „ta­lált“ néhány koronát a re­konstrukcióra, azóta a járási tanszékhivatal is vett nekünk ezt-azt, meg a falu is össze­szedett minden összeszedhe- tőt, s körülbelül egymillió ko­rona ráfordítással néhány környékbeli ügyes magánvál­lalkozó mesterembernek és a helyi lakosoknak is köszön­hetően, úgy gondolom, egé­szen szépen felújítottuk az ósdi épületet. A régi, „halálra ítélt“ isko­la ma újra él, s talán szebb, mint valaha, hogy korsze­rűbb is, arra esküdni mernék, bár a múltban nem jártam benne. Csillog kívül-belül. Tanterme tágas és világos: van tanítói szoba, szertár, mi­ni tornaterem, szociális helyi­ség, s mindenütt vil­lanykályha. Ha lesz igény és pénz a konyhára, az is elfér. Zavartalan üzemeltetése a fa­lu dolga, az ott élők fel­adata ... Máthé Róbertné tanító né­ni tizenöt gyermek nevét írta be az újrainduló iskola kró­nikájába. Ennyi elsős, máso­dikos, harmadikos és negye­dikes kezdi, illetve folytatja ősztől hazai környezetben a tanulást. Nem sok, ám a köz­séghivatal kimutatása sze­rint jövőre már huszonketten lesznek, egy évvel később huszonegyen, majd utána megint huszonegyen...- Harminchárom év után hagytam ott a szepsi iskolát és jöttem ide - mondta Máthé Róbertné. — Most én leszek a bejáró, de gondolom, egy felnőtt jobban bírja az ingá­zást, mint a kis, törékeny gyerekek. Abban, hogy úgy döntöttem, vállalom a minde­nes falusi tanító szerepét — folytatta — sok minden köz­rejátszott. Legfőképpen az, hogy egy kisiskola újraindítá­sáról van szó, ugyanakkor az is, hogy Debrőd a férjem szü­lőfaluja. Hívtak, szóltak, s én igent mondtam. Szeretek ta­nítani, szeretek a gyerekek­kel foglalkozni. Remélem, nem bánom meg, hogy a kis­városi iskolából ide szegőd­tem. Férjem is pedagógus, s nekünk a nevelés mindig szívügyünk volt, az iskolát pedig egyfajta szent helynek, templomnak tekintettük. Szeretném, ha ez is az lenne, de nemcsak nekem, hanem minden szülőnek, tanulónak, s az egész községnek. Gazdag József A nagydiákok is beülnek az iskolapadokba Ordódy Vilmos felvétele ÏÛOJâ1 a menekültekről Valahányszor menekültekről hallok, ol­vasok, mindig gyerekkorom egyik legmeg­rázóbb emlékének képe elevenedik meg lelki szemeim előtt: a hosszú karavánokban a fasiszta megszállás elől menekülő lengye­lek. Az egyszerű emberek úgy segítették őket, ahogy tudták, senkit sem érdekelt a nagypolitika, mindenki a földönfutóvá lett, hontalanná vált szerencsétleneket látta bennük, akiken segíteni kell. Azóta emberéletnyi történelem pergett le, és a világ különböző pontjain milliók voltak kénytelenek otthagyni szülő földjüket, otthonukat, vállalni a hontalanságot, a sok­szor lenézett idegen betolakodó szerepét, a nélkülözés, a hazatérés pislákoló remé­nyének kialvását. A menekültek végtelen sora valahol min­dig menetel a világon, a politikai rendszer- váltások kegyetlen következményeként, há­borúk csapásaként. Fel sem tudnám sorolni, hogy az én életemben hány menekülési hullám söpört végig a világon. Csupán a má­sodik világháború óta megszámlálhatatlan ember menekült el Vietnamból, Palesztiná­ból, Chiléből, Görögországból, Kurdisztán- ból, majd 1956-ban Magyarországról, 1968- ban Csehszlovákiából - hogy csak azokat említsem, amelyek hirtelen az eszembe ju­tottak. Szörnyű dolgok ezek. A 2000. év küszö­bén a modern ember képtelen olyan világ­rendet teremteni, ahol a Föld egyszerű lakói nyugodtan leélhetik életüket ott, ahol születtek, és ott pihenhetnek meg őseik mellett. Mit érnek a politikai maszlagok, hazafias lelkesedések, élettérről, szent hatá­rokról hirdetett elvek, ha közben menekü­lésre kényszerülnek emberek. Az én szememben a kivándorlás is a me­nekülés egyik formája. Milyen vezetői van­nak azoknak az országoknak, akik képtele­nek létbiztonságot teremteni lakóinak, hogy azok tisztességesen megéljenek, ne kelljen vándorbotot venni a kezükbe, és nekivágni a bizonytalan világnak. Miért vándorolt ki hárommillió magyar? Miért keresett máshol megélhetést több millió szlovák, olasz stb. Hogyan ítéli meg a történelem azokat a rendszereket, amelyek képtelenek meg­tartani fiaikat? Kivándorlás - menekülés. A diktatúrák és a pártállamok nem tűrik a másképp gondol­kodókat, elüldözik őket. A demokrácia megpróbál olyan helyzetet teremteni, hogy mindenki érvényesüljön, ez azonban nem mindig sikerül. A közép-európai változások óta főleg gazdasági okokból több mint más­fél milliónyian fordítottak hátat szülőföld­jüknek. A politikai és gazdasági bizonyta­lanság, a fokozódó nélkülözés a menekültek újabb áradatát indítja el, ami „rémületet kelt a jóllakott Nyugatban“ (Süddeutsche Zeitung). Az albán menekültek olaszországi kálvá­riája is bebizonyította, hogy a Nyugat nem készült fel a tömeges menekülök befogadá­sára. Németország 200 táborában is csak 15 ezer rászorulót tudnak elhelyezni, Ausztriá­ban pedig 11 ezren vannak a táborokban. De mi lesz, ha a Szovjetunióból migindul az áradat. Igaz, hogy egy nyugati lap szerint „a szovjetek azon dolgoznak hogy a határ­védelmet még áthatolhatatlanabbá tegyék. Szögesdrót, mély árkok, elektronikus jelző­berendezések a Balti-tengertől a Fekete­tengerig. A vasfüggöny valamelyest hátrább helyeződött, de nem változott semmi. “ A lengyeleknek 1229 km-es, a magyarok­nak 140 km-es, Csehszlovákiának pedig 97,5 km-es közös határa van a Szovjetunió­val. A menekülteknek ezeken kell átjutniuk, ha el akarnak érni Nyugat-Európába. Csehszlovákiában egyelőre csak alig 700 menekült található. (Egy ezer személyes tábor költsége 82,5 miliő korona.) Azonban lehetséges, hogy ha tömegesen érkeznek a menekültek, ráfanyalodunk arra, hogy mi is vízumkényszert vezessünk be, ahogy az osztrákok a lengyelekkel és a románokkal szemben. Nincs nyugalom Közép-Európában. Me­nekültek jönnek, menekültek mennek. Lech Walesa lengyel elnök kijelentette, hogy ha a Nyugat nem ad további segélyeket az országnak, kétmillió lengyel munkanélküli­vel számolhatnak a gazdagság és bőség országai. Menekülnek az emberek, a szülőföld kép­telen megtartani őket. A politikusok pedig mindig megmagyarázzák ezt a tragédiát. Mindenütt. Szűcs Béla 1991. Vili Ilasârnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom