Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

V 9 Vasárnap délelőtt Gálffi Lászlóval gényes, fáradhatatlan, nagy belső erőket mozgató színész, akinek nin­csenek ilyen-olyan trükkjei, fortélyai, ismerős megoldá­sai. Csak az őszinteségével, az érzékenységével, a leiké­vel tud jól játszani. IV. Hen­rik, II. Ludwig és II. Richard után most ismét egy királyt formál meg: IV. Edwardot a Vígszínház színpadán. Filmszerepet legutóbb Jancsó Miklós Isten hátrafelé megy című alkotásában kapott. Pá­lyája első szakaszában sérü­lékeny, labilis idegrendszerű kamaszokat és égő szemű ifjú zseniket játszott, majd a nagy uralkodók jöttek és a szokatlan, merész vállalko­zások. Beckett vénséges Krapp ja Az utolsó tekercs­ben, Ibsen reményét vesztett Rank doktora és Hans Chris­tian Andersen, Enquist „föl­digilisztája“.-Most úgy érzem, min­dent elölről kell kezdenem - mondja kacagva lejárt a személyim, a jogosítvá­nyom, a forgalmi engedé­lyem... apró jelek, amelyek megint arra figyelmeztetnek: semmi sem végérvényes. Rimbaud írja az Indulásban, hogy »Eleget láttam... eleget szereztem... eleget tapasz­taltam.« Most én is új érzé­sek, új zajok felé tartok.“ 9 Mit látott, mit tapasztalt mosta­nában maga körül? — Rosszat. Minden téren csak rosszat. Ez persze nem úgy ér en­gem, hogy akkor lehúzom a rolót és „öngyilkolok“ ... nem! Csak retten­tően bosszús vagyok, mert ilyen lég­körben, mint a mostani, képtelenség alkotó munkát végezni. Szeretnék, de nem tudok. A zeneszerző sem akkor komponál, amikor össze akar dőlni a ház, és a színésznek is nyu- godtabb körülményekre van szüksé­ge, elvégre a leikével dolgozik. Szó­val dühít a helyzet, közben tudom, ebből is hasznot húzhatna a színház, hiszen kipróbálhatnánk végre vala­mi újat, valami mást, csakhogy a színház most annyira le van ma­radva, hogy az borzasztó. Nem vé­letlen, hogy az emberek inkább mo­ziba mennek, ott még válogathatnak a műfajok között. A színház, ahe­lyett, hogy a hangulat fölé kereked­ne, alá akar menni és ez egyszerűen felfoghatatlan számomra. Nincs egy író, egy rendező, aki kezdeményez­ne. Senki sem mer, pedig most kellene merni, mert nincs mit veszteni. Kísér­letezni kellene, egészen újfajta előa­dásokat létrehozni, ehelyett mit lá­tok? Mindenki kabarézik, sikert haj- hász és azon töpreng, mivel tudna több pénzt szerezni. Jó, nekem sem a királydrámák hiányoznak, hanem a legfrissebb irányzatok, én most bármit kipróbálnék, akár egy üres szobába is beülnék és ott játszanék. Csak hát nagyon kevés dolog ösztö­nöz és még kevesebb visz előre. Én nem tudok dolgozni, ha minden elle­nem szól. Megszületik bennem a gondolat, megindul az érzelem, ihletem is van, erre kész, vége, min­dig mással kell foglalkozni. Az lenne a legjobb, ha elmennék valahova és ott hoznám működésbe magam, de a színészet ilyen, itt kell maradnom. • Ez tehát az egyetlen megoldás? Ülni a szobában és kivárni, hogy mi lesz? — Igen, itthon ülök és megpróbá­lom a lehető leghasznosabban eltöl­teni az időt. A régi szerepeimet mind leadtam már... ez is olyan furcsa! Amikor minden jól ment, rettentő sokat játszottam, talán kevesebb is elég lett volna, most pedig, amikor szükségem lenne egy-két olyan da­rabra, amely lelkileg és szakmailag is fenntartana, szinte semmi sincs. Egyetlenegy szerepem van a Vígben és az is csak néhány perces, ami pedig lett volna, az Utazás az éjsza­kába, elmarad. 