Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
wo««»« A várost, melyet a történelem kettészelt és átkeresztelt, utolérte a Vírus. A betegség, amely fejlődésnek álcázva magát bekopogtatott az otthonokba, barátságosan letelepedett egy kényelmes fotelben, elbeszélgetett a háziakkal, koccintott a házigazdával, s élénk képzelőerőt fitogtató részletességgel a jövő körvonalait kezdte felvázolni, miközben a jelenlévők nagy megrökönyödésére teste felpüffedt, megkeményedett, az arcából nőtt apró kéményekből meg fojtó füst kezdett gomolyogni, hogy a házigazda és családja jobbnak látta, ha az udvarra menekül. Meg is tették, de mire fuldokolva, köhögve, vörös arccal kijutottak a szabadba, a házat már emberek lepték el, akik teherkocsira rakták a bútorokat, a szőnyegeket, a vázákat, a könyveket, egyszóval mindent ami mozdítható volt, s a földből nemrég kinőtt beton- építmények egyike előtt fékeztek le, hogy a sörtől izzadó rakodómunkások egyenként az ötödik emeletre cipeljék a rakományt. A család még mindig tétován állt az udvaron, számukra túl gyorsan peregtek az események, pedig ekkorra már eltűntek a cserepek, fogyatkoztak a gerendák, majd a falak szétolvadtak téglakupacokká, a ház helyén gaz, törmelékek vicsorították fogukat az arra elhaladókra, eltűntek a háziállatok, s maga a család is köddé vált. Csak a szél bolyongott még néhány éjszakán a. romok között, míg a fejlődésnek álcázott figura már egy másik ház ajtaján kopogtatott, s a lakók mit sem sejtve nyitottak ajtót neki... A várost egy-kettőre átalakította a Vírus, anélkül, hogy bárki megakadályozhatta volna, vagy egyáltalán észrevehette volna, hogy egyáltalán mi is történik. A panelpaloták a sakkban sosem használt szabályok szerint ütötték ki a fákat, a bokrokat, a léckerítéseket, s mindent, aminek valami köze volt a téglához. A földből új utcák, bevásárló- központok nőttek ki a már meghódított területeken. Zajlott az élet, váltakoztak az évszakok, az emberek közönnyel, fásultan fogadták a látványt, melybe új és új építmények kezdtek betelepedni, ám olyan lassan, mintha maga Kőműves Kelemen kezdett volna hozzá a munkához - alig látszott a Munka nyoma. Mi már régen egy betonmonstrum negyedik emeletén éltünk a családdal, mikor megtudtam, hogy a Szarvas utcának is meg vannak számlálva a napjai. Nem messze a Szarvas utcától állt valamikor az a kis utca, ahol a régi házunk állt, itt töltöttem a gyerekkoromat. Ez a rész már régen lebontásra került. Az udvar, a kert, a cseresznyefák helyén ma már betonjárda, parkoló és egy hétemeletes panelvár áll. Az orgonák illatát felváltotta a por, a gaz, kakaskukorékolás helyett fékcsikorgás ébreszti az embereket. A Szarvas utca köly- kei is felnőttek már, családot alapítottak, elköltöztek. Egyedül a mozi nem változott semmit, most is olyan kopott, lemállott vakolatú házacska volt, mint hosszú évekkel ezelőtt. A sorsa most neki is megpecsételődött, mint az utcának: lebontják. Egy tábla hirdeti az ajtón: Utolsó vetítés e héten pénteken. Megnéztem, mit vetítenek, de csalódnom kellett. Az utolsó napra sem jutott semmilyen kiemelkedő filmalkotás, csupán egy régi, fekete-fehér háborús film, amit talán már négyszer is volt szerencsém látni. De akkor nem ez számított. Nem a film miatt akartam beülni a pici, kopott falak közt meghúzódó recsegő ülésekbe, hanem magáért a moziért. Hiszen a múltamból, a gondtalan ifjúságból veszik egy darab el azzal, hogy ez a mozi nem lesz többé. A régi élményeket akartam újraélni, vagy legalább egy kicsit felidézni magamban. Azelőtt azzal Z. NÉMETH ISTVÁN a lánnyal is gyakran jártunk ide, aki most a feleségem. Tulajdonképpen a mozinak köszönhetem őt, hiszen egy este véletlenül épp melléje szólt a mozijegyem... A régi társak és barátok persze nem lesznek itt. Messze