Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-16 / 33. szám

* (Folytatás az 1. oldalról) közös örökségünk reális és elfogulat­lan fölmérése pedig alapkövetel­mény.-A felszínes jelszavak, a szocia­lista internacionalizmusról hangoz­tatott szólamok ellenére az elmúlt negyven év vajmi keveset segített a közép-európai nemzetek közötti bizalmatlanság, olykor pedig a gyű­lölködés megszüntetésében. Sőt, napjainkban e régióban ismét a naci­onalizmus a sovén megnyilvánulá­sok sokasága veszélyezteti a demok­rácia kiteljesedését, az országok és népek közötti jószomszédi kapcsola­tot. Elnök úr, ön miként látja a kö­zép-európai népek megbékélésének esélyeit és lehetőségeit? — Negyven év alatt mitsem oldó­dott a korábbi bizalmatlanság: való igaz, hogy a szőnyeg alá sepert nem­zeti érzés és hazafiság, amit a negy­ven esztendő mindkét országban megpróbált háttérbe szorítani, oly­kor sovén megnyilvánulások formá­jában bukkan ma napvilágra. De meggyőződésem, hogy népeink őszinte együttműködésének nincs al­ternatívája, s én - a magam részéről - látni vélem az oldódás, a sorskö­zösségből fakadó megbékélés és jóakarat jeleit. — A közép-európai nemzetek nap­jainkban jóval nagyobb figyelmet szentelnek a mai határokon kívül rekedt, illetve az új hazába kitántor­gott honfitársaikkal való kapcsolat megszilárdításának. A Magyar Köz­társaság miként kívánja erősíteni a szomszédos országokban, továbbá a világ más tájain élő magyarok azonosságtudatát, bensőséges viszo­nyukat anyanyelvűnkhöz, kultú­ránkhoz? — Teljesen érthető, hogyha a kö­zép-európai nemzetek igyekeznek megóvni a határaikon kívül élő hon­fitársaikkal ápolt kapcsolatot. A nemzeti azonosságtudat záloga mindenekelőtt a nyelvi ismefet és az etnikai hovatartozás tudata. Ez pe­dig sem magyarok, sem szlovákok esetében nem állampolgárság és ha­tárvonalak kérdése. Hiszem, hogy a nemzeti kisebbsé­gek kultúrája gazdagítja, színesíti a többségi népek életét is. A másság elviselése, sőt szeretete egy nép, egy nemzet nagykorúságának legbizto­sabb jele. Úgy vélem, szlovákoknak, Szabó Barnabás felvételei magyaroknak még egyaránt van ten­nivalójuk e téren, hogy hozzánője­nek legjobb önmagukhoz.- Magyarországon is élnek nem­zeti kisebbségek, köztük szlovákok. Véleményem szerint az állampárt éveiben kinyilvánított deklarációk és a kétségtelenül meglévő, ám jó­részt csak elvi síkon megnyilvánuló jó szándék ellenére a magyarországi szlovákok helyzete nem megfelelő, anyanyelvi művelődésük, kulturális életük keretei meglehetősen szűkö­sek. Milyen konkrét lépéseket tesz a magyar állam annak érdekében, hogy a magyarországi szlovákok identitástudata erősödjék, s hogy nemzeti kisebbségi létüket ne fenye­gesse a beolvadás veszélye?- A kérdésfeltevés kétségtelenül jogos. A Magyarországon élő szlová­kok anyanyelvi művelődése, kultu­rális életük kerete valóban szűk. Megítélésem szerint jelen pillanat­ban e helyzet megszüntetése érdeké­ben pozitív megkülönböztetésre van szükség — itt is, ott is. Az üres szó valóban nem elég, de föl kell ismer­nünk, hogy mindkét ország gazdasá­gi lehetőségei szűkösek. S annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbsé­geiket ne fenyegesse a beolvadás veszélye, igénybe kell venniök a ki­sebbség anyanemzetének támogatá­sát és aktív segítségét is.- Elnök úr, ön immár hónapok óta a legnépszerűbb politikus Ma­gyarországon. Toleranciáját és poli­tikai bölcsességét ismerve kérdem, miként lehet úgy leszámolni a múlt­tal, hogy ez a folyamat és politikai akarat ne vezessen alantas ösztönök megnyilvánulásához, olyan tisztoga­tásokhoz, amelyek e tájon az elmúlt évtizedekben számos tragédiát okoztak?- Hiszem, hogy a bosszúvágyat nem szabad szabadjára engedni. Legtöbbet a műit reális megismeré­se, a józan mérlegelés segít: perekkel aligha lehet közakaratot létrehozni. E téren sem követhetjük az elmúlt időszak példáját. Végső soron a se­beket csak az idő gyógyíthatja be, az újabb sebek azonban nem hoznak gyógyulást.- Olvasóink jelentős része is tudja, hogy az 1956-os forradalmat követő véres leszámolás idején az ön élete is veszélyben forgott, a halálos ítéle­tet valószínűleg elsősorban az erő­teljes külföldi tiltakozás miatt nem merték kimondani, ön köztudottan a börtön alig elviselhető körülmé­nyei között tanult meg olyan szinten angolul, hogy évek múltán műfordí­tóként is kiemelkedő munkát vég­zett, s ezért a tevékenységéért szá­mos rangos irodalmi díjat kapott. Milyen erő és hit kellett ahhoz, hogy a megtorlások sötét éveiben is értel­met, célt találjon életének?- ötvenhat után nem sok híja volt, hogy magam is nem végeztem az akasztófán. Én ötvenhatot olyan megtisztulásnak éreztem, amiért ér­demes volt vásárra vinni a bőrömet, és nem éreztem magam üldözöttnek, a börtönben is legfeljebb hadifo­golynak.-A szlovákiai magyarok közül többen olvasták Sarusok című regé­nyét, szlovákok és magyarok is lát­hatták egyik színművét, a Magyar Médeát. Nevükben is kérdezem, hogy a köztársasági elnök talál-e időt az irodalmi és a műfordítói alkotómunkára ?- Köszönöm a szlovákiai olvasók nevében föltett kérdést. Sajnos, írói munkára ma édeskevés időm jut, talán csak „anyagot gyűjtök“ a vala­mikori művekhez. A PENTAGONÁ­LÉ kulturális szemléjén, Cividalé- ban, jólesett öt nyelven hallanom egy időben a Magyar Médea szavait. Adela Gáborová, Jancsó Sarolta és a többiek játéka áthallatszott egyik színpadról a másikra, és ez az áthal­lás tette azt a varázsos estet Civida- léban olyan jelképi értelművé. Ha akarjuk, ha nem, a mondanivalónk közös és közép-európai, - ha akar­juk, ha nem, megértjük egymást. Kár ez ellen hadakoznunk.- ön is részt vett azokon a talál­kozókon, amelyek hozzájárulhatnak a Cseh és Szlovák Szövetségi Köz­társaság, Magyarország és Lengyel- ország közötti tényleges barátság és együttműködés kiépítéséhez. Belát­ható időn belül vajon közel kerül-e ez a három ország egymáshoz és Európához?- Az említett három ország ma önként vállalt, sőt forradalommal ki­vívott sorsát tekintve, mind politika­ilag, mind gondjait illetően közelebb áll egymáshoz, mint, valaha a törté­nelmünk során. Ha á szorongató ne­hézségeken túljutottunk, ráérünk majd egymás kultúrájára is jobban odafigyelni. Sőt, valamikor talán majd az sem minősül bűnnek, ha egy szlovák Magyarországról téliszalá­mit és egy magyar Szlovákiából pe­dig sícipőt próbál „hazacsem­pészni.“- Elnök úr, köszönöm a beszélge­tést. Szilvássy József ¡991. Vili. 16. TÖRTÉNET A HORDÓBA ZÁRT MÚLTRÓL A hordó ott állt a tornác végé­ben abroncsaitól megfoszt­va. Úgy estek szét a dongái, mint a haldokló görcsbe merevedett ke­zének ujjai, amint az utolsó szalma­szálat markolná, holott nincsen ott a szalmaszál sem már. A hordó negyven évig titkot rejtett magában. A gazda - a titoktudó - cseszkó-magyar ember volt. Az arcát sohasem láttam. Képtelenség­nek tartottam, hogy megkérdezzem: miért várt négy évtizedet a dongák megszabadításával? Mit jelent neki a hordóba zárt múlt? Miért érzi ma­gát még mindig otthontalannak? És miért várja még mindig, hogy egy­szer elindulhat haza? És hova haza? A gang végében ott állt a hordó, mi meg a varázslatos napsütésben a hordó és a gazda történetét hall­gattuk. A kitelepítés korába kerülve in­nét a Tolna megyei Murgáról a né­meteket ki-, ide az erdélyieket és a felvidékieket betelepítették. Az it­teniek azt mondták, hogy megjöttek a magyarok - a székelyek -, és megjöttek a cseszkó-magyarok, vagyis a szlovákok. Kíváncsiskodva, és nagyon szerényen nézték végig a betelepítéseket. Az asszonyok merészkedtek ki csak az utcára. A cseszkó-magyarok szerencsé­sek, állapították meg. Ók hozhattak is magukkal, ami elfért a vagonban, a lovas kocsin. Ez a gazda úgy látta, hogy legjobb lesz a konyhai csetre- seket bezárni a hordóba. Megmene­kül a hordó is, az asszonyszemélyek munkaeszköze is: a kettő együtte­sen mégsem foglal el annyi helyet a vagonban. így került a tányérokkal, evóesz- cájgokkal és egyéb asszonyi holmik­kal a kéthektós hordó Murgára, a ta­karos német faluba. E ddig a történetben nincs sem­mi meglepő. A második világégés után a nagyhatalmak - és azok nyomában a kishatalmasságok - embereket üldöztek el szülőföld­jükről. Azért, mert magyarok voltak Csehszlovákiában meg Romániá­ban, azért, mert németek voltak-és ezt egy népszámlálás alkalmával vallották is - Magyarországon. A hordó a nyolcvanas évek köze­pén került a murgai sváb ház torná­cának végébe. Addig fönn tartották a padláson. Szokatlan, de ott volt biztonságos helyen, vélte a gazda. Az unokák kérincsélésére hozatta le a padlásról a hordót. Egyetlen pillanatig sem értették a pesti gyere­kek, hogy miért kellett azt a hordót lezárni, telerakni edényekkel, és így őrizni évtizedekig rejtegetve. A szomszédos Kétyen állítólag még mindig van ilyen lezárt hordó. A gaz­dája még mindig arra vár, hogy egy­szer visszatelepítik a szlovákiai ma­gyar községbe, ahonnét magyarsá­ga okán elzavarták. Közelebb kerül az ember a mur­gai hordó titkának megértéséhez, ha megérti a kétyi székelyeket, akik évtizedekig nem nyúltak az idegen házhoz, csak lakták azt kényszerű­ségből. Felsőbb parancsra kezdték - némi büntetés kilátásba helyezé­sére - az utcára néző kerítéseket megjavítani, mert azt mégsem sza­bad, hogy a főút mellett csúnyábbik arcát mutassa a falu az arra járó népeknek. Ha megértjük a cseszkó-magyart, akkor megértjük a kitelepített néme­tet is, aki vissza-visszajár szülőföld­jére. Megértjük, hogy miért ad pénzt annak az embernek, aki negyven évig nem tatarozta a házat, amely­ben élt, mert nem érezte az övének. A hazajáró német polgár képtelen elviselni, hogy az a ház, ahonnét elzavarták, pocsékba menjen. És megkéri a mostani lakót, hogy tata­rozza a házat, a cechet majd ő állja. A kakasdi székelység még a het­venes évek 'végén is a tunyaság hírébe esett, mert még akkor sem hitték el, hogy számukra ITT VAN AZ OTTHON. Azóta - ehhez új ge­nerációk kellettek - csodálatos gaz­dagságában pompázik Kakasd is, a székelység dicséretére. Értem azt a sváb parasztot, aki már Németországból szökött vissza ezer és egy halálos veszéllyel dacol­va. Beállt szolgának, hogy évtized múlva visszavásárolhassa elbitorolt házát. És még maradt ereje béké­ben élni azzal a családdal, amelynek Bácskában vették el mindenét, és amelyet itt betolakodónak tartottak. Megértem Krémer urat is, belőle Karádi lett, s ezzel megúszta a há­borút, a kitelepítést, sok-sok meg­aláztatást. Karádi úr 1938-ban út- mesterré avanzsált, mert magyarrá lett. „Hiszen magyar voltam én addig is; sváb-magyar.“ Krémer-Karádi, a szakadáti nyug­díjas mindig is elzárkózott attól, hogy nemzetiségi kérdést csinálja­nak az ö magyarságából és svábsá- gából. Szakadát népe vándorló nép volt. Kőműveseik bejárták a világot: építettek Törökországban, Németor­szágban is. Eljutottak Amerikába. Ezt jelzi a sok-sok hálakereszt a fa­luban. A szakadáti kőművesek - né­metek és magyarok - mindig Szaka­dása tértek vissza. Ha nem tudtak jönni, akkor az adomány érkezett meg: amiből szobor és kereszt lett, jelezve a falunak, hogy valahol a vi­lágban él egy szakadáti ember, aki­nek ez a föld a hazája. N em olyan régen ismét meglá­togattam Murgán Bíró Lőrinc pásztorembert. Az ősi pásztormes­terség fába álmodója, most 1991- ben 70 éves. Nála értettem meg, hogy mit jelent az a táj, amit hazá­nak nevezünk. Szobrait nézegetve tudatosodik: amikor a szülőföld éle­tét faragja, akkor a kés határozott nyomon halad. Amikor az itteni igé­nyeknek akar megfelelni, akkor a szerszám nem engedelmeskedik Az erdélyi parasztmadonna, a szé­kely kapu, a pásztorbot műremek, a többi giccs. A sváb ember nem kitelepíthető Németországba. A szlovákiai magyar nem áttelepít­hető a Dunántúlra. Itt lenne már az ideje befejezni a murgai hordó történetét. Vajon nemzetiségi kérdésekről szóltunk-e eddig? Efnbersorsokról szólt a törté­net. Olyan emberekről, akik Magyar- országon születtek németnek, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Romániában magyarnak, akiket a sors ide-oda sodort a Kárpát­medence huzatos országútjain. Nemzetiségiek. így történhetett meg, hogy a felvi­déki parasztember negyven évig nem nyitotta fel azt a hordót, amit 1947-ben megrakodott a feleség edényeivel, mert negyven évig nem hitte el, hogy ITT VAN OTTHON. S vajon a Németországba kitelepí­tett mikor hitte el, hogy OTTHON VAN? Vajon kis- és nagyhatalmak mikor elégszenek meg a népek ide- oda terelgetésének lehetetlensé­gével? A pesti kisunokák, amikor meglátták a nagyi cserép­edényeit, ujjongtak. A hordóba zárt múltból talán semmit sem értettek. Hazafi József (Népszabadság)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom