Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
1991. január 25. XXIV. évfolyam Ára 4 korona a 4. oldalon Kiss József cikke a 6. oldalon Ozorai Katalin írása a 9.oldalon M egsárgult, régi fényképek érzékletesebben mesélnek szétszóratásunk, szellemi sorvadásunk fájdalmas mértékéről, mint több kötetnyi statisztikai adat. Pedig ezek a fotók nem is oly régen, alig két-három generációval előttünk, a pártállam internacionalista eszmékkel felpántlikázott szellemi zsarnokságának égisze alatt oly vehemensen szidott első köztársaság idején készültek. Iskolaudvarokon, árnyas gesztenyefák alatt, templomkertben, máj álisi díszletek előtt csapatnyi gyerek fogja közre a „lámpást“: a tanítót. A szellem robotosát. Ami első pillantásra szembeötlik: ezeken a csoportképeken hiányoznak az egységet demonstráló relikviák, a pionír-nyakkendő, a szikra-jelvény, az ilyen-olyan billogok. Csak a sok gyerek^ az egy szem tanítóval. Az utolsó lélegzetvételek pillanatában, a nagy tüdőembólia előtt. Balgaság lenne hasonlítgatni, vajon mennyivel voltak okosabbak, avagy tudatlanabbak a mai nebulóknál, milyen világképet, eszmei súlyokat aggatott rájuk a masaryki demokrácia oktatásügye, mennyit nyomott az akkori iskolatáska, milyen tankönyvekből tanultak, hogyan álltak helyt az élet viharaiban az akkor cseperedő nebulók - ha úgy tetszik, állampolgárként, vagy kisebbségi sorsban, magyarként. Egyszer, nyilván, bele kell nézni a történelemnek ebbe a bugyrába is. Engedjétek hozzájuk Mi sem lenne egyszerűbb, mint párhuzamokat vonni, összehasonlítgatni és szentenciákat lobogtatni a jogfosztottság éveitől a husáki konszolidáción keresztül alig egyéves demokráciánk állapotáig. Úgy-ahogy ismerjük a negyvennyolc előtti éveket, tisztában vagyunk a létező szocializmus hazai praktikáival, nyílt-rejtett támadásaival, amelyek - úgymond a mi érdekünkben - ellenünk irányultak. Nemrég ünnepeltük a nyelvtörvényt: szellemi diszkriminációnk újabb dokumentumát, fényes, demokratikus másodrendűségünk új fent törvényerőre emelt aktusát. Kétségeink, ha voltak a demokrácia ránk osztott parcelláit illetően, az illetőségi törvény körüli huzavonák idején megerősíttettek: a nacionalizmus túlélő erői szeretnének minket a markukban tudni továbbra is. Egyelőre nem jártak sikerrel, de nem lehetnek illúzióink: a készülő alkotmányok egyikében ismét megpróbálják benyújtani a számlát. De milyen egyszerű így sírdogálnunk a sorsunk felett, s elfeledni, hogy a cseperedő demokráciában vannak jelentős liberális erők, amelyekben bízhatunk, s mennyivel egyszerűbb másokon kérni számon saját tunyaságunkat, megalkuvásainkat, gyávaságunkat. Mintha nem elsősorban rajtunk állna, anyanyelvi iskolába íratjuk-e a gyerekeinket, vagy meghasonlott tudatunknak engedve, az „államnyelvvel“ helyettesítjük az egyedül lehetséges boldogulást: az anyanyelven való tanulás lehetőségét. Mintha nem is Come- nius mester hazájában élnénk, hanem a Balkán kietlen vidékén. Mintha nem a saját lelkiismeretén kéne számonkéntié annak a magyar szülőnek, aki gyökértelenné, zavaros, kettős (tehát semmilyen) tudatúvá tette gyerekét az elmúlt negyven évben (funkciója érdekében, a vegyesházasság szorításában, vagy egyszerűen gyávaságból, tudatlanságból), hogy unokáival talán szót sem ért. Mintha nem is a világ legnevetségesebb dolga lenne a huszadik század vége felé azt bizonygatni, mire jó az anyanyelv, s miért fontos anyánk nyelvén tanulni a világ minden tudományát. Mintha arról értekeznénk, miért legyen két füle az embernek, vagy kicserélhető-e a pisze orr horgasra. Egyáltalán, miért téma az anyanyelvi oktatás? A világ legtermészetesebb dolgát miért kell unos-untalan bizonygatni, körültopogni, holott legfőképpen a saját lelkiismeretünk az, amivel szemben elszámolnivalónk lehet? Hisz nem az oktatási minisztériumban megmaradt elvtársak, nem a koncepciók és prekoncepciók, nem a meglévő kapacitások és férőhelyek, nem a megszokás kedvéért és okán fogjuk kézen gyermekeinket, hogy iskolába írassuk (s a világ legtermészetesebb módján anyanyelvi iskolába), hanem a gyerekek boldogulásáért! S ha már jobb érvek nem jutnak eszünkbe, emlékezzünk rá, mit mondott Havel elnök a kisebbségi jogokról: mindenkinek annyi joga lesz, amennyit kiharcol magának. Mert a demokrácia, a jogállam terminusa nem egyenlő a kánaánnal: csak lehetőséget biztosít a jogok érvényesítésére. A jogokat azonban akarni kell, a lehetőséggel élni kell, mert a gyerekeink jövőjéért elsősorban mi, szülők felelünk. Engedjük gyermekeinkhez az anyanyelvet, az ember legelemibb jogát. — Kövesdi Károly jozef Tokár felvétele Lörincz János felvétele