laknak innét, a legtöbbjüket fel sem ismerném már. Igen, a mozitól kell elbúcsúzni. Másfél órát szánni rá a rohanásban, mielőtt a földdel teszik egyenlővé. így történt, hogy jó előre megvettem a két jegyet, s titokban sokat gondoltam a Szarvas utcában eltöltött évekre, csínytevésekre. Mikor eljött a péntek, valami apróságon összevesztem a feleségemmel, de moziba azért elmentünk. Duzzogva és sértődötten ültünk egymás mellett, s ekkor már azt kívántam, bárcsak minél hamarabb túl lennénk a filmen. Telt ház volt, a jegyszedőnő többször is összecsapta a kezét örömében: rég látott ennyi embert ebben a kis teremben. Meglepődve tapasztaltam, hogy sok ismerős foglal helyet a székeken, némelyikben régi játszópajtásomat véltem felismerni. Nem mertem egyiket sem megszólítani, hátha tévedés és csak magamnak mesélem be, hogy újra mindenki itt van a régiek közül. Aztán sötét lett. Elkezdődött a film. Az elején nem volt semmi galiba, csak később kezdett morajlani a nézőtér.- Ezt én nem így ismerem! - mondta valaki.- Ez nem is az a film! - hörgő tt egy másik hang a dühtől.-De az! - sipította egy sovány hang. - A kezdete az volt, aminek lennie kellett. Csak a közepe nem stimmel...- Biztosan elcserélték a tekercset - vélekedett egy idős hölgy. Az történt ugyanis, hogy hiába tört ki a vásznon a háború, a katonák nem voltak hajlandók fegyvert fogni. Egyetlen lövés sem dördült el, az eszelős tábornokok hiába tépték a hajukat és hiába üvöltöztek, az egymással szemben álló két hadsereg kártyában, sakkban és sörivó versenyben volt csak hajlandó eldönteni, ki is nyerje tulajdonképpen az ütközetet. Nem hulltak a bombák, nem repültek ágyúgolyók, mint ahogyan a golyószórók is bölcsen és mélyen hallgattak. Mégis volt, aki elesett, de nem puskagolyó találta el, hanem túl sokat talált inni. Csattogtak a lapok, kattantak a sakkbábuk, a lövészárkok barkochba-kérdésektől rengtek. Az óvóhelyen egy ideig türelmetlenül vártak az emberek, majd mindenki visszaszökött a saját házába. Folytatták mindennapi életüket. Néhány hadseregparancsnok és vezérkari tábornok nyomta csak a katonai kórházi ágyat, őket is súlyos gutaütéssel szállították be.- Mesefilm! - kiáltotta valaki.- Felháborító! - dörmögött egy idős bácsi.- Mikor lőnek már? - kérdezte egy gyermekhang az anyjától. A film pergett tovább, a nézőtéren egyre nagyobb lett az elégedetlenség és a zűrzavar. A Vörös Hadsereg végül vodkaivás- ban első lett, így a németek kénytelenek voltak visszavonulni. A háború befejeződött. A film is.- Kérjük vissza a jegy árát!- mondta bátortalanul valaki.- Háborút jöttünk nézni, nem sakkpartit! - méltatlankodott egy tinédzser és rágta a rágógumiját.- így becsapni az embert!- csóválta a fejét egy hentes.- Legalább egy harakiri lehetett volna benne...- Ide se jövök többet - fenyegette meg botjával az üres vetítővásznat egy százéves bácsika.- Ha már az ember otthon szőnyeget porol, legalább itt láthatna egy igazi szőnyegbombázást! - sóhajtozott egy fiatal apa. A jegyszedőnő rémülten bújt az egyik sarokba.- Ezt a filmet most vetítjük huszonkettedszer, de eddig mindig halomra gyilkolták benne egymást. Nem értem! Nem értem!- Átvertek minket, Lujza!- sziszegte egy volt pártelnök a felesége fülébe.- Le kéne bontani az ilyen mozit! - üvöltötte egy kőműves. Csak mi maradtunk szótlanok a feleségemmel. Utolsónak hagytuk el a nézőteret, majd egy kéz örökre leoltotta a villanyt.- Jól megtréfálta az embereket ez a mozi! - mondtam az utcán a feleségemnek.- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy épület írta át a filmet? — kérdezte csodálkozva.- Miért ne? Halála előtt megtehette. Örömet akart szerezni az embereknek azzal, hogy nevetségessé tette a háborút. Most az egyszer, ezen a vetítésen nem került sor öldöklésre!- De az emberek mégis elégedetlenek voltak. Úgy érezték, hogy ők lettek nevetségesek. Hogy be lettek csapva. Végig az úton, hazafelé, ezen gondolkodtunk. Egy biztos: a mozi újra összehozott minket, kéz a kézben sétáltunk. Az utca helyén ma üzletek vannak. A *mozi helyén egy fegyverkereskedés áll. Téli mezőkön Téli mezőkön suhan át a fehér s hallgatag idő. Ami elmúlt, többé vissza nem talál, elnyeli roskadt lábnyomunk a végtelen mező. A szófián erdőt alkony boronálja, a hűdött rétnek nincs csak jégvirága. Nézd a bokrokat, minden bokron ott a fagy rózsája, esendőbbé lett az életünk, lecsüng a kökény megtöretett ága, porzik, csapong a hó a gúnyos szél szavára. DÉNES GYÖRGY versei Indulás a télbe Megyünk a télbe, csillagtalan barlangi télbe, figyeltek-e baljós s könyörtelen üzenetére? Az ember lelke elsötétül, látomásai befagynak s hiába mond imát a hallgató falaknak. Künt szélvihar, toporgó fák karéja, leszáll az éj, az óriási héja, éles karmát a fagyos földbe vájja, fölriaszt álmainkból nyugtalan vijjogása. Szürkén s reménytelen virrad meg a hajnal, jégeső paskolja ablakunk haraggal. Zugából az ember ki sem dugja orrát, örült szelek mérik mérhetetlen sorsát. Tél... tél..., Vén csontjaink zörögve, fájva döbbentenek a testi szolgaságra, hófúvásra, átokra, szenvedésre, a szívfájdító s nyomasztó sötétre. Tébláboló Tébláboló hollók Téblábolnak a hollók a hó fekete lelkek fehér szőnye szemet ingerlő tollas vígan e gyász-madarak kedvesek Szemmel követem őket, at egymás nyomán landolnak vagyok most értük útszéli de a szívem híven oda táró Károgjatok csak, éhes mac fohászotok elpattan a jégé Van még helyetek vén naf Alamizsnát koldultok már Testvéreim, csodálom han, S kik Grimm-mesékböl szí nézzetek rám, én is holló éhes álmokkal, vágyakká Frantisek Jocha Ufaaéa- Románek és Véruska házasodnak — mondta Libuska nagymami, amikor a család leült a vacsorához.- Honnan tudod? - kérdezte a lánya, Zuzana.- Láttam őket - mondta a nagymami egészen meggyőzően. Libuska nagymami reggel odaül lakószobánk ablakához, és kinéz rajta. Figyelmesen néz, semmi nem kerüli el a figyelmét.- Butaság - mondta a lányom, Ivana.- Nem butaság. így mentek, és csókolóztak az utcán - mutatta a nagymami.- Jó! — üvöltötte Ivana, Vladimír pedig, a fiam, kacagni kezdett.- Nagymami, manapság a fiatalok bármikor csókolóznak az utcán - magyarázta a feleségem.- Csakhogy ez nem akármi volt, és Véruska teherben van, látni rajta! - jelentette ki a nagymami, és ezzel a meggyőző bizonyítékkal lezárta a vitát. Másnap arról tájékoztatott bennünket, hogy Kadrábek mérnök egy szőke novel jar, akit tel is hozott a lakására.- Ez rettenetes! - kommentálta a helyzetet nagymami, láthatóan sajnálva Kadrábek feleségét. Nem sokkal ezután megtudtuk, hogy Volínek lop. Ugyanis fél tíz tájban rohant haza.- Ok nélkül nem rohant volna. Biztosan lopta azt a nagy füstölt sonkát, amit hozott - állította a nagymami. Másnap este eljött hozzánk az említett Véruska mamája veszekedni, mert a feleségem elmondta a kolléganőjének, hogy a lány állapotos.- Az én Véruskám rendes lány, eszébe sem jutna együttjárni azzal a lump Románekkal! - hadarta a folyosón, ahová a feleségem ki- tuszkolta őt, miközben nyugtatni próbálta. Libuska nagymami téves információinak köszönhetjük, hogy az utóbbi időben rengeteg kellemetlenségünk akad. Kadrábek mérnök méregbe gurult, és azt ajánlotta, menjek el szemorvoshoz, ha nem vagyok I merni. Termés sonkát cs egy barna rágcsokro bizottságé idéztek miatt.- Ennei- mondta, és jó! me- Nem te: magam! X nem híres rek igazgt óra tájbai a szolgálat ban. hogy szórakozz a baklövé: na az állá megvonta umot!- A nag gyedik er kell - mc meg a Iá a kelleme lesz végük- Terme a feleséger csian rám vajon hog vaslatukat- No^i deztem.,.i Nagy l mondták:- Veszü- egy látcsi & \