9 Zsoll Béla Erzsébetvárosának tolókocsiban is küzdóképes drogé­riatulajdonosa, akit a Játékszínben játszik, nem igazi öröm?- Nekem az csak egy etűd és én nem erre vagyok beállítva, hanem sokkal nagyobb és nehezebb felada­tokra. Ilyen szerepeket, ha jól meg­gondolom, egy évadban hatot kelle­ne csinálnom, s talán még az is kevés lenne. Rengeteg bennem a fölös energia és egyre több lesz sajnos, mert lehetőségek híján nincs hol le­vezetnem. ♦ öt évvel ezelőtt ugye, meg sem fordult a fejében, hogy így alakul majd az élete.- Engem a vészhelyzetek mindig előbbre lendítettek, tehát nem fog­lalkoztam velük, ezért aztán eszem­be sem jutott azon töprengeni, hogy mi lesz, ha változik a helyzet. Az életben mindig adódik valami várat­lan megoldás... önálló esttel például bármikor nekivághatok az ország­nak, csak hát amikor túl sokat kell mellékesen csinálni, azt már nem tartom jónak. Mint ahogy annak sem örülök, hogy megint nekem kell kita­lálnom valamit - magamnak. Persze lehet, hogy a közönség ezt élvezi, én •már utálom. Ez a színházam dolga lenne, de a színházak manapság másra figyelnek, nem a színészekre. ♦ Most, amikor anyagi támogatás híján veszélyben a magyar kultúra teljes intézményrendszere, talán nem is csodálkozhatunk ezen.- A filmgyártás haldoklik, az tény, bár folynak még ott is ilyen­olyan kísérletezések, a tévében talán hamarabb találnak majd kiskapukat. Nehéz, átmeneti időszak a mostani, a pazarlásoknak vége, üres a kassza, egyelőre nincs mihez nyúlni. A szín­házban egyszerűbb a helyzet. A szí­nész kimegy a színpadra, leül egy székre és kezdődhet a játék. Ám a színész „közvetítő“ és ha nincs mit közvetítenie, akkor bosszankodik. ♦ S miközben várakozik, önma­gára is jobban figyel.- Ez alkati kérdés. Én amúgy is sokat foglalkozom magammal. > Netán az a típus, aki örökösen önmarcangol?- Nem, nem szokásom az önmar- cangolás. Van egy pont, ameddig nagyon ritkán megyek le. Nem a ké­nyelem és nem is a félelem tart vissza, hanem a tudat, hogy nagy sebeket találok ott lent, olyan sebe­ket, amelyek irtózatosan tudnak fáj­ni. így van ez. Amikor önmagával foglalkozik az ember, csak a rossz jön elő, a jó nem, pedig arról is tudnunk kell. Én úgy hiszem, sok jót kaptam eddig, de sokat el is szalasz­tottam, mert rengeteget dolgoztam. Az sem volt egészséges állapot. Pró­bák, előadások, forgatások, sokszor még éjszaka is a felvevőgép előtt álltam. Az angolokkal készített Wagrfer-sorozat után az olaszok ajánlottak fel egy parádés szerepet, aztán lett volna még valami, de le kellett mondanom erről is, arról is. ♦ Miért?- Egyszerűen azért, mert nem tudtak egyeztetni a színházzal. A le­hetőség, az ajánlat pedig olyan, mint a szerelem. Ha nem tudja megragad­ni az ember, akkor egy idő után elmegy és nagyon ritkán jön vissza. 9 Olyasmit egyszer sem érzett a Wagner után, hogy visszahuppant oda, ahonnan elindult?- Elvileg mindenki huppan. Mu­tasson nekem két színészt, aki most fent van. Senki sincs fent. Még az sem, aki sokat játszik, szakmailag ai sincs a csúcson. Odaképzelheti ma­gát, de akkor sincs ott. Rólam, ha egy évben csak egy filmben szerepe­lek és egy jó darabban veszek részt, azt beszélik, hogy sehol nem va­gyok. Ezen is csak nevetni tudok. 9 Akkor hol van most?- Egészen jó helyen, csak éppen csend van körülöttem, mert megfele­lő munkára várok, ami kimozdítana. 9 Mit ért az alatt, hogy meg­felelő?- Hát ez az, ezt kell majd kitalál­nom. Ha nem jön semmi, megcsiná­lom a Jób könyvét, és szó van már egy érdekes vidéki vendégszereplés­ről is. A Jób könyve régóta foglalkoz­tat már, de úgy érzem, most jött el az ideje, hogy színpadra állítsuk. Most, amikor egyre többen vannak azok, akik rendesen, tisztességesen végez­ték a dolgukat és a megérdemelt jó helyett csak rosszat kapnak. Ez ellen lázadni kell, tiltakozni, ebbe nem szabad belenyugodni. 9 Évekkel ezelőtt más terve is volt. Pasolini írásaiból akart önálló estet rendezni.- Azóta rájöttem, vámom kell még ezzel. Egyrészt azért, mert idő­sebbnek, jó tíz évvel öregebbnek kell lennem ahhoz, hogy hitelesen tolmácsolhassam őt, másrészt pedig a közönség sem tudná még elfogad­ni, megérteni őt. 9 Önmagát érettebbnek találja-e, mint mondjuk hat-nyolc évvel ez­előtt?- Változom, de nagyon keveset. Egyszer úgy érzem, koravén va­gyok, máskor meg gyerekesnek tar­tom magam, ami természetesen nem a viselkedésemben nyilvánul meg, hanem a dolgokhoz való hozzáállá­somban. Sokszor akkora naivitás bu­kik ki belőlem, de akkora, hogy azon nekem is nevetnem kell. Túlságosan őszinte vagyok, mindenhez máshogy viszonyulok, mint egy korombeli férfi. > Ez persze nem biztos, hogy ott legbelül kamaszkort jelent.- De, de, olyasmit, mert egy har­mincnyolc éves ember ne legyen ennyire becsapható, ennyire lelkes, irányítsa inkább az életét, erős és határozott legyen, megfontoltabb. Az arcommal is gondjaim vannak. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, mert nem azt tükrözi, amit tükröznie kellene. Ha játszom, meg­változik, akkor kiül rá valami, akkor jobb lesz az érzelmektől, különben sem ilyen, sem olyan. Már nem fia­tal, és még nem érett. ♦ II. Richárd palástját és joga­rát, látom, megtartotta magának, de ott legbelül gazdagodik-e, amikor ilyen hősöket játszik?- Nyer is, veszít is az ember, miközben szerepből szerepbe megy. Olyan ez, akár a libikóka, csak okos­nak és bizonyos fokig ösztönösnek kell lenni. A figurákkal amelyeket eljátszottam, egyébként úgy vagyok, akár a kapcsolataimmal. Ha véget is értek, nyomot hagytak bennem. A palást sem azért van itt, hogy könnyes szemmel mehessek el mel­lette, nem. Ránézek és tudom, jó volt benne játszani, jó volt, hogy sokszor magamra vehettem, ugyan­akkor az sem mellékes, hogy időben tettem le, amikor a szerepet már kiéltem magamból. Ilyen szempont­ból nagyon furcsa természetem van, nekem mindig más kell, engem min­dig az új vonz, az ismeretlen. Amit leadtam, az nem érdekel többé, az már a múlté, a ma és a holnap sokkal fontosabb számomra. Lehet, hogy ez a nagy rend, ami most körülvesz, egyszer csak értékké változik át, majd meglátjuk. Még bírom türelem­mel, még tudok várni, csak arra kell vigyáznom, nehogy legyőzzön a depresszió. 9 Gyakran megtörténik?- Szerencsére nem, mert nem ha­gyom magam. Amilyen gyorsan csak tudok, már jövök is fel levegőért, aztán dühöngök egy nagyot és kész, vége, újra jól érzem magam. Renge­teg tárgy van itt körülöttem, ami kiragad a rossz hangulatból. Egyszer egy könyv, máskor egy kép, megint máskor egy film az, ami megmelen­geti a szívemet. Ettől függetlenül azért kedvem lenne néha kiüríteni a lakást és üres kockában, csupasz falak közt élni, mert akkor még mélyebbre áshat magában az ember. • S akkor mire törekszik? Arra hogy a legjobb legyen?- Dehogyis akarok én a legjobb lenni! Nekem az a célom, hogy más legyek, hogy egy alakításomra azt mondják: érdekes. Ilyen vonatko­zásban a szerepeimben is a negy­venéves ember problémáit szeret­ném megmutatni. Azt, hogy hol ron­tottunk, miben tévedtünk, mibe kell beletörődnünk és mibe nem. ♦ ön hol rontott? Rontott egyál­talán?- Naná! Rengeteget. Olyan szere­peket is elvállaltam, amelyeket azonnal vissza kellett volna adnom. Ezért mondtam az előbb, hogy naiv vagyok. Mindig, mindent elhiszek, amit belém látnak. 9 Akkor hát milyen a profi szí­nész? Mindent el tud játszani, vagy csak erősen meghatározott szerep­körben mozog?- Nehéz erre egyértelmű választ adni. Én úgy érzem, csak azokat a szerepeket tudom megcsinálni, amelyekhez közöm van. Ezek sze­rint én nem vagyok profi. Azokban a szerepekben ugyanis, amelyek tá­vol állnak tőlem, még a középutat sem tudom elérni. Adni én csak azokban a darabokban tudok, ame­lyekben rátaláltam, ráéreztem vala­mire. A profi színész abban is külön­bözik a többitől, hogy nem tud iga­zán lelkesedni, 'én meg örömszínész vagyok, aki a kellékektől kezdve a világításig mindent a kezében tart. Én, ha azt látom este a kollégámon, hogy rosszkedvű, akkor addig pum­pálom a lelkét, amíg hangulatba nem hozom. ♦ Es mégis azt állítja: nem akar a legjobb lenni.- Nem. Csak érdekes. Zeffirelli megcsinálta Mel Gibsonnal a Hamle­tet. Örületes dolgok vannak a film­ben, a dán királyfi lekever egy-két pofont a mamának, dühében szét­rugdalja az égő gyertyákat... igen, ezt ma így kell megrendezni, mert ilyen az élet és Zeffirelli pontosan, jó érzékkel oldott meg minden jelene­tet. Olyan nyelven, olyan gesztusok­kal szól a fiatalokhoz, hogy megfog­ja őket. így akarok én érdekes lenni. Problémákat megoldani úgysem tu­dok, a világot nem változtathatom meg, a művészet nem is képes erre, az csak felkészít a jóra, a szépre, meglök, hogy tovább tudj menni és új utakat mutat. 9 Félelmei vannak-e?- Az időtől félek, az évek múlásá­tól. Szörnyen idegesít, ha azzal jön valaki, hogy ráérsz, ne siess, fiatal vagy még. Lehet, hogy van még negyven évem, de az is lehet, hogy nincs, mindenesetre van egyfajta túlélési attitűd bennem. Megpróbá­lok elraktározni magamban mindent, a jót is, a rosszat is, hogy ha kell, ha eljön az ideje, ezt is, azt is hasznosí­tani tudjam. Manapság az a borzasz­tó és ez dühít a legjobban, hogy nem lehet tervezni. És senki sem ter­vez... nincs jövőképük az embe­reknek, mindenki csak most, azon­nal, rövid távon akar valamit, a mű­vészet pedig hosszú távú dolog. És ezt akarják elvenni tőlem, ettől akar­nak megfosztani, s ez az, ami féle­lemmel tölt el. Hogy nem tudom megvalósítani mindazt, amit elter­veztem. Át kell vészelnem valahogy ezt az időszakot, nehogy a cél előtt fáradjak ki. Most még nincs baj, tele vagyok energiával, ha „bekapcsol­nának“, bevilágítanám egész Buda­pestet, de nem kell a fény, nekünk most sajnos, elég a félhomály is. ♦ Ha külföldön próbálkozna...- Most, amikor itthon baj van, most menjek el külföldre? Mehet­nék, mert lenne hol jelentkeznem, és ha eleinte nehéz is lenne, el tudnék azért indulni kint is. De most, ami­kor itt kell kitalálni valamit? Nem. Nekem maradnom kell, érzem, hogy maradnom kell. Szabó G. László ■ * 14 1991. I. 25. Méry Gábor felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom