Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-17 / 20. szám
A sámánénektől a modern regényig F ura dolgokat mivel vélünk e kiszámíthatatlan közép-kelet- európai sors! Nyolcvanötben történt, a csehszlovák totalitarizmus mélypontján, hogy e sorok írója, szabadúszó létére megfosztatván a könyvkiadás lehetőségétől, további szabadúszását biztosítandó, kiizzadta magából a megváltó ötletet: ama korban, melyben még a vízcsapokból is a szovjetbarátság csöpögött, rátenni még egy villával az amúgy is túlrakott szekérre: sorozatot indítani a Szovjetunió nem orosz népeinek irodalmáról. Nem részletezem, mi lett a sorsa az egésznek, hogyan lett belőle végül is egzotikus irodalmak sorozata a rádióban, s hogyan múlt ki szép csöndben az egész a viharos-bársonyos forradalmi mozgások közepette. A sors iróniája, hogy midőn jó fél eleddig leginkább úgy tudtuk, hogy egyetlen hatalmas ország egyetlen hatalmas, egymás között a legnagyobb internacionalista egyetértésben, barátságban kommunizmust építő népéről van szó. Nos, a tájékozottabb kisebbség azért régebben is tudta, hogy dehogyis egy nép, dehogyis egy kultúra. Egyesek szerint hetvenhét, mások szerint több mint száz nép lakja a szovjet birodalmat, s nagy részük napjainkban ébred saját tudatára, s a nagyvilág is most kezd egyre inkább odafigyelni mi is történik a birodalomban, kikről-mikről is vagyon szó. teszünk-e mi? Mit tudunk például, az oroszon kívül épp e népekről-irodal- makról? Egy további élmény, megírtam már annak idején párizsi naplójegyzeteimben, épp itt, az Új Szóban. A Sorbonne nyelviskolájában, ahová jártam, egy-egy évfolyamban, ahogy mindenütt a világon, huszonöt-harminc tanuló verődik össze egy-egy iskolai évre. Azzal a különbséggel, más iskolákhoz viszonyítva, hogy ezek a diákok a világ húsz-huszonöt országából toborzód- nak s ismerkednek egymással. Egymás nyelvével, történelmével, kultúrájával. S nemcsak az órákon egy-egy rövid folytatás erejéig pillantást vessünk a hatalmas birodalom, a Szovjetunió tengernyi népének sok-sok jelentős irodalmára, céltudatosan tegyük dolgunkat, igyekezzünk pótolni, amit az iskola elmulasztott, s lássuk, hogy e kontinensnyi nép, túl Gorkijon-Maja- kovszkijon, no meg Azsajeven-Pole- vojon, mit izzadt ki valódi igazgyöngyként magából, az elmúlt viharos évszázadok, olykor, mint az örmények esetében, évezredek során. Mielőtt azonban nekivágunk hosszú és kalandos, a dolgok természeténél fogva, ki nem taposott ösvéAztán itt vannak a kaukázusiak s a Kaukázuson túli népek. Örmények, grúzok, azerbajdzsánok. Osz- szétek, abházok, dagesztániak. Róluk is sokat hallani mostanában, s bizony csak kevesen tudják, hogy az örményeknek már az időszámításunk előtti 8. században érős államuk volt (Urartu) s irodalmuk is kétezer éves. Ahogy a grúzoké s azerbajdzsánoké is, hisz mindkét népnek világhírű költői voltak (Rusztaveli és Nizámi) több mint hétszáz évvel ezelőtt. Azt is kevesen tudják, hogy az osszétek voltaképpen a szkíták leszármazottjai, s hogy például a világhírű Rasz- szul Gamzatov eredeti nyelve az avar. S ha tovább haladunk kelet felé, Közép-Ázsia hatalmas múltú népeit leljük. Tadzsikok, üzbégek, A SZOVJETUNIÓ NEM OROSZ NÉPEINEK IRODALMA évtized múltán ismét a régi, legföljebb ellenkező előjelű anyagi gon- dok-bajok kísértik a szegény szabadúszót, s midőn újfent megváltó sorozattervet próbál kiizzadni magából, a sok ötlet közül megint ez nyeri meg leginkább a szerkesztő tetszését: a szovjet birodalom népeinek irodalma. Teljesen ellenkező előjellel persze ez is, mint annak idején: hajdan azért lehetett (volna) érdekes, mert szovjet volt, ma azért lehet érdekes, mert nem az. Honnan lett itt egyszerre annyi magyar? — kérdezték a pozsonyi Pravda szerkesztőjét a forradalom utáni napokban. Hát egyszerűen onnan, hogy megszülettek, s most már be merik vallani magyar voltukat - hangzott a válasz. Ama egyre gyakoribb kérdést sem tudnák ennél jobban megválaszolni, hogy honnan lett egyszerre az a sok nemzetiség (s nemzetiségi probléma) a létező szocializmus birodalmában, hisz Á---------------------------------Cs elényi László „irodalmi kalandozását“ a tervek szerint kéthetenként közöljük. A sorozat első részeként a kazah irodalomba kapunk betekintést. Lehetőség szerint az irodalmi rovatban a sorozattal párhuzamosan időnként szemelvényeket közlünk a Szovjetunió nem orosz népeinek irodalmából. (A szerkesztő megjegyzése) I destova három évtizede lesz, hogy jelen sorok írója először járt szovjet földön, s nemcsak Moszkvában meg Leningrádban, hanem a vak véletlen lepottyantotta őt Jerevánba is, szinte az Ararát tövéhez. Párizst leszámítva, ama jereváni utazás volt számára mindmáig a legnagyobb úti élmény, s az már csak ráadás, hogy ama véletlen huszonegy év múltán megint csak oda- pottyantotta, a Kaukázuson túlra, ezúttal már Jereván mellé Tbilisziig. Azt aligha kell mondani, hogy a magunkfajta ember úgy utazik (sajnos, elég ritkán, de épp ezért), hogy utazás előtt meg utazás után egyaránt alaposan feltöltse útipoggyászát szekundér élményekkel (is). Könyvekkel, albumokkal, hanglemezekkel, így szerelmesedtem bele előbb csak Jerevánba és az örményekbe, a nyolcvannégyes kiruccanás után meg már az egész Kaukázusba, s végül az egész nagy birodalom kicsi népeinek szellemi világába. Akkoriban kísértett (talán éppen ez utazások nyomán, hatvanháromban is, nyolcvannégyben is) a Németh László-i égtáj-kereső eszme, az egyetemesen tájékozódó mai ember, a „két kultúra“ vita stb. stb. Az, hogy mit itt a Duna-tájon, Európa közepén, mit tudunk a rajtunk túli világból? Szüntelenül azt panaszoljuk föl, hogy a világ csak a nagy népek irodalmát figyeli, de hát mást persze, az órákon túl is, presszókban, cafékban, bárokban. így történt, hogy csinos venezuelai barátnőmmel, aki ugyancsak költő volt, s éjszakai bárzongoristaként kereste meg a kenyerét, leültünk egy kis eszmecserére, ismerkedésre. Ő kérdezte először, tudom-e, ki volt a legnagyobb venezueli költő? Ültem elképedve (akkoriban még csak kezdődött a latin-amerikai irodalmak recepciója), mert bizony nem hogy azt nem tudtam, hogy ki volt a legnagyobb költőjük, de még csak azt se tudtam, hogy Venezuelának egyáltalán van irodalma. így én már meg sem mertem kérdezni, ő hallotta-e már József Attila nevét, mert előzőén kiderült immár, hogy szép barátném még csak azt sem tudta, hol van Csehszlovákia meg Magyar- ország. Ázsiában, Afrikában vagy Európában? - egyet tudott, hogy Amerikában nincs, de még azt is csak homályosan sejtette, hol van Budapest, stílszerűen tévesztve azt össze Bukaresttel. H át így állunk világirodalmi műveltség dolgában tengereken innen, tengereken túl. Azért e körülményes megközelítés, hogy ha most alkalmunk nyílik arra, hogy nyékén kanyargó utunknak, illő lesz fölvázolnunk, legalább nagyjából, utunk egyes állomásait. Mit is értünk azon, hogyha Szovjetunió nem orosz népei? Hát először is, természetesen, értjük alatta a két másik nagy szláv testvérnépet, a fehéroroszt és az ukránt. Ezeket tévesztik leginkább ösz- sze az oroszokkal mindmáig. Pedig hát külön nyelv, külön kultúra, külön irodalom mindegyik, legalább annyira, mint a szlovák és a cseh. Olyan jelentős alkotókkal, mint Tarasz Sevcsenko, Ivan Franko, Leszja Ukrajinka régebben, Goncsár, Dracs, Korotics ma az ukránoknál; Janka Kupala, Jakub Kolasz avagy az immár világhírű Adamovics és Bikov a beloruszoknál. Aztán itt vannak a mostanában oly sokat emlegetett balti népek. Rokonaink, az észtek például, s a lettek és a litvánok. Ezekről manapság különösen sokat hallani, ám arról keveset tudunk, szellemi téren mi mindent alkottak. Pedig az észteknek hatalmas eposzuk van, a Kaleva- la-ihlette Kalevipoeg, s olyan nagy realista írójuk, mint Tamsaare, akit leginkább Móricz Zsigmondhoz hasonlíthatnánk. A letteknek ugyancsak van eposzuk, a Lacspleszisz, s van két jelentős modern írójuk is, Rainis és Upits. A litvánoknál a klasszikus Donelaitist említhetjük, a ma is élők közül pedig Miezelaitist, Marcinkeviciust és Kondrotast. kazahok, türkmének, kirgizek. Ezek is évezredes kultúrák hordozói, hisz példának okáért a legnagyobb iráni költőt, az ezer éve élt Firdauszit, a tadzsikok ugyanúgy klasszikusuknak tartják, mint ahogy a törökül író Neváit az üzbégek. S az sem lehet puszta véletlen, s csak alátámasztja sorozatunk létjogosultságát, hogy a Szovjetunió egyik legnagyobb élő írója, a kirgiz Csingiz Ajtmatov. S akkor még mindig nem értünk utunk végére. Mert itt vannak például a volgai népek: baskírok, csuva- sok, tatárok. S szomszédaik, a mord- vinok, cseremiszek, zűrjének, votjá- kok. S az Urálon túlra szakadt rokonaink, a vogulok, az osztjákok, a szamojédek. S az ugyancsak Szibériába s az Altáj-vidékre szorult jaku- tok, burjátok, kalmükök, tunguzok, giljákok, csukcsok. S akkor még mindig csak azokat említettük, akiknek világirodalmi mércével is mérhető írójuk vagy irodalmi alkotásuk volt vagy van. Mint Réldául a kalmükök Dzsangar-éneke, a burjátok Irenszej- eposza vagy a csukcs Ritheu, a gilják Szangi s a vogul Juvas Sesztalov. M indezt, persze, képtelenség lenne részletekbe menően végigkalandozni. Csak egy-egy röpke pillantást vethetünk majd a legfontosabb, legjelentősebb alkotóra. Csak remélni merjük, hogy olvasóinknak nem lesz túl fárasztó az út sem szellemileg) sem fizikailag. Cselényi László Ti/fftdig csodáltam a horgá1V11 szokat. Elemi vágy élt bennem, hogy legalább idős, nyugdíjas koromban, a vizek partján ülve, a zsineg, a dugó rezgésére várva, halharapásra összpontosítva töltsem napjaimat. Nem lett belőle semmi. Csak a csodálat meg a halászlé szeretető maradt meg bennem. így aztán máig is csak illő távolból figyelem a megszállt ku- kacos embereket. Vagy fél esztendeje, Pesten jártamban, a Mezőgazdasági Könyvkiadó kirakatában egy sárga fedelű könyvecskén akadt meg a szemem. Nem is a könyvecskén, mint inkább a borítólap kacagtató illusztrációján. Egy óriás hal gyomrában, vacak kis háromlábú széken ül lesben a kocahorgász, csalival kivetett horgászbotjával. Vízi zenebona. Szerzője jó öreg magyar- országi barátom. Molnár Aurel, a vizek szerelmese, aki annyi szépet és jót írt Csehszlovákiáról, kijártakor bejárta az ország legszebb zegzugait, és városainkat Prágától Kassáig. Könyve csupa-csupa muzsikával párosított előszavában Händel, Chopin, Debussy, Liszt, Wagner, Respighi mellett Smeta- náról sem feledkezik meg, mikor a száztornyú Prágát varázsolja elénk. „A Má vlast, a Hazám, ma is kedvenc lemezem“ - vallja Aurél barátom. Megvettem azonmód a könyvet s le sem tettem, míg a végére nem értem. Tizenként szerelmi vallomás a vizekről, horgászokról, halászokról, barátokról. A könyv befejező szakasza a „Legenda a hálász- léről“ címet viseli. Szól benne Krúdy ról, a balatonszentgyörgyi Gyuri bácsiról, a Vág menti Galgóc egykori uráról, Thurzó Szaniszló- ról, Fejes Endréről, Fekete Sándorról, csupa mester halszakácsról s a végén a magyar ember legkedvesebb eledeléről, a háromszorosan csípő halászléről. Ezzel a fenséges eledellel úgy állnak - legalábbis a halasok zöme, mint Kö- zép-Európa népe a labdarúgással: mindenki szentül hiszi, ö aztán tudja, hogyan kell a labdába rúgni. Aurél is ebben a téves hitben élt mindaddig, míg egy szép napon levelet nem kapott tőlem. Hogy mi állt a levélben? ,,Kedves Pancser Barátom! A közmondás szépen példázza: minek iszik az olyan, aki nem bírja... Minek beszél, ír, tanácsol egy pancser az igazi halászléről... Nos, a halászlé! Azt hiszem, tudod, ha nem, hát tudd meg, hogy fiatal koromban a Duna, a Vág, a Nvitra, a Dudvág, a Kis-Duna vizein csónakázva nőttem fel. Nagy evezős voltam, a csapásaimat aszerint húztam, hogy merre van egyik vagy másik szákállás, halászkunyhó, az öreg Cili ing bácsi, Tóth Ambrus, a ravasz Angyal vagy a halgyárosnak csúfolt egyetlen zsidó halkerítő, gyerekkori jó haverom, Czeglédi Ármin. Ők mind-mind nagy mesterei voltak a halászlé készítésének. Ha megálltam náluk, és földbe ástam a két, borral töltött literes fiaskómat, ők a nagyobb gödörbe beállították a gőzölgő halászlével a bográcsot. Cilling papa nemegyszer elmagyarázta:- A halászléhez az egyik legfontosabb kellék a hal mellett a víz, de mindig annak a víznek kell lennie, amelyből a halat kifogták.- A halászléhez legalább négyöt fajta hal kell, de a legfontosabb, és ez kerül a bogrács aljára, a márna. Aztán jöhet a ponty, a csuka meg a harcsa, de a kecsegét se felejtsd ki belőle, legalább másfél arasznyi abból is legyen benne.- A bográcsba egy kevés hagymát ieszel, egészen apróra vágva, aztán az aprószálkás halból egy marókra valót, ezt meghinted édespaprikával meg méregerőssel is. Aztán fölöntöd vízzel, hogy háromuiinyira ellepje. Félórácska után a megtisztított és besózott, felszeletelt csukát, harcsát, pontyot, kecsegét és persze a márnát is beleveted. Ha a forró víz a halat nem lepné el, akkor hozzáteszel még annyi vizet, hogy éppen csak ellepje. Ha forrni kezd a lé a hallal, akkor a bográcsot jobbra-balra egyszer-kétszer, majd fordítva megrázod, de - isten őrizz, sose keverd meg, csak taszigáld. Húszharminc perc sem kell, s kész az igazi „hal-legenda“, az igazi halászlé. Hisz azért halászlé, mert semmi szakácsi ügyeskedéssel nem kell fondorlatoskodni. Szűrni, pa- szírozni, pótanyagokat használni hozzá, minek az? Apropos! - halászok! Hetenként maximum egyszer hagyták ott a vizet, s keresték föl a családjukat. Ilyenkor otthon ötliteres üvegbe rakták a frissen készített kirántott halat, leöntötték esetes-hagymás, kicsit cukrozott vízzel, és hétfőn reggel ezt vitték magukkal. S amikor hét közepén az ecetes lé'már jól átjárta, átette magát a halon, akkor a halászlé helyett ezt ették. Még egy érdekesség: mifelénk a Dunán a halászok hosszú, vékony pengéjű bicskával pörgették ki a tenyérre vett főtt halból a szálka nagyját, az apraját meg a száj jobb vagy bal sarka mentén köpködték ki, mint a gútai gyerek a szotyola burkát. “ „Eddig Nagy Jenő barátom kritikus levele. — sopánkodik Molnár Aurél - Egyszóval, a halászlémmel megbuktam. Pancser vagyok... Nincs semmi ellenvetésem. Csak éppen azt kérdezném meg tőle, hogy főznek-e még ma feléjük Duna-vízzel, mint ahogy én sem mernék ma már a Balaton vizével halászlét főzni. A márnát, a kecsegét, a csukát, a harcsát már nem is említem, boldog vagyok, ha néhány pontyot és keszeget sikerül fognom. Szóval, maradjunk abban, hogy pancser vagyok. De így, porig alázva is, szeretném még egyszer meghallgatni az én dilettáns-halászlém halk rotyogását. Mert ez a valóság, míg Jenó barátomé már csak legenda..." - fejezi be a Vízi zenebona című könyv szerzője gondolatait. Eddig hát fényes receptem, ám ha szívemre teszem kezemet, s hallgatok Aurél barátom intő végszavaira, nem tudom, nem tudom, hogy a dunai halászlét a régi lelkesedésemmel ajánlhatnam-e. Bocsánat, de próbálják ki - és nyilatkozni csak aztán nyilatkozzanak! Én is próbát teszek, ha megkapom a halászléhez szükséges halfajtákat. Nagy Jenő * A 1991. V. 17.
