Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-07 / 23. szám
>, aki észrevétlenül - wÉbm rá szinte kül. an - tette vállamra st már ne gondolj íl bennem, majd én a nyugalmadról, fett elő, s az egyik ajához ment; nincs 'arázta, senki se lát, :k, kedvemre. Be- íázba, de nem a liftlakás a földszinten y ajtót, s előreenge- i: már első pillantás- k látszott, a hosszú ó lakások különös, tt élettelensége ült L i c jellegtelenek, in- íiiTjplakásba valók, a legszükségesebb: ea»dívány és két szooában csupán az isztalka. Volt még onyhai bejárat mel- láthatóan nemrégi- valaki. Elmentünk áttam, hogy a tűz- tal afrikai nő áll. ítól, ki ez, azt vála- cselédlány, ő főz a lakásban leszek. yelvünket - tette ökéletesen megbíznk le, én az ágyra, somáliai nő szinte álcán a friss meleg , ahogy bájos moz- lajolva leteszi az 'érokat, és láttam, termetű nő, a teste széles, telt karja :eny, igazi szépség . Elrendezte a tá- yedén meghajolt, stt, mintha valamit iá adni, aztán kiem. „Elmész a ki- loz, az Alsóvégre, smerem hát!“ „El- ne'gn^hdod neki, rok vele..Sűrűn iák, s nyomban el is-Igóhoz, akinek heggyel szembeni amiben sem külön- isellérháztól. Fala, etőt fedő nád csak- ilsó és felső szom- mint Böros-Igóén. ilönbözött: ugyan- ivénykerítés volt, >ak Boros-Igó volt öt nehéz lett volna öglalnom. Ma már ■etlen szóban elfér ;zó a bölcsesség. És rebesgették, igaz, íogy ő is, akárcsak , a vörösök oldalán özött ez különbőz- soktól ezt az ala- , kopasz embert, pám elszalasztott, udak lusta falkáit isból megcsapkod- , ahol dühös kutyát n hősnek éreztem is kutyacsaholások a nótában lévő Rú- :tt... sztó volt Zakariást i idegeim másféle meg követni, s ez állóvízzé gyülemlő itt. Bár amit Jajga- pjáról, meg Boros- |Z kezdett érdekel- úgy, ahogy volt, nesének tűnt, csak iza> jj^zdte, hogy inem volt...“ Most itt, szinte önmaga e a karosszékben, ó fényben valami nem látott színár- ilfedezni. Valamire ment. A fiam noszogatott, egyek már; egy pillantást vetettem a tányérokra, s láttam, hogy nemzeti eledelünk van rajta, s amennyire így megállapíthattam, nagy gonddal készült; de már az elképzelésre, hogy kinyújtom a kezem, s veszek belőle, rejtélyes, leküzdhetetlen undor vett erőt rajtam, s közöltem a fiammal, nem vagyok éhes, csak álmos, hagyjon most pihenni majd holnap találkozunk, az élet megindul a rendes kerékvágásban, s azzal kezdem majd, hogy hódolok a Szomáliái nő kitűnő szakácstudományának. Fiamat kissé zavarba hozta a visz- szautasítás; erősködött, legalább néhány falatot egyek, még megbetegszem, sopánkodott, hiszen a saját bevallásom szerint egy álló napja nem ettem. A félelemtől elment az étvágyam, feleltem, most aludnék, pihennék, majd kioldódik belőlem a feszültség; ha felébredek, bizonyára éhes leszek, s akkor majd gondolhatok evésre. Beletörődött, bár elégedetlenül, s behívta a cselédlányt, akit a nevén szólított; a Szomáliái nő megjelent, visszarakta a tálcára a tányérokat, újra meghajolt felém, egyenesen a szemembe nézett, majd kiment. A fiam hirtelen felállt, átölelt, megcsókolta az arcom, s biztatott, aludjak csak, majd holnap találkozunk. Fogalmam sincs, miért, de mihelyt a fiam kiment a szobából, az iszonyatos álmosság ellenére, felvillant bennem, hogy amikor átölelt, éreztem, megtapogatja a vállamat, ami még természetes lett volna, csakhogy az oldalamat is végigtapogatta, igazán szokatlan és tőle váratlan mozdulattal: így ellenőrzik a gyanús személyeket, nincs-e náluk fegyver. Flirtelen az a kívánságom támadt, hogy még egyszer lássam a fiamat. Gyorsan az ablakhoz mentem, kinyitottam a zsalut, s kinéztem. Ebben a pillanatban lépett ki a házból, beszállt a kocsiba. Nem volt rá okom, mégis ott maradtam az ablaknál, s követtem a távolodó kocsit. Nem ment messzire. A pirosfehér csíkos korlátnál megállt. A mellvéden egy férfi lógázta a lábát, de most leugrott, s odament a kocsihoz. A fiam kinyitotta neki az ajtót, aztán továbbindult. Nem gondoltam semmire. Agyamon úgy ült az álmosság, mint tájon a sűrű, átláthatatlan köd. Becsuktam az.ablakot, ruhástul rávetettem magam az ágyra, s egy ideig nyitott szemmel hanyatt feküdtem. Félig volt csak betéve a szoba ajtaja, arra gondoltam, kulcsra kellene zárni, de nem mozdultam. A Szomáliái nő nyilván a konyhában tevékenykedik, hallottam, valami hazai népdalt énekel f halk, elnyújtott hangon. A dúdolás elringatott, úgy éreztem, kizárólag nekem szól, mint az előbb a tekintete, aztán elaludtam. Görcsösen aludtam, mint aki tiltakozik valami, talán épp az álom ellen. Egész idő alatt éreztem, hogy csikorgatom a fogam, és dühödten ökölbe szorítom a kezemet. Éjszaka egyszer csak tompa égzengést'hallottam, és a dörgések közti szünetekben egyre erősödő esőkopogást. Akkor - még mindig alvás közben - magam előtt láttam a Tiberis-parti széles aszfaltutat, amint bugyborékolva csapkodja az eső, aztán nagyot villámlik, és egy embert látok, a mellvéden üldögél, majd leugrik, az esőben odamegy egy kocsihoz, s én tudtam, hogy az autóban a fiam ül. Többször is láttam ezt a jelenetet: a férfi fent ült, aztán leugrott, odaszaladt a kocsihoz, aztán újra a mellvéden üldögélt, leugrott, odaszaladt a kocsihoz, és így tovább , és így tovább. A végén azonban - még mindig álomban — az égzengésre és az eső csapkodására egy kérdés fogalmazódott meg bennem: „Hol és mikor hallottam ezt a dörgést, esőcsapkodást?“ És - még mindig alvás közben - meg is adtam magamnak a választ: gyerekkoromban. Közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötvenhez, az emlék fél évszázaddal vitt vissza. A szülői házban voltam, felriadtam a sötétben, hallottam az eső kopogását, a dörgést,' erre fölkeltem, s a szomszéd szobában kerestem menedéket, anyám meleg karja közt. Most is így történt. Ösztönösen, valami ellenállhatatlan parancsra fölkeltem, végigmentem a szobán, ki az összekötő folyosóra. Félig nyitva volt a Szomáliái lány ajtaja, benéztem, benn a koromsötétséget villámlások szakították meg egy-egy pillanatra. Lámpát nem akartam gyújtani, arra gondoltam, nekem az is elég, ha két villámlás közt megpillantom a lányt, mint anyámat azon az ötven év előtti éjszakán. így is történt. Időnként villámlott, s akkor láttam, hogy a Szomáliái nő mélyen alszik, arca a tenyerén, behajlított karja a takarón. Sokáig lestem így, villámfényben; eszembe jutott egyenesen rám szögezett pillantása, amikor felszolgálta az ételt, majd leszedte az asztalt; eltöprengtem, mit akarhatott értésemre adni, és valóban ő akart-e közölni valamit, vagy én szerettem volna, ha közöl. Éreztem, kezdek megnyugodni, ismét ura vagyok az idegeimnek. Behúztam magam után az ajtót, s visz- szamentem a szobámba. Amíg néztem az alvó nőt, valójában elhatározásra jutottam, most már csak végre kellett hajtanom. Vártam még néhány órát, hanyatt fekve az ágyon, aztán a hajnal első derengésére fölkeltem, összecsomagoltam kis bőröndömet, s lábujjhegyen kilopakodtam a szobából. A folyosón egy pillanatra megálltam a Szomáliái nő ajtaja előtt, s nem tudom, miért, de hallgatóztam egy kicsit. Semmiféle zaj nem szűrődött ki: aludt. Kinyitottam a bejárati ajtót, végigmentem a lécsőházon, s kiléptem a folyópartra. Hajnal volt, a fák csuromvizesek; az aszfalton csillogó pocsolyák; mézgaszínű, szürkésfehér ég. Abban a pillanatban aludtak ki az utcai lámpák, amikor kifordultam a kapun. Elindultam a legközelebbi híd felé, s jól kiléptem. Székely Éva fordítása MARKÓ BÉLA Szenczi Molnár Albert Mennybéli Isten, milyen messze vagy, mi nem látunk, de te láthatsz-e minket? A fűszálakat látja-e a nap? Ha öl, ha éltet, néki úgyis mindegy? Méhkas vagy hangyaboly, olyan parány az embemép, ki csak tebennek bízik, sárrá omlik szét, teste oly silány, de lelkében a te szerelmed izzik. Hallott-e ember hangyaéneket? 'Hallott-e Isten emberéneket? Vagy szavaink a semmiségbe tűnnek? Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat: mutasd meg mennyedet, ha poklodat te látni engedted fájó szemünknek! 4 i emlékeztetett ez a faköszürke színkeverék, de ott és akkor nem tudtam magamban felidézni, hogy hol és mikor láttam ehhez hasonlót. Sokáig nem is töprengtem ezen, mert Zakariás megtörte a közénk telepedett csendet.- Elmész? - kérdezte váratlanul.- Miből gondolod, hogy effélék a szándékaim?- A hallgatásodból — felelte -, hogy nem figyelsz rám. Itt vagy ugyan - folytatta -, de az eszed másfelé kalandozik.- Hallgatom, amit mondasz.- Az nem elég!- Miért nem elég?- Mert jól kell hallgatnod! Jól, hogy megérts! — Te kételkedsz bennem, Zakariás. De miért?- Nem kételkedem, csak érzem, hogy nem vagy velem, amikor beszélek. Nem követed a sorsot és az időt- Nincs benned elég alázat és fegyelem... Éz utóbbiakban Zakariásnak majdnem teljes mértékben igazat kellett adnom: valóban híjával voltam az alázatnak és a fegyelemnek. S be kell vallanom, nem is igen igyekeztem megszerezni magamnak ezeket az erényeket. Ám ahogy Zakariás ott a fa alatt e hiányaimat fejemre olvasta, valami enyhe bűntudat mégis csak belém lopakodott. Persze, azonnal felismertem, hogy nem magam, hanem Zakariás miatt, így a bűntudat csakhamar feloldó- dott és semlegesítődött, ami azonban nem zárta ki azt, hogy tovább hallgassam Zakariást. Sőt, még biztatni is próbáltam.- Ott hagytad abba - mondtam -, hogy apád elküldött Boros Igóhoz...- Igen - mondta elnyújtva a szót Zakariás —, igen, de, emlékszem, amikor Boros-Igó házához értem, a betyáros virtus meglohadt bennem. A házak előtti lejtőn már csendesen mentem, szinte óvatosan, pedig itt is ismertem egy-két láncon tartott házőrző ebet. Boros-Igónak nem volt kutyája. így bátran nyitottam be a sövénykerítés verőckéjét, nem fenyegetett kutyaveszedelem. A ház urát és gazdáját a kocsiszín alatt találtam meg, vonókéssel kise- fát faragott. A bakba beszorított akácfa darabot a kétkézvonóval vé- konyította-formázta. Körülötte göndörszőke faforgácsok hevertek a földön. Köszönésemre Bojos-Igó öda- bólintotta a „hozottistent“, majd megkérdezte, mi jót hoztam. „Édesapám azt üzeni“ hadartam, „hogy estére jöjjön el hozzánk.“ Boros-Igó kezében szavaim után megállt a vonókés. Úgy láttam, kissé meglepődött azon, amit mondtam. Felállt a bakról, s megveregette az arcomat. „Derék gyerek vagy“ mondta. „Igazán derék gyerek vagy.“ Kicsit elhallgatott, majd folytatta: „Mondd meg apádnak, hogy lámpagyújtás után ott leszek nálatok. Érted? Na, szaladj“ bocsájtott utamra, de még hallottam, amint félhangosan maga elé dünnyögte: „Hogy én erre eddig nem gondoltam...“ Hogy mire nem gondolt eddig Boros-Igó, azt elnyelte a növekvő távolság. Otthon apám kérdése fogadott: „Megtaláltad Bo- ros-Igót?“ „Meg. Azt üzeni, lámpagyújtás után eljön.“ Apám szó nélkül vette tudomásul az üzenetet. Este, ahogy nénéim hazajöttek a határból, hirtelen tele lett a ház nevetéssel és jóízű veszekedéssel. Csak amikor anyánk a vacsorát az asztalra tette, csendesedtek el a lányok. Boros-Igó, ígérete szerint, lámgagyűjtás után nyitotta ránk az ajtót. Jajgató-Vajas Feri valamivel később. Jöttükre nénéim is elcsendesedtek, anyám pedig nekilátott a mosogatáshoz. Megrokkant apám mellett Feri daliás alakja óriásira nőtt, s láttam, hogy anyám, mint valami szentképre, úgy néz fel rá. Boros-Igó egészséget és bölcsességet sugárzott, mégis úgy láttam, mindketten megilletődve állnak apám előtt. Hogy miért, azt csak később tudtam meg, mint sok más egyebet is az első háborúról, s az azt követő időkről. Többek között azt, hogy apám nem az orosz fronton nyomorodott meg, bár harcolt ott is, hanem a tanácshatalom leverése után, amikor sebesülten román fogságba esett. A román katonák puskatussal verték le a veséjét. Mégis meg tudott szökni, s átjött a Dunán... „Gyertek az első szobába elvtársak“ mondta apám Boros-Igónak és Ferinek. Én pedig rettenetesen csodálkoztam, hogy miért nem a nevükön szólítja őket, mikor mindkettőjüket régóta ismeri, mikor mindketten falubeliek?! Sokat persze nem töprengtem az ilyen kicsiségek felett, hiszen gyerek voltam még, s a vere- bészés, meg a tőrközés jobban érdekelt, mint az olyan szavak, amelyek mögött semmi kézzelfoghatót nem találni. Hanem ettől fogva Boros-Igó és Jajgató-Vajas Feri gyakori vendég lett nálunk. Én meg üzenetvivő-hozó szaladonccá ■ léptem elő. Ha éppen nem volt munka kint a földeken, vagy az állatok körül, hát csak szaladtam hol Ferkó, hol Boros-Igó után. Később pedig másokhoz is, mert voltak még néhányan a faluban, akik apámékhoz hasonlóan gondolkodtak. Ilyen lótás-futással telt el az ősz; szervezkedtek apá- mék, közben letörtük a kukoricát, leszüreteltük a szőlőt, én megtanultam űgy-ahogy szántani a lovaké kai... A tél a gazdaságban mindent a helyén talált. Csak apám összezúzott veséi nem bírták a hideget. A karácsonyt már ágyban töltötte, s az óév magával vitte. Apám volt az első halott, akit láttam. Temetése az újesztendő második napján volt. Fehér, fagytól ropogó havon vitték ki a temetőbe. Anyám jajgatott a koporsó mögött, két néném is hangosan bőgött. Nekem is sírhatnékom volt, de nem sírtam. Nálunk a férfiembernek nem illik sírni. Aki férfiember és sír, az gyenge ember. Hallgatva eltűrni a fájdalmakat, legyenek bárminéműek, s bármekkorák - ez a férfi dolga. Ezt az íratlan törvényt minden fiúgyerek apró pendelyes korában megtanulja, mert ezt látja és éh. Aki bőg, az anyámasszony katonája. Apám temetésén egy könnyet se ejtettem, de ott maradtam a sírjánál egész estéiig; vacogtam a január eleji fagyban, de nem mozdultam a fejfája mellől. Féltem, s nem tudtam, mitől félek. Az emelkedő hold világította meg hazafelé az utamat. A fehér derengésű estében még a kutyák se ugatták meg csikorgó lépteimet. Otthon anyám és két néném fekete varjakként gubbasztottak a konyhaasztal mellett. Én a tűzhely mellé telepedtem a kis sámlira, s néztem a tűzhely ajtajának kerek lyukai mögött a fahasábokat emésztő lángokat. Sokáig virrasztottunk így azon pz estén, egyetlen szó nélkül, míg végre anyánk megvetette az ágyakat és lefeküdtünk. Ez nem igaz, ez így nem lehet igaz! Szerettem volna közbekiáltani, mert teljesen hihetetlennek tűnt fel előttem, hogy valaki ilyen mélységű időtávlatból ennyire részletesen fel tudjon idézni egy-egy eseményt: „Néztem a tűzhely ajtajának kerek lyukai mögött a fahasábokat emésztő lángokat...“ Nem! Zakariás ezt az egészet £gak kitalálta. A józanodó értelem a következő percekben azonban már következetesebben működött: ilyet kitalálni nem lehet, csak megélni.- Te Zakariás - közeledtem szóban a valósághoz -, mindent ilyen pontosan fel tudsz idézni, ami veled, s körülötted megtörtént?- Mindent - mondta, majd rövid töprengés után még hozzátette:- Majdnem mindent. Sőt — nézett rám - azt is sejtem, miért kérdezed. Utolsó mondatának bölcs és mindent tudó emelkedettsége megborzolta az idegeimet.- A vénséggel együttjár a gondolatolvasás is?- Az nem. Csak a következtetésre való készség. Erre nem tudtam, mit válaszoljak. Meg aztán már elzsibbacjtak az ülőizmaim is; pontosabban: mehet- nékem volt, mert a vadkacsák nagy csapatokban húztak a levágott kukoricatarlókra, s én gyerekkoromtól számítva, ahogy apám magával vitt az első vadkacsavadászatokra, nagy örömömet leltem a sebesen repülő vadkacsarajokban, nemkülönben a szépen húzó kacsák lövésében. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy némi jártasságra szert tettem a kacsavadászat tudományában, ami nem különleges erény, ámde számomra sok szép élményt adott, s - tegyem hozzá - maradandó emlékeket is. Mindennek ellenére maradtam volna, de Zakariás felállt a székről, ami azt jelentette, hogy mára vége a gyónásnak.- Tudom, hogy koslatni való kedved van — mondta. — Disznóra mégy? Vagy szarvasra? Netán menyecske vár?- Vadkacsák, öreg...- Hát persze - mondta mélységes megvetéssel a hangjában - Megint gyilkolni... És én még ilyen emberre bízom az életem történetét... Micsoda felelőtlenség! ... Na — intett- menj. - Aztán még utánam szólt:- Holnap várlak. Dohogását, zsörtölődését elsodorta a folyó felől fel-feltámadó fuvallat. Könnyű szívvel hagytam magára Zakariást a rám váró szép vadkacsázás esti reménységével, s azzal, hogy holnap újra jövök, s folytatjuk, azaz Zakariás folytatja az imént félbeha- gyottakat. ■HHHl L (Méry Gábor felvétele) Lipcsey György: Akt I _______*_,_______
