Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám

n mikor 1947-ben kiszáll­tam a vonatból Duna- szerdahelyen, hogy autóbuszon folytassam az utat Pozsonyeperjesre, ebbe a Duna menti nem is egészen kis faluba, tele volt a fejem zavaros elkép­zelésekkel, hogyan lépek majd az osztályba a gyerekek elé, s csak szlovákul mondom majd nekik: „Gyerekek, én vagyok a tanító nénitek, Pozsonyból jöt­tem, hogy tanítsalak bennete­ket.“ Mi lesz, ha nem értik meg? Ez teljesen más vidék volt, más emberekkel, mint Veiké Rovné-Ivor, ez a hegyi kis falu, ahol az előző évben tanítottam. A hegyi emberek kemény életét nehéz volt összehasonlítani az itteniekével, akiknek a gazdag föld bőkezűen nyújtotta a sokfé­le termést. A levegő is más volt, átitatódott a nemrég learatott búza és a gyümölcstől roskadó fák illatával... Szeptember elején, miután az igazgató úr kijelölte az évfolya­mot, amelynek osztályfőnöke lettem, bevallom, lámpalázzal léptem be az elemi iskola máso­dik osztályába; ezt a rendkívüli körülmények okozták, amelyek között tanítanom kellett. Leül­tem a katedra mögé, tekintetem végigfutott a kis emberpalántá­kon, akik riadtan néztek rám (talán én is rájuk), aztán elmoso­lyodtam, az egyik fekete szemű gyerek visszamosolygott rám, és megkezdődött az ismerkedés. Valahogy spontán módon ilyen mondat tört elő belőlem: „Gye­rekek, tudtok szlovákul?“ A fe­jükkel intették, hogy nem. „No, nem baj, megtanulunk szlovákul is. Vagy így: én megtanítalak benneteket szlovákul és ti en­gem magyarul. Mert ahány nyel­vet tud valaki, annyit ér. “ A gyerekek ügyesek voltak, úgy haladtunk, ahogy azt a taní­tás módszertana megkövetelte, az egyszerűtől az összetettig. Sosem felejtem el azt a tanfelü­gyelőt, aki azt verte a fajünkbe, hogy a tanítónak apolitikusnak, erkölcsileg tisztának, igazságos­nak kell lennie, az osztályban ne hangoskodjon, mert az ő ideges­sége átragad a gyerekekre. Ezek a tanító iránti elvárások rövid időn belül nagyon megváltoztak. Az első helyen a politikának, az ideológiának, az internacionaliz­musnak s a kemény ateista neve­lésnek kellett lennie - eltérően az élet természetes folyama­tától. Mivel az „ahány nyelvet tudsz, annyit érsz“ alapelvet már ezelőtt régen elsajátítottam, kihasználtam a lehetőséget, hogy magyarul beszéljek. Egyes itt élő szlovákok ezért sovinisz­tának neveztek, szememre hányták, hogy elárulom a saját nemzetem nyelvét. „Nem, nem árulom el, csak többszörösen is ember akarok lenni“ - bizony­gattam nekik. ■ Mozgalmas ősz volt, amikor először léptem erre a gazdag ■földre. A természetet még nem tették tönkre, nem rombolt még a technika, a vegyszerek, az em­berek közötti kapcsolatok is sok­kal természetesebbek voltak a mainál. Egy jómódú magyar gazda­családnál találtam szállást. Han- ka Piláriková kolléganőmmel jól megértettük egymást és együtt laktunk. A házuk legszebb szo­báját engedték át nekünk, s tisz­telettel viseltettek irántunk. Telt az idő, s mi szlovákul tanítottuk a magyar gyerekeket. Jól haladtunk, rövid idő alatt tapasztalhattuk munkánk ered­ményét. De ahhoz akarok visszatérni, amit mozgalmas ősznek nevez­tem. 1947-et írtunk, s elkezdő­dött valamiféle adósságok tör­lesztése a nemzetiségekkel szemben, ahelyett, hogy a hábo­rú utáni békét élvezve teljes erő­vel munkához láttunk volna. Nem ez történt. Kemény realitá­sok közepette találtuk magun­kat, főleg ezen a területen, ahol a magyar kisebbség élt. A „re­patriálás“ az idegen szavak szó­tára szerint „a személyeknek ha­zájukba való visszatérése“. Gondolkodni kezdtem. A pátria szó hazát, otthont, szülőföldet jelent. De hiszen ezeknek az embereknek a hazájuk, az ottho­nuk itt van, ahol születtek, ahol éltek, ahol művelték a földet, aratták a termést, tartották az állatokat, s örültek az életnek, itt éltek jóban-rosszban, ahogy jött. A Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízottak Testületé által megkötött egyezmény a cseh­szlovákiai magyar s a magyaror­szági szlovák lakosság kölcsönös cseréjéből belegázolt az embe­rek életébe. Naponta találkoz­tunk magyar polgártársainkkal, akik a „repatriálásra“ készülőd­tek. Ez nagyon elkeserítette őket, de ami fontosabb és amit hangsúlyozni akarok, hogy en­nek ellenére sem romlottak meg a kapcsolatok közöttünk. Érez­tem, hogy mérhetetlen, lelkűk mélyére hatoló szomorúságot él­nek át. Ami ezután következett, min­denki számára közismert. A ma­gyar kisebbség egy része „repat­riált“, később a kitelepítést meg­állították. Többször meglátogat­tuk a tisztelendő urat, tele volt a kertje ízes gyümölccsel, bőke­zű vendéglátónak bizonyult ve­lünk, szlovák tanítókkal szem­ben is, bár mindenki tudta róla, milyen kemény magyar. Egy magyar nemzetiségű fiatalember egyszer meghívott bennünket a Duna-ágra csónakázni. Gond­talanul eveztünk a gyönyörű fo­lyóágban. Esténként szlovák da­lokat énekeltünk, közben figyel­tük az itteni magyarok életét, szokásait. Kimondottan jó, néha egészen baráti viszonyok alakul­tak ki köztünk. Ma egyre gyakrabban kérde­zem magamtól, hová lett az az összetartás, amely itt annak ide­jén a kitelepítésről szóló egyez­mény dacára is uralkodott... Jó áttekintést nyertem a ma­gyar nyelvről, amelynek ismere­tét itt tökéletesítettem. A gyere­kek, akik kezdetben szinte meg sem tudtak szólalni szlovákul, nemsokára már szlovák verseket szavaltak s folyékonyan beszél­tek szlovákul. Elmúlt egy újabb november 17-e, nosztalgikus érzések fog­nak el. Hallgatózom belső vilá­gomban, faggatom saját énemet, s optimizmusom dacára is gyak­ran a tehetetlenség érzése kerít hatalmába. Alig egy évvel eze­lőtt álltunk a téren, hullt a hó, Jakubisko úr a pódiumra lépett, s azt mondta az embereknek: „Látjátok, nem ülök az ágon“, Magda Vásáryová szép, kultivált nyelven szólt, hogy összeszorult a torkom. Sírni szerettem volna a boldogságtól, hiszen az, amit mondott, valami magasztos, em­berséges, szép, amire jogunk van, amit a totalitárius rendszer nem tett számunkra lehetővé. Magyarok léptek a pódiumra, s azt kiabáltuk: „Veletek va­gyunk!...“ Aztán a romák jöt­tek, s ők is velünk voltak. Ma­gasba emeltük a kezünket, s együtt énekeltük: „Síúbili sme si lásku...“ Prágába is azt üzen­tük: „Prágaiak, veletek va­gyunk!“ Aztán megérkezett Ha­vel, felment a pódiumra, hideg volt, s így Budaj-sapkát húztak a fejére. Milan Knazko hangja toleranciára szólított fel, kérte, hogy nyissunk utat. Csörgettük kulcsainkat, s kiabáltuk: „Utolsó csengetés...“ Külföldi hazánkfi­ai érkeztek, s azt kiabáltuk: „Le­gyetek üdvözölve itthon...“ S mi történt velünk azóta? Hát nem vagyunk mindnyájan ugyanazok, akik akkor voltunk? Ki árulta el, s ki taposta le a gyengéd forradalmat? Kik azok, akik nekünk mindent el­rontanak, degradálják mindazt, amit az egész világ csodált, s amivel példát szolgálhattunk volna minden olyan országnak, ahol a totalitás, a gyűlölet, a go­noszság és az erőszak uralkodik? S végül a Stúr által megfogal­mazott kérdés merül fel ben­nem: „Hol van a mi nyomorúsá­gunk?“ Nos, már nem ott, ahol egykor volt; a lelkűnkben van, sokakban közülünk, akik min­denféle sérelmeket eszelnek ki, s nem veszik észre a tolerancia hiányával önmaguknak okozott sérelmeket. Komplexusaik van­nak, hiányzik az önbizalom. Ilyenek vagyunk! Még az a sze­rencse, hogy ez nem a többség. Lujza Sikurová (Národná obroda) 4 Tf omáromi Kacz Jenő, a neves JV magyar festőművész, kedvenc témája a híres komáromi szekeresgaz­dák megörökítése volt. Érthető a festő ez irányú ihletettsége, hisz ezek a sze­keresgazdák nemcsak daliás, jóvágású férfiak voltak, de ünnepi viseletűk is csodaszámba ment, no meg, ahogy a művész predikátuma is bizonyítja, szülötte volt a Duna és Vág közé ékelt, szép hagyományokkal dicsekedhető városnak. Milyen is volt az a méltósá­got sugárzó viselet? Kezdem a fekete, csillogóan fényes csizmával, a csizmába sötétkékpászen- tos nadrág volt betűrve, ehhez járt az ezüst pitykékkel, meg az ezüstláncos, díszesen kivert átfogóval ékesített ka­bátka, a kabát alatt az inget fekete, ezüstbojtos, széles csokomyakkendö takarta. A szekeresgazda fején pedig ott díszelgett a majdmindig legényesen, csáléra vágott, perzsával körülvont kucsma. A