Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
űasárnap „A KI MÁSOK SZENVEDÉSE IRÁNT ÉRZÉKETLEN, AZ NEM ÉRDEMLI MEG, HOGY ÉLJEN” Carlo Cassola A belvárosi, két háború között épült lakóházat tán még sohasem tatarozták. Ütött-kopott kintről- bentről. Lépcsőháza sötét, szinte félelmet keltő. Mégis gyalog kell felmennem a harmadik emeletre, mert nincs felvonó. Itt még a lépcsőfokok is magasabbak, mint amilyeneket ma gyártanak, és amíg emeletről emeletre érek, háromszor kell befordulnom. Csengetek. Soká várok. Míg kinyílik az ajtó, ki is szuszogom magam. A szobában csak a legszükségesebb bútordarabok vannak: ágy, szekrény, alacsony asztal, egy karosszék, televízió, könyvek és folyóiratok az asztalra és földre rakva, hogy bármelyik bármikor kéznél legyen.- Azért van ez így, hogy tolókocsimmal könnyebben mozoghassak - mondja László. - Szerencsére, hogy ez egy öreg ház, annak idején a falakba még széles ajtókat ültettek. Néhány rutin kézmozdulattal a konyhába gördül és a hűtőszekrényből üdítőt vesz elő. Felajánlom segítségemet, de elutasít:- Ez nem probléma, könnyen megoldom. Volt mikor megtanulnom, hiszen már huszonöt éve,ebben a székben ülök... László alig múlt ötvenéves. Fiatal házasként érte szerencsétlenség a bányában. Két hónapig eszméletlenül feküdt a kórházban és amikor magához tért, megtudta, soha többé nem fog járni.- Elősször fel sem fogtam, mit mondanak az orvosok. Azután meg nem a sorsom aggasztott, inkább attól féltem, hogy elhagy a feleségem. Nem haragudtam volna rá, hiszen szép volt és fiatal, más életet álmodott magának, nem készült fel egy rokkant ápolására. De ő jószívű, szelíd és csendes volt, gyakran mondogatta: „Sebaj, fontos, hogy életben maradtál“. Kiszolgált, körülugrált, délelőttönként kávézgattunk és beszélgettünk, mert estére takarítást vállalt, hogy kiegészítse rokkantsági nyugdíjamat, nekem meg ott volt a televízió. Ő építtette át a fürdőszobát is; külföldről, akkor még nagyon körülményesen alacsonyabb kádat hozatott, hogy segítség nélkül is beleülhessek, mert bizony, szegénykém, sokat emelgetett. Most tíz éve vitte el a rák. Még nem volt negyvenéves ... László ezután csak annyit motyog: „elnézést“ és az ablakhoz gördül - nehezére esik a beszéd, fojtogatják könnyei. Ezen az ablakon keresztül szemléli a világot már huszonöt éve. Amióta a baleset után hazaszállították a kórházból, nem mozdult a lakásból. Illetve, egyszer. Már nem élt a felesége és neki epebántalmai voltak, kórházba kellett szállítani.- Életem legnagyobb megaláztatását akkor értem meg - emlékszik vissza arra az éjszakára. - Az ápolók tolókocsimmal együtt vittek le a mentőautóba, mivel a keskeny lépcsőházban nem tudtak volna megfordulni a hordággyal. Hát annyi átkozódást, szitkozódást soha az életemben nem hallottam...- Mégis, hogy él ma?- Gyermekeim nincsenek, amióta meghalt a feleségem egy aranyos nyugdíjas szomszédasszony lát el. Hetente kétszer-háromszor bevásárol, kitakarít, levest főz, itt-ott megsüt egy csirkét. Különben leginkább vajas- vagy zsíroskenyéren meg kon- zerven élek.- Nem kívánkozik az utcára, parkba, üzletbe, az emberek közé?- Kívánkoznék, de erre nincs lehetőség. Marad a négy fal, a kibámulás az utcára, a televízió és rádió, meg a könyvek. ^91. Vili. 16. MAGÁNYOSAN, AZ OMLADOZÓ FAL TÖVÉBEN DIDEREGVE CSAK A MÚLT SZÉP EMLÉKEI TESZIK KÖNNYEBBÉ AZ ÉLETET... (Az illusztrációs fényképet Molnár János készítette) FELHÁBORÍTOTTAM A FŐNÖKÖMET Amikor vagy öt évvel ezelőtt a tolókocsisok sorsáról, elszigeteltségéről, társadalmunk meg nem értéséréi írtam, pénzbüntetést kaptam, hogy elferdítem a tényeket, mert a szocialista társadalom igenis törődik a rokkantakkal, pénzt, ingyenes orvosi halni, de annyit nem, hogy ápolót, tanítót, sétáltatót, társalkodót, pszichiátert, pszichológust fogadhatnának. Nagyon sok esetben nyűgnek számítanak - lemond róluk a család, a társadalom. HOZZÁÁLLÁSOK- Anna most lesz tizennyolc éves. Harmadik éve tolókocsis. Leesett megköveteli, hogy kizárólag vele foglalkozzunk - panaszolta édesanyja, aki minden bizonnyal nagyon szereti lányát, sajnálja és a három év alatt tizenöt kilót fogyott, megö- szült, megráncosodott, ott hagyta a munkahelyét, csak emelget, sétáltat, táplál, mozsdat és - sír.- András most tízéves, sajnos, ő még szellemileg is fogyatékos, mégis a család kedvence. Amikor az gunkkal visszük, sétálni, az állatkertbe, bevásárolni, kirándulni, színházba, sőt, sportol is, hetente egyszer asztaliteniszezik. Tavaly valameny- nyien Görögországban voltunk nyaralni, most strandolni járunk. Velünk van Lilla is, az a kutyánk, Andrásnak vettük és ő sétáltatja minden este, persze úgy, hogy én tolom a kocsit a fiam meg vezeti az ebet. Közben nagyokat mulatunk. Vettünk egy ki- szuperált mentőkocsit, azt elláttam emelővel, András a kitolható és leereszthető vaslapra csak rágördül és egy gombnyomással a kocsi belső terébe tudom helyezni. Az emberek gyakran megbámulják, de ez bennünket már egyáltalán nem zavar. Mit tudják ők, milyen kedves és hálás tud lenni, milyen készséges és tanulékony. Néha azért aggaszt, mi lesz vele, ha megnő, és mi megöregszünk, ha már nem fogom tudni emelgetni és ő majd nem igényli a játékot, hanem komolyabb elfoglaltságot szeretne. EZERNYI AKADALY A nehézsorsúak segítségünkre, a társadalom támogatására várnak ellátást, szociális gondozást ad nekik, nincs miért háborognom. Amikor az egyik kollégám mellém állt, hogy színtiszta igazat írtam, ő csak tudja, a felesége rehabilitációs orvos és otthon sokszor dühöng az áldatlan állapotok miatt - ő is ugyanazt a büntetést kapta, mint én. Egyszerűen a múltban nem volt sikk arról beszélni, hogy rokkantak, nyomorékok, szellemi fogyatékosok, bűnözők, elhagyott öregek és gyermekotthonokban, netán javító- intézetekben tengődő egyének is vannak a „kommunizmus felé haladó szocialista társadalomban“. Pedig voltak. És sajnos, ma a demokráciába igyekvő országunkban is vannak. Évtizedek sérelmeit nem lehet' egy határozattal, tollvonással semmissé tenni, nem olyan egyszerű felzárkózni a világ modern, toleráns országai közé. A tolókocsisokat alig látjuk. Nem azért, mert kevés van belőlük. Hazánkban - szinte hihetetlen - egymillió rokkant van. Hogy hány közülük a tolókocsis, az „úgy“ született és a „bajt szerzett“, azt nem lehet megállapítani, mivel egyetlen statisztika sem részletezi, ki miért jutott ebbe a helyzetbe. Már maga a tény, hogy egyszerűen nem teszünk különbséget a vak és süket, a béna és elmefogyatékos - sorolhatnám tovább — között, megdöbbentő és felháborító, leginkább azért, mert közülük mindegyik más és más gondoskodást kíván, igényel. Sorsukat egyszerűen pénzjuttatással intézzük el... S ha már a pénzről van szó, itt kell elmondanom, hogy annyit kapnak, amennyiből nem lehet éhen a lóról. Sok vele a probléma, mert nem tud belenyugodni a sorsába és felnőtté válását ő is úgy éli meg, mint az egészséges lányok. Udvaroltatna magának, szép szeretne lenni, de ez lehetetlen, nem tetszeleghet, nem diszkózhat, sok mást sem tehet, ezért gyakran dühöng, tör-zúz, rossz két egészséges lánytestvéréhez. Pedig tulajdonképpen csak neki élek. A család többi tagját csaknem elhanyagolom. Valamennyien szomorúak lettünk és veszekedősek, pedig azelőtt nagyon is kiegyensúlyozott, egymást szerető kis közösség voltunk. Anna ma valamennyiünktől orvosok megmagyarázták, milyen gyermekünk született, feleségem teljesen összeroppant. Látni sem akarta a gyereket, nem szoptatta, nem rakta tisztába, csak hisztizett. Akkor találtam ki, hogy én itthon maradok a gyerekekkel - mert Andrásnak van egy négy évvel idősebb testvére - ő meg menjen vissza dolgozni. Kutatómérnök és nagyon szereti a munkáját. Szerintem ez mentette meg a házasságunkat és alakította ki további kapcsolatunkat, a család életformáját. Ma már azt mondom, hogy mi vagyunk a legboldogabb család. Andrást mindenhova maKépesek vagyunk egyáltalán felfogni a tolókocsikba ítéltek életfeltételeit? Segítség nélkül tulajdonképpen létezni sem tudnak. Minden házba lépcsők vezetnek, ahol felvonó van, az rendszerint kicsi, keskeny az ajtaja, csak úgy, mint a szobák közti ajtók, arról nem is beszélve, hogy mindenütt ott a küszöb, a fürdőszobába és a vécébe tolókocsival nem lehet begördülni, a gáztűzhely magas, számukra elérhetetlen a villany- kapcsoló is - és így sorolhatnám tovább. Az utcán is képtelenek közlekedni, mivel a járdák magasak, színházba, moziba, látogatóba sem mehetnek, mert ott a tömérdek lépcső, meg üzletbe se, mert oda is lépcső vezet és a városban sok az alul- meg felüljáró, lehetetlen bekerülni az autóbuszba, fel a villamosra. Csak remélhetjük, hogy ha nem is hamarosan, idővel lehetővé tesszük a tolókocsisok akadálymentes mozgását. Ez ugyanis az alapfeltétele annak, hogy ők is beilleszkedhessenek a normális életbe. Reményemet arra alapozom, hogy szaporodik azok száma, akik segíteni szeretnének. Például Pozsonyban a természetvédők kidolgozták „az akadály- mentes Pozsony“ tervét. Tavasszal egy nemzetközi kongresszust rendeztek, melynek témája az egészségügy humanizálása és azon belül a tolókocsisokhoz való hozzáállás volt. Nyitrán az igazgató kezdeményezéséből a szülők összefogásával átépítettek egy alapiskolát és így a tolókocsis gyerekek is részt vehetnek a tanításon. Létrejött a sclerosis multiplex társaság, melynek alapítványa is van, s a pénzt könnyű, korszerű tolókocsik vásárlására kívánják fordítani. És én nagyon hiszem, hogy a nem könnyű gazdasági helyzetünk ellenére képesek leszünk másokra is, a tolókocsisokra is gondolni. Hiszen az ő életük a miénknél jóval nehezebb ... Ozorai Katalin EZEK A FIATALOK BALESET UTÁN JUTOTTAK TOLÓKOCSIBA. MÉGSEM CSÜGGEDNEK, SŐT, RENDSZERESEN SPORTOLNAK, RÉSZT VETTEK Á KASSAI MARA TÓNI FUTÁSON IS. (Nagy László felvétele)