csehszlovák parlamentnek, a hú­szas évektől volt egy komáromi szeke­resgazda tagja. Fess, akkurátus, baj­szos, derék növésű ember volt. Külö­nösen fényesre pomádézott, hegyes bajsza volt igéző és utolérhetetlen. Fő­leg Komárom és vidéke módos paraszt­sága képviseletében koptatta az akkor még Moldva-parti országház padsorait. Nemigen szólalt föl, inkább csak nézte, vagy talán figyelte a régi épület meny- nyezetét. Inkább csak dekor volt Füssy Kálmán Prágában, mert akkoriban még az egyszerű cseh polgár amolyan furcsa bogárnak, valamiféle keleti rusztikum- szerűségnek nézte a magyar embert, olyan furcsaságnak, mint a pesti „pó- gár“ kintornásnak a cseh embert, tuta- josnak a felvidékit, vagy kucsébemek a szerbet, horvátot, szóval a rácot. Mint említettem. Kálmán bácsi küllem­re, pláne a pompás, csillogó-villogó szekeresgazda ancúgban, valóban dali­ás, kackiás jelenség volt. Nemcsak a szép asszonyságok legeltették rajta áhítatosan szemüket, ha a két ülés­szak közt a Vencel-térre lesétált, de bizony szemet meresztve, csodálattal lesték őt a virzsiniájukat szopogató, sörhasú fő- és altanácsos urak is, egy­másnak suttogva: „no jo, to je ten fesák, to je ale néjakej fajnovej“. A megjegyzés lehetett tisztelet és gúny is: „Ni, itt az a fess, ez ám aztán magasan hordja az orrát“ - így is mondható, meg úgy is értelmezhető: „ez valami finom ember lehet“. Füssy Kálmán elbírta a női szemvil­lanásokat is, meg a férfi népség meg­jegyzéseit, - ő nem nézett se jobbra, se balra. Külsőleg, aratta a sikereket, ám a történelmi helyzet felismerésében, a tények megértését illetően, messze kullogott a valóságtól s az életről, a vi­szonyokról alkotott elképzelései nai­vak, gyerekesek voltak, s még küldött­társai körében, de a hazai magyar saj­tóban is az élcek, gúnyos karikatúrák céltáblájául szolgált a csizmás honatya. Történt pedig, 1932 őszén lehetett,, vagy 1933 tavaszán, komáromi bará­tommal, ha jól emlékszem. Zombory Gyurkával csatangoltunk Prága városá­nak utcáin, amikor is váratlanul szem­betalálkoztunk a nemzetes úrral.- „No, öcséim, — szólt hozzánk, - segít­hetnétek nekem. Valamiféle szép nyak­kendőt kéne vennem ajándékba“. Szí­vesen vállalkoztunk, hangoztatva, na­gyon is értünk a divatos holmikhoz. így azután hármasban a Phönix-palota „Cravatt-club“ nevét viselő, excluzív nyakkendő üzletbe betértünk. Elöl Kál­mán bácsi, mögötte meg mi ketten. Füssy Kálmán a pulthoz érve, zengze- tes, hangos baritonjával, - a híres ko­máromi Dalárda oszlopos tagja is volt, Szekeresgazda-ifjak 1863-ban- szép hangosan, édes anyanyelvén ráköszönt a divatosan öltözött házi hölgyekre:- Szép jó napot kívánok kedves Mindnyájuknak — szólt a tisztelgés a személyzet meg izgett-mozgott, vi­gyorgott, röhécselt, szemükben ott fénylett a kérdés, ez a csicsás ruhás bátyóka ugyan mi járatban van és mit is mondhatott? Mi ketten, megértve a helyzetet, siettünk a tolmácsolással és persze, a nagyobb siker érdekében, közöltük azt is, kit is tisztelhetnek a hölgyek a kucsmás emberben, mert Kálmán bácsi az istenért le nem tette volna fejdíszét. A nyakkendők tucatjai kerültek a pultra. Mi rendre közvetítettünk ve­vő és eladó közt, de úgy látszik sikerte­lenül, mert egyszercsak a komáromi honatyában eldőlt a borjú és méltatlan­kodva, a hangosnál is hangosabban adta mindenkinek tudtára dühének okát: „Hát a kirelejzumát, ki a fene látott már ilyet, idecsatoltak bennünket, ma­gyarokat, Prágához s az itteni nép nem és nem akar megtanulni magyarul!“ Ezzel sarkon fordult, otthagyva csapot- papot és kettőnket is. Csak hónapok múlva, Komáromban vágta a képünk­be: „Árulók vagytok!“. Szűnni nem akaró, haragos szóáradata szerint ak­kor, ott, a Vencel-téri üzletben elégte­lenül vizsgáztunk. Követnünk kellett volna őt kivonulása pillanatában... Még ezer szerencse, hogy nem verte nagydobra átkozódását s így az egész ügy csendben, lassan elaludt... Nagy Jenő Egy meg nem értett honatya * 1991. I. 18. Vasárnap * MI LYENEK VOLTUNK, MILYENEK AKARUNK LENNI? Méry Gábor felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom